0

Mi változik, ha vége a gyesnek?

Minden. De főleg anya! És azt a régi amerikai mondásból tudjuk, hogy a család állapota kongruens az anyáéval. Szóval nem hiába fél minden anya a gyes végétől, nem hiába jelenik meg gyerekágy után mindenki fejében fekete keretben az a hónap és év, amelyben a gyesnek vége szakad.

Fel lehet-e erre készülni? Persze, legalább annyira, mint a gyerek születésére. Lehet nekünk mindenféle tervünk, utánaolvashatunk, bevásárolhatunk szükséges segítő eszközöket, erősíthetjük magunkat mentálisan és aztán szépen rádöbbenünk, hogy valamiért a dolgok nem úgy történnek, ahogy előreláttuk.

Na de nem célom senkit elijeszteni, vannak olyan dolgok, amiket 100%-osan meg lehet jósolni. Az első, hogy anya ideje amit a családra szán az csökenni fog. Ne ijedj meg! Ettől még minden fontos dolog elvégzésre kerül, ez a fizika egyik meg nem oldott rejtélye, hogy hogyan. De minden rendben lesz. Leglább egy kerek évig. Amíg a munkahely hozta új helyzetek feltöltik anyát, amíg annak a félelme, hogy nem lesz elég jó anya, erőt ad, addig minden szerepre a gyerek házi sütit visz, minden hétvégén gyerekprogramokra jártok és mindenre van idő. Csakhogy anya ereje véges. Az energia tartalékokat (amikről most gyesen senki sem tud) nagyon gyorsan fel lehet égetni és utána marad a kétségbeesés, feszültség és kudarc. De lehet ezt ésszel csinálni, én kétszer tértem vissza munkába gyesről és merem állítani, hogy egyre jobb vagyok benne 😀 Na de mi változott? Mi az ami könnyebbé tette a 24 órás anyai szolgálatról való áttérést a más üzemmódba?

1. Felismertem, hogy a gyerekeket ketten vállaltuk. És amíg meg lehet indokolni, hogy a logisztika, gondoskodás és háztartás felelőssége anya szakterülete gyes ideje alatt, addig ez a kijelentés nem áll meg akkor, amikor anya visszamegy dolgozni. A férjem segít amiben tud már nem elég. Mert olyan deficiteket gyárt a feleség oldalán, ami idő kérdése és hazavágja a párkapcsolatot. És ez senkinek sem célja.

Mit lehet tenni? Nekilátni a gyerek 1 éves kora körül tervezni kettesben, egy pohár bor mellett. Megnézni konkrétan mik a feladatok (ilyenkor szokott apa meglepődni) és azt akár leírni, vagy lerajzolni a maga folyamatában. Hogy látszodjon. Szétcincálni, hogy meyik, kinek az idejébe fér bele, akkor ha anya 8 órát hiányzik. Ez igen sokat segít abban is, hogy a másik fél felmérje azt az iszonyatosan nagy munkát, amit a feleség beletesz abba, hogy kettőjüknek családja legyen.

2.  Felismertem, hogy az egygenerációs családi modell nagyon sérülékeny. Az egy falu kell, hogy a gyereket felneveld, nem egy vicces kifejezés. És ha a nagyszülők, keresztszülők, testvérek messze vannak, akkor kell egy másik háló.

Mit tehetsz? Neki kell állni feltérképezni, hogy a környezetedben milyen lehetőségek vannak ingyen és melyek vannak pénzért. Még gyes ideje alatt ki kell próbálni őket és a család anyagi tervébe bele kell illeszteni az elkerülhetetlen plusz költségeket. Meg kell nézni, ki az aki a gyerekedet hazahozza a suliból és mit tudsz te esetleg ehelyett nyújtani. Barterezni lehet barátokkal, te hozod a gyereket én meg pakolom neked a levest. Hozzávalókat kifizeted, de az időt megspóroltad. Kezdd el a logiszitkai feladatokat optimalizálni. Két-három anyuka elég ehhez.

3. Két felnőtt, három gyerek, lakás, udvar és a munakhelyek miatt van olyan, ami már nem fér bele. Például szombati egésznapos takarítás, vagy a fél hektáros zöldséges, vagy a vasalás. Családfüggő, hogy mi az, amire nincs idő és ideg.

Mi a megoldás? Az egyetlen nap a héten, amit a család egyben tölthet nem szólhat mondjuk takarításról. Ez azt jelenti, hogy kell valaki, aki ezt felvállalja. Érdemes kiszámolni, hogy mennyi a te óradíjad, mennyi azé, aki takarít/vasal/kertészkedik és azonnal jobban fogod érezni magad. Hetente egyszer valaki takarítson végig, nektek úgyis marad a dolgok helyrerakása, a lomtalanítás. Feladatnak az is elég.  És ha nehezen meggyőzhető az életed párja, akkor a fent említett folyamtábráknál kérd meg, hogy 50%-ot vállaljon át. Amikor feladatot kell választani ő maga fog rájönni, hogy megéri kifizteni azt a pénzösszeget. Neki is! Felezzetek költséget, ha nem vagytok közös kasszán.

4. A közösség fontos, de nem minden áron. Míg gyesen az értelmes időtöltések szinte egyetlen módja a gyerekbarát közösségek látogatása, addig gyes után erre igen kevés lehetőséged marad.

És akkor mi legyen? Ne járjunk társasságba? DE! Nézzük meg, hogy a gyerekeink közössége és a mi munkaközösségünk milyen lehetőségeket nyújt. Ha nincs még közösség, lehet érdemes ebbe egy kis energiát fektetni, mert az eredmény olyan csoport kialakulása, ahol egymáson tudtok segíteni. A közös ovi/ munkahely segíthet megoldani egy rakás közös problémát. És megvan az a nagy előny, hogy az amúgy is zsúfolt program mellett nem kell elmenni egy másik helyszínre, hogy társasági életet éljünk.

5. A párkapcsolat egészsége mindennél fontosabbá válik. Ahogy az új gyerek érkezése átrendezi az egész család struktúráját, így alakítja át a családot az, ha az anya viszamegy valamilyen termelői munkára. A kereső ember státusza is más egy családban, hiszen a kiszolgáló tevékenység háttérbe szorul, anyának hirtelen szükségletei és igényei is lesznek. Pl mindenki vigye el a szennyesig a zoknit, ne kelljen már mindent nekem csinálni!

Mire számíts? Sokkal gyakrabban leszel elégedetlen azzal, ami otthon van és ezt mindenkinek meg kell tanulni kezelni. A megváltozott alpahelyeztebn kulcsfontossága lesz a párodnak. Ha ő nyomatékként, kórusként ismétli azt, amit te, hogy elérjétek a gyerekeknél a változtatást. Ha ő képes támogatni, akkor amikor feladnád, akkor minden sokkal gyorsabban és gördülékenyebben fog menni. Ha nem veszi mindezt komolyan, akkor nagyon könnyen megtörténik, hogy az anya azt érzi, hogy hiába adott bele mindent eddig, nem értékelik annyira, hogy most őt támogassák. Komoly válságot okozhat, ha az anya nem tud töltekezni abból a környezetből, aminek a táplálásába éveket ölt. Ezért NAGYON fontos, hogy ilyenkor ember legyen a talpán apa és felismerje, hogy az új egyensúly kialakulásáig rá nagyon nagy szükség van. Ha ezt jól csinálja, akkor olyan erőt és löketet kap a párkapcsolatuk, ami messzire elviszi őket. Neked meg feladatod elmondnai pontszerűen, hogy miben és hogyan vérod el az ő támogatását.

A gyes nagy ajándék és nagy kihívás. Megmutatja, hogy milyen az, ha fizetnek azért, hogy otthon legyél a gyerekeddel. Ajándék, mert az első egy-két évben, te lehetsz az, aki mellett a gyerek van. Kihívás, mert elképzelni sem tudod 2 év után, hogyan leszel anya, ha nem vagy otthon mindig. De a fejlődés természetes útja az, hogy pár év után, a gyereknek lesz önálló élete, közössége. És neked meg vissza kell térni valahova, ahol nemcsak anya vagy. Egyébként te leszel a háttér, aki mindig hazavárja a csemetéjét. Mindenképpen kell valami tevékenység és sokszor kereset is, amivel megfinanszírozozd . a család életét. Lehet ez otthoni munka és lehet ez munkahely, vagy lehet egy megfizetett hobby. Bármi legyen is, azt jó, ha most tudatosítod. Eljön az az idő, amikor nem leszel 24 órában anya és ez jóóó. Ijesztő, de jó! És a jó dolgokra készülni is jó. Készíts tervet!

 

cropped-cropped-nincsnalamabolcsekkove1.jpg

 

 

 

 

 

 

Reklámok
0

Bűntudat és szorongás

Ők is velem laknak. Mindenhova elkisérnek. Bűntudatom van, ha nem tudok eleget, ha túl sok vagyok, ha nincs időm a családomra/férjemre/anyámra/barátomra/a feladataimra. Bűntudatom van, ha megállok és bűntudatom van, ha nem érzem feladatomnak a másik nyomorúságát. Minél nagyobb a terhelés, annál nagyobb a mulasztás lehetősége és ezzel arányosan a bűntudatom is. Jó napokon azzal élem túl, hogy tudom, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtettem, ennél többet nem kérhet tőlem senki. De vannak a rossz napok, amikor a bűntudathegy rám borul és olyankor meg szorongok és ki akarok szállni. Ennek kezelésére van pár megoldásom. Az egyik, hogy beiktatok egy programozott idegösszeomlást, vagyis elvonulok egy írtó nyomasztó könyvvel és kisütöm a negatív érzéseimet. A másik megoldás, hogy kiszállok a valóságomból: végig nézek egy sorozat évadot megállás nélkül,  elutazom. Ha egyikre sem marad lehetőségem, akkor borítékolható, hogy ágynak esek valami nyehóval.

Van nekem még egy bűntudat kikapcsoló gombom is, amit túlélési gombnak hívok. Ezt csak indokolt esetben használom. Amikor már nem bírom a létemet, amikor már szaladni szeretnék, akkor gyorsan készítek egy listát, hogy miért is érdemlem meg, hogy megálljak, hogy magamra figyeljek. Ha elég meggyőző a lista számomra, akkor megnyomhatom a túlélő gombot. Mindent magam mögött hagyhatok és nem érzek miatta bűntudatot, mert tudom, hogy ez egy bizonyos ideig tart és ez nekem most jár. Túléléshez kell.

Ez az egyetlen időszak, amikor szabad nekem nem belegondolni más helyzetébe, amikor én vagyok a legfontosabb. És nagyon naivan úgy gondolom, hogy ezért nekem nincs bűntudatom. De a legutóbbi ilyen kiruccanás pont arról győzött meg, hogy nem bűntudat jön, mert az ki van kapcsolva, hanem a legjobb barátja, a szorongás. Utolér minden szőnyeg alá sepert dolgom, minden mulasztásom, minden kudarcom. Álomban jön, mert mélyen ül és nem hagy pihenni. Elveszi a megállásból a pihenést, az örömből a sarcot. És ez nem igazság. Ilyenkor az első késztetésem, hogy visszaszaladjak az agyonvállalt életembe, mert akkor legalább ezt megspórolhatom. Amikor szorongok, akkor a bűntudatot is jobbank érzem. A szorongásnál minden jobb. Na de nem vagyok én a megfutamodás embere.

Jártam már pár évet önfejlesztésre, lelki gyakorlatra. Tudom, hogy muszáj megállni és időnként kiseperni a szőnyeg alatt összegyűlt dolgokat. Ki kell szedni, meg kell nézni, ki kell dobni vagy helyre kell tenni. Úgy, mint amikor elhúzod a szekrényt és az alatta felgyült lomot elrendezed. És ha ezzel jól haladsz, akkor talán lesz a végén egy kis időd, amikor tisztán örvendesz. Mert a bűntudat ki van kapcsolva a szorongásnak az oka meg a helyén. Ide eljutni ajándék. Utána lehet megint menni vissza a nagy forgatagba, mert legalább a háttérben nem zakatol az elnapolt problémák hada.

Az, hogy miként lehet megspórolni a bűntudatot, azt nem tudom. De nagyon szertném. Jó lenne, ha állandóvá válna az az állapot, amikor tudom, hogy megtettem, ami az én részem. Ehhez mindössze csak annyi kellene, hogy tudjam mi a feladatom és milyen fontossági sorrendbe kell teljesítenem azokat. Itt akadok el és kerülök be az ördögi körbe. De ha megtalálom a megoldást, akkor igérem megírom nektek. Ti mennyire ismeritek fenti barátaimat? Valakinek sikerült a kilakoltatás?

(Helyzetkép arról, ami történik, míg én írok. Volt bent három személy. I elaludt a lábamon, P kiborult, mert nem tud tökéletesen írni. A macskamozgások száma 5 percenként 10, mi kidobunk egyet, három bejön. Volt már halálos fenyegetés, hogy ne röhöhögjünk, mert baj lesz. Volt új fajta meghatározás: a foltos házi szarfészek, mint a házimacska alternatívája. P csodálatos sebességgel gyógyult ki az önsajnálatból a hangos röhögés hatására.  Mai melodráma adagunk végső perceit I használta el, aki nem tudott elég hosszasan aludni a P mai napi idegösszeomlása és a mi hangos röhögésünk mellett, így kénytelen volt felébredni és betolni a csokiját, amit C helyezett az orra elé, míg aludt. A csoki nevének helyesírásán összevesztünk, közben megbeszéltük a fodrásszal, hogy szombaton C-t nyírja és nem engem. Az I csokiját megörökölte a két nagy, tájszólásban üzletelve, hogy kinek milyen rész jár születési jogok és testtömeg mentén. I a nagyokkal üzletelt, hogy miként maradjanak itthon, míg mi elmegyünk adventi koszorút készíteni. Sikertelenül. Most hatalmas röhögés és jókedv van, visszatérek az egyébként nagyon komoly témámhoz. Már majdnem sikerült mikor kijött a két lány egy-egy leggingszel a fején, hogy melyik lenne a megfelelő outfit az adventi koszorú készítéséhez. C kifejtette, hogy ő csak egy dolgot kér a Mikulástól, meg még egyet és még egyet. Csak ennyit. I megállapította,  hogy a Mikulás nem vitte el az ő levelét, de másét már igen. P meg látványosan unja az írást, ami azóta sem tökéletes, de már nem érdekli. Elfogyott a mai önsajnálat porció. Írok….. vagy nem. I öltözik, segítek. P üzletel, hogy ő ügyesen, ámbár nem helyesen ír. Ez nagy erőfeszítés, csináljon rendet egyedül C. (S)Írok…. Vagyis nem, mert P-be belenyilalt a felismerés, hogy túl sokat várnak tőle. (Ha eddig a kedves olvasóban felmerült volna a kérdés, hogy mivel szenved ez a szegény gyermek, hát egy önként vállalt feladattal. A csapat megy egy anyanyelvi vetélkedőre. Az egyik feladat, hogy be kell küldeni egy levelet a Napsugár szerkesztőségébe. Ő meg elvállalta, hogy hibátlanul leírja egy ívlapra a megoldásokat. De hát mindig becsúszik egy fránya hiba, amitől teljesen összeomlik, mert nem szabad sem korrektorozni, sem javítani.) I elment az ovis társával az adventi alkalomra. Közben P úgy döntött a holnapi idegösszeomlás adagját is felhasználja. Próbáltam viccesre venni, de erre lefejelte a széket majd földhöz csapta az írószerét és bevonult a szobájába. Egy hőstenor veszett el benne. Vége van a blogposztnak és nem írom már le, hogy C közben kijött megtudni, hogy P miért viharzott be a szobába. Inkább elmegyek paradicsomos csirkét főzni.)

multitasking

0

Nyilvános szoptatás?!?!

Felháborító dolgok történnek mifelénk. Kilépek az ajtón és az öreg matróna, Mili 5, azaz öt kisdedet szoptat. Mondom is neki, hogy ez így nem illik, kendő kell, meg diszkrét elvonulás. Néz rám nagy sárga szemeivel, csupa csont és bőr hisz 3 unokáját és 2 sajátját szoptatja. Nem érti mi a bajom. Gondolom, nem csesztetem tovább, hisz van elég baja neki. Elindulok nagy lendülettel a bolt felé, hisz tej kell a palacsintába. Kilépek a kapun szembe találom magam a csordával, hát nem lóg mindnek a melle? Mondom is magamban, ejhaj, már az erkölcs sem a régi. Kérdem is Riskát, hogy mi ez az exhibicionizmus. Azt mondja erre, ha a gazdája minden este fejheti, akkor neki engedtessék meg, hogy lógassa, míg legelészik. Vele sem vitatkozom tovább. Szedem a lábam a bolt felé. A kocsma előtt békés cigány asszony szoptat kerekded gyermeket. A baba érdeklődve nézi a kutyát, amint elszalad mellette, az anyja cigizik.  Nem merek semmit mondani, de nem is kell. A boltban az  a téma, hogy ennek is kint van a melle. Miért nem tudja ezt megoldani otthon. Minek kell az utcán ilyet csinálni? Néznek rám, hogy mi a véleményem? Nincs. Megkérdik, hát de nem? Mondom én inkább nem mondok semmit, mert mindenhol szoptattam már.

Első gyerekemmel sokszor a WC-re bújtam el, de egy idő után elegem lett. Ha a gyerek éhes volt, kerestem egy csendes helyet és megszoptattam. Volt, hogy a cigányné kijelentette, hogy én is a fajtája vagyok, ha a parkban szoptatok. Mondtam, hogy ez nem fajta kérdése, de nem hitt nekem. 2007-ben még botrányos volt nyilvánosan szoptatni, 2012-ben, amikor a legkisebbikem jött a világra már nem annyira. Most megrökönyödve olvasom, hogy megint téma. Hogy felháborító, undorító, magánügy és hasonlók. Én meg úgy gondolom, hogy ökologikus csomagolású street food az anyatej. De lehet ám home made speciality is. Mindez attól függ, hogy a drága csemete hol éhezik meg. Nyilvánosan szoptatni természetes (aki nem hiszi kérdezze Milit), ahogy hot dogot enni is az. Lehet virslit úgy enni az utcán, hogy közbotrány legyen belőle de kétlem, hogy lehet úgy szoptatni, hogy attól valaki rosszra gondoljon. Nem feltűnőbb egy gyereket megszoptatni, mint fülessel a telefonon pikáns tartalmakat nézni. De előbbiből milyen jó műbalhét lehet csinálni.

Az anya nem azért szoptat nyilvánosan, mert visszajelzést szeretne a melléről. Nem is azért, mert nem kap elég figyelmet otthon. Az anya azért szoptat ott ahol éri, mert egyébként a gyerek üvölt. Üvöltésének több oka is lehet: éhes, álmos, túlingerelt, zavarják a zajok. Erre mind jó egy anyamell, amit ha a gyerek szájába dugunk, akkor csend lesz. Akkor meg minek kötünk bele az anyjába? Ha zavar nézz el, ha a gyereked nem látott olyat, akkor vonuljatok el és nyugodtan meséld el, mit látott. Netalán szerezz egy pohár vizet és vigyétek oda az anyukának. Lássátok az embert ebben a helyzetben, a kicsikét akinek baja van és a felnőttet, aki mindent megtesz, hogy a picinye jól legyen. Legyél te is ember, mosolyogj rá vagy vigyél vizet neki. Ha meg letaglózott a látvány,  akkor vonulj el és gondold végig, hogy miért az zavar, aki szoptat és nem a sok meztelen női test amivel minden eladhatóvá válik az akkumulátortól a fagyiig.

brestfeeding

0

A gyerekverés ördögtől való?

Spockot fogok parafrazálni, aki teheti most meneküljön 😀  Ő azt mondja, ha a gyerek átment minden határon és te megütőd TEHETETLENSÉGEDBEN, akkor a gyereknek nem lesz baja. Arra fog következtetni, hogy anyámat is fel lehet annyira dühíteni, hogy törjön-zúzzon. Ezért a kijelentéséért Spockot falhoz állította az amerikai szakirodalom. Ez most csak azért érdekes, mert ez jelzi, hogy Amerikában valamikor az ’50-es években vált tabuvá a gyerekek testi fenyítése.

Bő 30 évre rá Popper is írt olyan esetekről, amikor egy-egy anyai pofon a szakadék széléről hozta vissza a gyereket. Őt nem kövezte meg senki ezért, meglátásom szerint azért, mert mindig pontos helyzetleírással szolgált. Így senki nem kérdőjelezte meg a pofon jogosságát egy felnőtt ember sem. (Ezeket a példákat akkor is elmondta, amikor már Vekerdy és Ranschburg szaktekintélynek számítottak, szóval nem gondolom, hogy ez kelet elmaradását jelezné). Hogy van az, hogy a norma, hogy ne verd a gyereket csak addig áll, amíg a szülők jogosnak nem érzik a fenyítést? Mitől lesz a fenyítés jogos és mikor van az az ördögtől?

Nem tartom a gyerekverést, pofozkodást sem jogosnak, sem módszernek. DE van az a helyzet ahol az ember cérnája elszakad. Van az a terhelés, ahol az ember elveszíti a kontrollt. Ne faragjunk belőle erényt, ne keressünk felmentést magunknak, hanem ismerjük be. A TEHETETLENSÉG az sokszor vezet ÖNKONTROLL VESZTÉSHEZ, ami meg AGRESSZIÓHOZ. Az agressziónak meg nagyon sok fajtája van: lehet ütni, kiabálni, megalázni, csúfolkodni, hibáztatni vagy átruházni a felelősséget. Nem gondolom, hogy egy fenékre verés jobban traumatizálja a gyereket, mint amikor valamelyik szülő magából kikelve ordít. Mindkettő agresszió és mindkettő rombol!  Ugyanakkor az agresszió egy nagyon drasztikus jelzése a szülőnek, hogy átlépték egy határát, amit nem kellett volna. Jelzés arról is, hogy a szülő ember és van az a helyzet, amikor ő is kontrollt veszt. Nem szerencsés, de nem is világvége, ha ez megtörténik.

Nagyon szép és jó lenne, ha tudnánk mindig a helyzet magaslatán arról kommunikálni, hogy miért rossz az nekünk, szülőknek, amit a gyerek tesz. Vagy arról, hogy miért veszélyes egy zsilettpengét szopogatni.  Még jobb lenne, ha a gyerek annyira receptív lenne mindig a mi érzéseinkre, hogy ez azonnal hasson rá. Ez lehet cél, de mennyire lehet ez elvárás?

Határt szabni önmagunknak is nehéz, nemhogy valakinek akinek a testi-lelki jóléte tőlünk függ. Türelmetlennek, agresszívnek lenni nem deviáns és elítélendő. De ha mi szülőként eljutunk idáig, akkor ez legyen norma a gyerek irányába is. Ha mi ordíthatunk, akkor néha ő is. Ha mi üthetünk, akkor neki is szabad. Ha nem velünk, hát a kisebbel, hisz mi is a gyengébbet ütjük. Az agresszió nem megoldás, hanem egy kétélű fegyver, amivel nagyon óvatosnak kell lenni.

Popper szerint semmi sem árt, ami elfogadáson belül történik. Ha egy gyereknek az az alapélménye, hogy ő úgy jó, ahogy van, akkor az alkalmi dühünk nem fogja tönkretenni, akármilyen formában is tör a felszínre. Nekünk ilyenkor nincs más mit tenni, mint belátni, hogy néha a mi önkontrollunk sincs a helyzet magaslatán. Meg nem árt szembesülni a tehetetlenségünkkel sem, mert amikor kamaszaink lesznek, ez lesz az alapélmény 🙂

kovecsek

1

Úgy vagyunk, hogy jól vagyunk

Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.