Úgy vagyunk, hogy jól vagyunk

Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.

 

 

 

 

Kategória: Kisgyerekes üzemmód, Uncategorized | Címke: , , , | 1 hozzászólás

Szülinap*

Rövid összefoglaló a türelmetlen olvasónak: meghívtak minket egy szülinapra. Elkészültünk, beültünk az autóba, elautokáztunk a helyszínre, majd részt vettünk a bulin.

A történet teljes valóságában. Reality show on the road

A terv

Már egy hete tudjuk, hogy vasárnap Péter kereszttestvéréhez (Péter szerint ez a helyes megnevezése Eszternek) vagyunk hivatalosak. Én teljesen nyugodtan vártam a dolgot, hisz az ajándék megvolt. Szombat este kellett volna elutazni Vásárhelyre, hisz vasárnap tízkor már jelen kellett lenni. Csakhogy a szombati ebéd meg a szombati szülinapi buli miatt kicsúsztunk kicsit az időből. Az indulás elmaradt vasárnap reggelre.

Az előkészületek

Óvatos duhaj vagyok, tudom én, hogy három gyerekkel elindulni minimum egy óra, szóval hétkor csörgött az óra. Este előkészítettem a ruhákat, hogy ne legyen megint olyan az én gyerekseregem, mint akit kölcsönkértek. Volt koncepció, hogy ki mibe öltözik, hadd legyenek szépek és egységesek. Mindent bepakoltam, mert ez egy három napos kiruccanás lesz.

 

Öltözünk, reggelizünk, indulunk….. hogyne!

Reggel időben felkeltem, Péter már várt a konyhában, segédkezett a kávénál, megbeszéltük az outfitjét…. Nem engedtem a fehér ing, kötött pulcsi, vasalt nadrág triót. Mondtam ma lazák vagyunk. Egyetértett, felöltözött elment reggelizni. Én kávéztam, Balázs horror sztorit mesélt, Péter rálicitált egy sokkal borzalmasabb történettel. Én röhögtem, mert Péternek mindig van egy sokkal rosszabb története.  Hát mondom, egész jól indul a nap. Közben felkelt a középső, mondom, gyere öltözzünk. Jött, öltöztünk, frizurát terveztünk, hajat fontam. Nagyon el voltam ragadtatva a nagyszerűségemtől. Teljesen időben vagyok, kompetenciám teljében. Félálomban, de mégis nagyszerűen csinálom. Amikor a legbonyolultabb kanyart vettem a fonással, akkor megjelent szerelmünk legkisebb gyümölcse, Ilka. Fényes rosszkedve volt, másfél órával a normális ébredési idő előtt, bőgve érkezett, majd gyorsan átváltott ordításba, hogy „Nekeeeem iiiiiiis fooooooond beeeeee a hajaaaaaaaam”. Azonnal kapituláltam, mondom, természetesen, ne sírj, befonom. Mission impossible, mert tíz centis a haja. De megoldom, hisz én ma nagyszerű anya vagyok. Elment középső magzatom reggelizni, tudtam, hogy meg tudom csinálni. Leültem és elkezdtem frizurázni a kicsit, aki sírt egy sort mert: 1. fésültem, 2. fontam, 3 megfogtam a haját, 4. nem úgy fontam, mint  Cicóét, 5. mert bretonja maradt. De befontam, mondom menjünk reggelizni. Mikor elindultunk még láttam a szemem sarkából az este kikészítet ruhákat, de már meg sem parittyáztam. Kiérkeztünk a béke szigetére, ahol a reggelizés folyt. Ezzel meg is szűnt békésnek lenni. Balázs menteni akarta a menthetőt, gyorsan felsorolta mindazt, ami a hűtőben volt és egy zsebsárkányt lenyugtathatott volna. Péter, a szemfüles azonban észrevette, hogy késésben vagyunk és elkezdte a noszogatást, indulni kell, elkéstünk, nem késhetünk el…..armageddon következik, ha nem indulunk el  5 percen belül. Kiadtam a vezényszót, Péter cipő, kabát, Cicó csizma, kabát. Nekiálltak a végrehajtásnak, de Ilka, na ő nem volt hajlandó belapátolni a joghurtját. Csak azért sem. Péter nekem állt, hogy öltözzek, mondom, hogy én kész vagyok. Tudattam Ilkával, hogy marad. Nem hitte el. Dacolt. Elkészült mindenki, nagyokat kiirányítottam az udvarra, huh, máris könnyebb, Ilka nem eszik. Na akkor öltözöm, búcsúzom, erre feltámad a sárkány: Anyaaaaaaaa, na hagggggggggggggggggggggggggggggggggyyyyyyyyyyyy iiiiiiiiiittttt! Na mondom adom rád a csizmát, te egyél. Tátja a száját, az apja kanalaz én adom rá a csizmát. Ő játszik. Élvezi az osztatlan figyelmet. Guta majdnem megüt. Cicó visszajön, hogy Péter az utastérbe pakolta az angry birdjét, neki nem maradt hely. Mondom menj ki, mert én is angry vagyok, és megdoblak egy birddel és ez azt jelenti, hogy te egy malac vagy. (El is ragadtatom magam, hogy milyen nagyon ügyesen tanítom az angol szavakat, és még humoros is vagyok). Egyébklnt meg sólj Péternek, pakoljon a csomagtartóba. Végre megvan mindenki, elindulunk az autó fele. Győzelem, fél kilenc helyett fél tízkor, de kicsire nem adunk.

Az autóban

Hideg van, de meleg lesz. Tanakodás és stratégiai megbeszélés a magzataim apjával, hogy is csináljuk, hogy az ablak se legyen párás, megállni se keljen levetkőztetni a  gyerekeket. Megértjük egymást már mozdulatokból, bekötünk mindenkit nagykabátban. Fűtést ki….régi szép idők, fehér Dacia, na de vissza a jelenbe. Kötözött sonkák mozgásképtelenül hátul, én is bekötöm magam és elindultunk, emberek. Kifele mindenkinek szépen integetünk, hisz faluhelyen így szokás. Mindenki szorgosan halad a templom fele, kivéve minket, mi ellenkező irányba haladunk nagy meggyőződéssel. Hátul kitör a sonkalázadás, mert megint Cicó ül középen. Mondom, gyerekek megállok a vágóhídnál és otthagylak benneteket én meg megyek kávézni Eszterékhez. Az ajándék nálam, beengednek. Na ezen elindul a másik harc, ki adja oda a Zajándékot. Ilka nem mert kicsi. Fuj…. Ezt nem kellett volna.

„ÉÉÉÉÉÉÉÉÉn nem vagyok kicsi, éééééééén felnőtttttt vagyok.”

Persze kicsim, te felnőtt vagy.

„Igen, nagy felnőtt”.

Így van, ugye Péter? Felnőtt, persze én meg aggastyán.

Mondom, hamarosan halott aggastyán, ha ellenkezel. Nagy röhögés.

Megszólal Cicó, én nem adom át az ajándékot, mert Eszter anyukája Péter keresztanyja, ez a Péter dolga. De akkor hogy viszem fel a három Angry Birdsos figurám? Jön a jogos kérdés.

Gyorsan lepörög előttem minden lehetséges konfliktusforrás majd győzedelmesen kijelentem. Ilka viszi fel az ajándékot, mert ő felnőtt, ugye? Igeeeeen! Hangzik kórusban a válasz. Majd Péter átadja az ajándékot, míg én megfogom a plüssfigurákat. Mindenki elégedett? Igen! Na mondom, akkor hallgassunk rádiót. 5 perc kegyelem, már a szomszéd faluban vagyunk. Jaj de jó, már csak 55 kilométer.

 

Az élet nagy kérdései röviden (kivonat)

Anyaaaa? (Jajaj, ennyi volt, 5 perc. )Miért tépi ki a szirti sas a saját körmeit? (Hálával gondolok Balázsra a reggeli horrorért) Hogy megújuljanak a karmai, ismét tudjon vadászni. És az nagyon fáj neki? Biztosan nagyon fáj. De akkor miért teszi? Mert ha nem tenné, elpusztulna.  Szóval a fájdalom és a halál között választhat. Vajon ilyen lesz nekünk is amikor meghalunk? (Ekkor tudtam, hogy nem ittam elég kávét ma) Mondom, annyiban biztos, hogy a sas is kerülné a fájdalmat, ahogy mi is kerülnénk a halált. Mert a testünk nem szereti sem a fájdalmat, sem a halált. Fél mindkettőtől.  De ha meghalunk, akkor lesz másik testünk? Mint ahogy a sasnak új karma? Hát ez attól függ, Péter. Ezt mindenki másképp gondolja. Van, aki úgy, hogy csak a lélek él tovább. Igen, a mennyben, szól közbe Cicó.  Van aki úgy gondolja, hogy újra leszületünk.  Te mit gondolsz? kérdi Péter. Én azt, hogy a lélek olyan, mint a víz, a test olyan, mint a pohár. A pohár tartja a lelket, de ha kiöntik a pohárból a vizet, akkor vagy felszívja a föld, vagy más formájú lesz. A vízre nem hat a pohár, csak míg benne van, korlátozza és formát ad neki. De a lényeg a víz. A mi lényegünk a lélek, és ha már nem lesz testünk a lényegünk akkor is marad. De mi lesz vele, kap másik testet? kérdi Cicó. Nem tudom, ezt az egyet nem tudom. Az indiaiak azt mondják, hogy igen.  A reformátusok azt mondják, hogy nem. Én csak azt tudom, hogy minden körforgásban van, így azt hiszem, hogy a lélek valamilyen formában tovább él. Pedig én szeretem a testem, mondja Cicó. Én is szeretem Cicó, amíg itt élünk a Földön, addig a testünk az, amivel a legtöbb ismeretet és élményt szerezzük. Azon keresztül kerül belénk minden és a testünkkel tudjuk megfigyelni azt is, hogy mi hogy működik. Ezért fontos vigyázni a testünkre, mert az köti össze a lelkünket a földi élettel. Amíg a testünk jól van, addig a lelkünknek is jó itt.  Én vigyázok is a testemre. Azért eszek csirke bőrt, mert jót tesz az ízületeimnek. Én meg spenótot, szól közbe Péter, mert abban sok a vas. Én békésen sóhajtok, ezt a témát mára kimerítettük. Megszólal Ilka is, ugye Tamáséknál alszunk ma. Igen Ilka, a szülinap után megyünk Tamásékhoz. És már be is érkeztünk Vásárhely külvárosába, Cicó elkezd számolni, Péter versenyzik vele. Ilka gondolkodik én meg vezetek. Tíz perc és megérkezünk. Célba értünk mindössze félórás késéssel…. Mégiscsak jól nyomom ma.

 

*Ma kedves barátunknak is az van, Isten éltessen W!

 

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Más gyereke

Sokat beszéltem a saját gyerekeimről, most máséról fogok. Mondjuk ez nem egészen így van, hisz minden gyerek, akivel dolgozom, tanítványom lesz, az valahogy az én gyerekem is lesz. Nem tudom mikortól vagy hogy, de kialakul egy ilyen szülőszerű viszony.

Akiről ma mesélni szeretnék, az egy 18 éves lány, tanúja voltam amint felnőtté vált. Láttam, hogy megkínlódott az érettségivel és azt is, hogy esett ki az egyetemi felvételin. Úgy döntött, hogy egy évet itthon marad, készül a felvételire és pihen. Így pontosabban fogja tudni mire vágyik, mit szeretne.

Eltelt másfél hónap a felvételi óta, kapott munkaajánlatot és most bizonytalan. Az erény azt mondatná vele, hogy elmegy dolgozni. De nem érdemes, mert a fizetés szinte semmi, le lenne kötve és készülni sem tudna rendesen. Elbizonytalanodott és eljött megbeszélni a kételyeit.  Kiderült, hogy abban is kételkedik, hogy egyetemre kellene menni. Hallgattam, kérdem mire vágysz? Sérült gyerekekkel dolgozni. Akkor miért készülsz orvosira? Mert az egy olyan hivatás amiből meg lehet élni, a szüleim is helyeslik és a végén dönthetek úgy, hogy sérült gyerekekkel foglalkozom.

Ültem és hallgattam, hogy miért ésszerű neki egyetemet végezni, miért pont ezt az egyetemet és hogy milyen kevéssé számít, hogy mire vágyik a sok észérvvel szemben.  Hallgattam és eszembe jutott a sok értelmiségi, akivel külföldön találkoztam, és akik nem használják az oklevelüket. És akkor kibújt belőlem az ördög ügyvédje. Megkérdeztem, hogy a nála idősebbek mit csináltak egyetem után. Kiderült, hogy mindenki külföldön van, vagy alkalmazásban minimál bérért/feketén. Kérdem elégedett-e bármelyikük? Az ő megítélése szerint nem. Ha elment, akkor honvágya van, ha itt maradt kilátástalan a helyzete. Kérdem, szerinte mi a megoldás. Szerinte a vállalkozás, a lottón való nyerés vagy a gazdag amerikai nagybácsi.

És akkor összegeztünk. Az ő generációja két dolog közül választhat: külföldön dolgozik vagy vállalkozik. A többi lehetőség annyira kis százalékuknak opció, hogy nem érdemes róla beszélni. Így a logikus választás nem az egyetem, mert három év múlva is ezek lesznek az opciók. A megoldás, hogy elkezd valamit csinálni, amiben örömét leli és az majd hozza, hogy mit kell tanulni.

Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom gondolni, hogy az egyetem nem elengedhetetlen. Nagyon nehezen engedem el a hitem, hogy tanulással az ember jobb jövőt biztosíthat magának. Nem tudom mi változott meg. Talán az, hogy az egyetem nem készített fel a feladatokra, amik a munkahelyemen vártak rám. Vagy a sok okleveles pincér? Talán a sok nagyon jó tanár, aki nem tudta befizetni a gyerekét nyári táborra? Az is lehet, hogy a rendszerben való csalódás mondatja mindezt velem, nem tudom. De azt gondolom, hogy észszerűbb most valamit tenni, majd aszerint tanulni, hogy valóban szükséges-e vagy sem.

Nagyon nehéz megkérdőjelezni azokat a modelleket, amelyek évszázadokon keresztül sikereseknek bizonyultak. A tudás hatalom. A kérdés, hogy honnan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban hiteles tudáshoz jutni.  19 évesen úgy gondoltam, hogy az egyetemen. Most 33 évesen nem merném ezt kijelenteni. Nem tudom nyugodt szívvel azt mondani más gyerekének (sem) hogy az egyetem a biztos út a siker és önmegvalósítás felé.  Vannak hivatások, ahol elengedhetetlen. Orvos nem lehet senki egyetem nélkül. De vállalkozni, beletanulni a családi vállalkozás vezetésébe lehet anélkül is. A kritikus gondolkodás kialakulásában nagyon fontos szerep jut(na) az egyetemnek, de vajon csak ezért érdemes 3 évet és hatalmas anyagi áldozatokat hozni? Nem tudom. Gondolkodom, ti mit gondoltok?

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Szobatisztaság önkéntes módon

Vannak az anyatársadalmat megosztó nagy kérdések. Az egyik ilyen mindenképpen a bilizésé. Mikor kezd? Hogyan kezd? Valóban árt az eldobható pelenka és később lesz szobatiszta? És itt is van éppen elég bezzeg. Bezzeg a mi időnkben hamarabb leszoktak a gyerekek, mert nem élveztük mosni a pelenkát. Te már 1 évesen szobatiszta voltál.

Engem is nyomasztott a kérdés sokáig. A fiam 3 éves elmúlt mire szobatiszta lett. 3 éves volt, amikor már nem bírta el a családi kassza a két gyerek pelenkázását. Textil pelusoztunk volna, ha lett volna víz, de ahol éltünk, ott hetekig nem volt. Így kínomban mindent kipróbáltam. Nehezen, de 2 hét alatt szobatiszta lett a fiam. De ott és akkor megfogadtam, hogy soha többet nem fogok azért vergődni, hogy a gyerekem hamarabb pisiljen vagy kakáljon célba. Aztán a sors elkényeztetett, mert a második gyerekem kétéves szülinapja előtt egy hónappal kérte a bilit, mert ő bilibe fog pisilni. Attól a perctől valóban csak bilibe pisilt. Mikor rájött, hogy mi is történt, akkor volt egy rövid székrekedéses időszaka, amikor nem volt hajlandó elengedni, ami az övé, de azt is átmeséltük, átbeszéltük. Kétévesen már szobatiszta volt teljesen. Ilkánál téma sem volt a szobatisztaság. Nem ültettem bilire, nem edzettünk, nem meséltem róla. Amikor tisztába kellett tenni és nagyon utálta, akkor elmondtam neki, hogy ezt el lehet kerülni, ha a bilibe kakálik. Behoztuk a bilit, Cicó meg azonnal visszaszokott rá majdnem 6 évesen J Szóval megvolt a szemléltetés is. De Ilkánk esze ágába sem volt ráülni. Mivel a környezetében sokan rákérdeztek, hogy milyen a viszonya a bilivel, elkezdett arról fabulálni, hogy ő mindig bilibe pisilik és kakálik. Az elvárás nagy úr még a két és féléveseknél is.

Körülbelül egy hete, este a fürdés előtt meztelenkedés volt. Ilka meg leült a bilire és belepisilt. Nemzeti ünnep tört ki, értsd egész nemzettségünk ünnepelni kezdett, hogy ez egy új kor kezdete. Felavatta a szarvasos bugyit, elbúcsúztattuk a pisit, elküldtük a többi pisivel úszni. Nagy öröm volt és boldogság, majd nagy csend. Reggel kérte a pelusát és nem volt hajlandó egy hétig bilire ülni. Mindenkinek elmesélte, hogy ő bilizik. Aztán két napja kijelentette, hogy neki bugyi kell. Kapott bugyit.  Belepisilt. Tisztát kapott, megint. Közben magyaráztuk, hogy a pisis bugyit elkerülendő, bilibe kellene pisilni. Az elmélet tetszett neki, de a gyakorlat… az hidegen hagyta. De mindenkit követett a fürdőbe. Mikor Cicó pisilt, akkor ő is bilire ült. Felismerve a lehetőséget Cicó és én óránként látogattuk a fürdőt Ilka kíséretével. A tegnap már 2/3-os többségben volt a bilibe jutott pisik száma. A szabadúszókat letagadta, néha úgy kellett mozgásban leszedni róla a pisit. Este pisilni indult és kaka lett. Na azt a kétségbeesést az arcán, azt sosem fogom elfelejteni. Megrémült rendesen a látványtól. Kérte, hogy én vigyem a bili tartalmát a vécéig. Én közben meg gratuláltam és próbáltam nemzeti ünnep hangulatot teremteni, de a nemzettség többi tagjai éppen máshol ünnepeltek. Elmeséltem, hogy ez a fenekéből jött, mert az volt a legnagyobb rejtély számára, hogy hol fért ki belőle az a nagy barna dolog. Mire hazaértek a portyázó klán tagok, addigra teljesen felvillanyozva mesélte milyen új képességét fedezte fel. A nagyok kezdetben nem lelkesedtek, aztán egy kis bátorítással, már ők is felismerték ennek a nagyszerűségét.  Volt ünnepi fagyi, mesében foglalása az új felfedezésnek és éjszakára pelenka. Reggel úgy kelt, hogy közölte az apjával, anya az aki bepisilt az ágyba. Aztán nem akart bugyit húzni. Kapott pelenkát. Két óra múlva meggondolta magát, mégiscsak a vadi új bugyiját kérte. Azóta csak bilibe pisilt. Úgy néz ki, hogy szobatiszta lesz a lányom. Magától, bilitréning nélkül és még a gumicukrot sem vetettük be. Mi lesz így a világgal?

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Válasz Hamupipőkétől

Kedves Kati!

Nagy örömmel olvastam leveled, hiszen nekem eddig még nem írtak. Pedig hol volt, hol nem voltam, meg aztán az utóbbi időben internetem is hol volt, hol nem volt. Szóval megleptél, köszönöm!
A kérdéseid nem mindennapiak. Tudod, általában engem azzal illene nyaggatni, milyen ruhatáram, van, melyik bálban voltunk, s melyikbe készülök éppen. Mit szól a királyság, ahhoz hogyan nézek ki második gyermekem szülése után… szóval ehhez képest te csupa hétköznapi, emberi kérdéseket teszel fel, de mélyről jönnek.. s elgondolkodtattak.
Igazából néhány évvel ezelőtt én is meg a hercegem is hasonlóképpen elhidegültünk egymástól. Úgy kezdődött, hogy a gyerek(ek) dajkálása, szoptatása éjjel-nappal lefoglalt, kifárasztott… s bár jöttek dajkák hetedhétországból is segíteni, amire észrevettem már egy „hideg” fekvőhelyem maradt, a hercegem „kiköltözött”, ne zavarjon, s ne zavarjuk. Elég nehéz volt visszaköltöztetni, de hál’istennek a tündér nénémnek, tudod, aki a múltkor is megsegített a báli ruhával, sikerült elvarázsolni őt. Hogyan? Hát egyszerűen csak azzal, hogy leültetett minket, s naphosszat beszélgettünk, gyerekek nélkül… Miről? Pl. egymásról, az ő fontos munkájáról, a teendőinkről…meg az emlékeinkről… Jaj az volt az igazán szép, amikor eszünkbe jutott, hogy szaladtam éjfél előtt csak fél topánkával a lábamon… S nevettünk…tudod azt hiszem ebben áll a varázslat: kérdezni, meghallgatni, emlékezni EGYÜTT s nevetni-nevetni. Persze ez csak akkor lehetséges, ha közben a kis hercegnőink, hercegfiink jó kezekben vannak egy-egy palotán kívüli táborban, vagy más nagymamás/dajkás programon… szóval biztonságban, de nem velünk. 
A másik, az a szeretet nyelvek megtanulása. Ehhez igazából Hófehérkének a segítsége jött jól, mert ő volt egy képzésen, ahol erről beszéltek, s megvette a könyvet is. Gary Chapman Egymásra hangolva – Az öt szeretet nyelv című kiadványa lenne e varázskönyv. Hát mondom neked, azt vettem észre, hogy egy este eltűnt az éjjeliszekrényemről…mert éppen a hercegem olvasta… s csodálkozott rá a leírtakra. Mert bizony nekünk, de nemcsak kettőnknek, hanem még gyerekeinknek is eltérő a szeretet nyelvünk. Én pl. imádom ha megölelnek, hozzám érnek… a kislányunk is ölelkezős, a kisfiunk ettől egyenesen menekül, neki más kell, elismerő szavainktól repül, s gyönyörűen ír, tudod éppen most tanulja az ábc-t… Hát a hercegem is inkább annak örül, ha megdicsérem munkáját, főleg ha az a palota körüli munkák közé sorolható. Ne érts félre, továbbra se ő mossa ki maga után a kádat… 😉, ahogy a dalban sem, de azért ő a legnagyobb hős a világomban, főleg ha a nem működő fűtést vagy villanykapcsolót szerelni kell. Szóval ezt a varázskönyvet mindenképp szívből ajánlanám neked.
Emellett pedig elárulom, havonta egyszer kirúgok a hámból…vagyis tartom a Ma az én napom – jelszó alatt a kizárólag csak magamra figyelő koncentráló napomat. Imádom, hogy akkor, ha olvasok, csak én lehetek a kis szobám kuckójában, s nem háborgatnak, még az is megtörténhet ilyenkor, hogy városi fodrászhoz megyek (mert tudod ezen is változtatnom kellett, mert ide a palotába bejártak a szépítők, nem én mentem ki… na ezt megoldottam, én megyek mindenhova, s az én napomon ezt kíséret nélkül tehetem.) Szóval az én időm nagyon fontos lett nekem. S ez jót tett a talán a hercegemnek is, mert ilyenkor, ha otthon van, megismeri/végzi a gyerekek körüli teendőket. A múltkor épp azon kaptam őket, amíg én távol voltam, s éppen hazaértem, amint darázsfészek sütésével ügyeskedtek, hiszen arra a napra a konyhai cselédeink is kimenőt kaptak 😉
Valahogy így próbálunk meg boldogulni. Nagyon fontos, nem engedjük, hogy a szeretetlenség, közénk lépjen/álljon. Jaj, s majdnem elfelejtettem, nehogy azt hidd nincsenek nehéz időszakok veszekedések a gyakori kiszállások, megbeszélések, távolra utazások ügyintézesek miatt…vannak, s a sor kiapadhatatlan mindabból a sokféle teendőből, amit hercegem is meg néha én is tehetnénk egymás nélkül, csak egyszerűen egymás mellett élve, de nem együtt. Viszont az nagyon fontos: a házasság nem erről szól, hogyan érünk révbe, s élünk egymás mellett, s néha (sajnos a veszekedések miatt) egymás ellen, hanem arról, hogyan teszünk a „nagy révbe érés” után (hogy téged idézzelek) mindketten azért, hogy házastársak, s ne házsárt-társak legyünk. S ezt udvari tanácsadónk dr. Mészáros Ádám hírleveleire feliratkozva én is próbálom tanulgatni/ gyakorolni.
A legutóbbi levelében ez állt: „Ha valamely napon nem teszünk semmit, hogy házasságunk legyen, akkor azon a napon NINCS házasságunk. Mikor mondhatjuk, hogy házasságban élünk? Akkor, ha:
– reggel kedvesen búcsúzunk el a társunktól
– napközben érdeklődünk a társunk felől
– tudatosan szánunk időt arra, hogy egymásra figyelve beszélgessünk
– kifejezzük a csodálatunkat, elismerésünket és megbecsülésünket a társunk felé
– megöleljük egymást
– megteszünk érte egy kedvességet
– és így tovább…
A sor végtelen, de egy biztos: azokon a napokon, amikor nem fejezzük ki a szeretetünket a társunk felé, akkor a viszonyunk ugyanolyan vele, mint a szomszédunkkal, egy afrikai benszülöttel vagy a japán miniszterelnökkel – szóval mint egy vadidegennel! Tudom, hogy kemény szavak ezek, de inkább gondoljuk csak végig: mit tettünk ma, hogy legyen házasságunk? Arra vártunk, hogy kapjunk valamit, vagy megpróbáltunk a társunk kedvében járni?”

Akkor most siess, ne engem olvass tovább, ne is válaszolj most, hanem házastársad szemét, szavait, érintését keresd! Megéri! S a hol volt hol nem volt- ból lehet egy szép házasságod…

2015.március 22. Szeretettel ölel Hamupipőke 

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Kék rinocérosz

Ócska, kórházi kartonozó jellegű fakeretben bajszos Feri ül, unottabb és kékebb már nem    lehetne, mi a lófaszt akarunk, ül ki az arcára, azért mégis megkérdezi:

– Miben segíthetek?
– Feljelentést szeretnénk tenni, a volt férjem megtámadott, és ez nem az első eset.
– Hát ezzel lehet nem tudunk mit kezdeni.
– Mivel?
– Hát ezzel. Sérülés van? Anyagi kár van?
– Hát.. az nincs.
– Hát akkkor ez semmi – mondja három kával a még mindig portás, mindig bajszos kék Feri. Egyikünk agya bedurran, a feszültség ott munkál mindhármónkban, láttuk és hallottuk mi történt, félünk is, az a barom berontott a kapun, mert idegen autót látott a volt felesége háza előtt. Feljelentést fogunk tenni, JÓ?! – De Feri, a kék nem adja fel. – Nem tudom, hümm. A kollegák elfoglaltak, hát de majd eldöntik, hogy foglalkoznak -e vele. Közben valamit babrál a klaviatúrán, laposüvegekhez szokott kezet látok meg egy katonai bakancsot, amivel taposom a Ferit. Közben beúszik a képbe egy tárcsázós bakelit telefon, fekete, meg egy egér, hátára kötött üzenettel fut a második szoba balrá-ba, Ferinek már a nyakát taposom, küldj utána egy macskát, hátha gyorsabban eljut a kolLEGákhoz az üzenet, hogy itt egy nő van, akit meg akart verni a volt férje, le is fejelte, mindezt a hatéves gyerek előtt, te köcsög, légy jó fiú mert.. és itt általános iskolai ugróiskola kúszik be, sarkába akad az egér lába, Feri kiterítve fekszik rajta, én meg ugrálok és nagyon élvezem. Üss vagy fuss, mondja a pszichológia, hát én most ütnék. Erőszak kultúrában élünk, ütésre veréssel reagálunk, tehetetlen dühe csak annak van, akit itt most bántalmaztak, ő inkább fél mint haragszik, és ezután még jónéhányszor el fogja mondani, ami történt.
– Semmi – billeg a seggünk alatt a lakozott pad, három hülyegyerek ül a fölénk magasodó buta arcú rendőr előtt. Lábunk alatt negyven éves metlachi, velünk szemben a büfé ajtaja, miután Feri, a kék felkapcsolta ránk a villanyt, azt nézegetjük, hány kilós állatként basz el minket az autó, ha ötvennel megy. Vagy hetvennel. És, legyünk résen, gyilkost keresnek, meg van egy szám, bántalmazottaknak, talán ott kellett volna kezdenünk, negyvenöt perc alatt ott is több segítséget nyújtottak volna gyanítom, a vonal non – stop, a rendőrőrs nem az, de lehet csak most megy a Barátok közt, és a pasziánsz sincs letiltva. Balra a falon a kis Rajmundot keresik, szüleje nem vitte vissza az apás hétvégéről, barátnőm fejét elfordítom a ragasztványról, ez az állat visszahozta, épp ez a gond, ahogy visszahozta, ne aggódj, minden rendben lesz. Fél, sírásra áll a szája, a képzetlen szakember kezet nyújt, ő vonakodva nyújtja, még mindig ülve, nem akar a férfihoz nyúlni, de amaz, erőszakosan odatolja a kezét az orra elé, nekünk annyit sem mond szevasz, áll a bakancsában, laza és undorral les. Ott, az előtérben, megsárgult villanykapcsolók és egerek közt elmondatja vele, másodjára hogy mi történt, és én nem vagyok jó polgár, bennem megint megy fel a pumpa, egyre undokabban bámulom ezt a férfit, a barátnőm tesója is egyre inkább előre hajol, mintha nem értenénk tisztán miről is van szó, és basszus, tényleg! Nem is értjük! Barátnőm makog, zavarodott, reszket, nagy nehezen kinyögi hogy a fejébe bólintott a 120 kilós volt férje, mert megkérte, hogy ne rontson be a házba, gyerektartást viszont néhány hónap után fizessen már, ha lehet, de a nagy fehér embert elhagyni nem lehet, hát bosszúból nem fizet, viszont bejön és lefejel minket.
– Aha. Megfejelte magát.
– Hát. Igen. De nem fájt. Nincs semmi bajom.. – dehogy nincs, a fenébe, megráznám, szeretnék ráripakodni, hogy de, baj van, ez illetéktelen behatolás, ez tettlegesség, ez kiskorú veszélyeztetése, megfélemlítés, családon belüli erőszak, hisz félsz, a hatévesed egész este az ágy sarkában bujkál, és arról beszél, ő bezzeg nem fél az apjától..és már nem először, édes istenem.
– Akkor, gondolom ezzel a fejeléssel nem akar kezdeni semmit. A testvér itt megszólal: de, feljentést akarunk tenni a tettlegesség miatt, és a gyerektartás. A rend őre itt flegmán odaköpi, hogy nem minket kérdez, hanem a hölgytől szeretné hallani hogy az mit akar, a tesó elnémul egy pillanatra én meg beszólok – De. Mert Meg-fe-jel-te. Tagoltam, nagybetűvel, hátha megérti, belőlem is feltör az undor, a lenézés és a megvetés, aki ma válik, az egy rendszertől válik, egy egész rendszerrel harcol, aminek ilyenek az őrei, mint ez itt, előttünk, mögötte a büféajtó, még mindig ostoba és hatalmas rinocérosz tart minket szemmel. A biztosúr belátja, nem tehet semmit, ebből vallomás lesz, hát elvezeti az áldozatot, Zita botladozik a monokróm disznósajtot mintázó kövön, lábai között cikkcakkol a szürke egér.
Nem cigizek, de akkor igen, kettőt is, tesó ötöt, aztán hálisten’ elfogy, a sofőrünk is családtag, autóval jött és ajánlotta a fuvart. Közel másfél órát várunk, halgranuláttól candy crush sagáig jutunk, meg mindenkinek van CSBE és ‘alkesz rokon válik’ -sztorija, egy dologban egyetértünk, és ezért hálás vagyok: A jog azért van, hogy megvédjen minket attól, amitől mi magunkat nem tudjuk. És egy ajtót betörő, gyerekkel zsaroló, fenyegetőző, nőverő baromtól nem tudjuk, ha hatvan kilósak vagyunk és reszketünk a félelemtől, hátunk mögött hatéves csimpaszkodik a combunkba, ezt nem szabad csinálni, ezt nem szabad csinálni apa…

Várjuk a fejleményeket, hogy vajon ez esetben a törvény velünk vagy ellenünk, és a rendőrség velünk, vagy a bántalmazóval, mert ha nem velünk, akkor azzal, aki ver. Mert minden alkalommal, amikor nem cselekszenek, azzal vannak, akik vernek, akik bántalmaznak, akik erőszakosak. Azokban tudatosul, egyre mélyebben, azokban nem változik a kép arról, hogy ők mindent, büntetlenül megtehetnek. Hogy ellenük senki nem lép fel, az áldozatuk védtelen, és mindegy, hogy mi a neme, mert az erőszaknak nincs neme, legalábbis ez nem kellene nemi kérdés legyen. Bár a statisztikák szerint mégis az.

Zita bő másfél óra múlva támolyog le a lépcsőn, mögötte les a rinocérosz kajánul, három férfi győzködte egy szobában egyszerre arról, hogy legyen okos, zárja az ajtót, ne provokálja a volt férjét, viselkedjen rendes nőként, nekik erre nincs idejük, mert valójában az utcán kéne kergetniük a bűnt. Ezek szerint a verekedő csak akkor bűnös, ha az utcán ver és idegent, ha a házban és családtagot, akkor nem, akkor teher és bosszantó hisztéria, szedje már össze magát kisasszony, mondták neki, amikor nem bírta tovább, hogy egy erőszakos esemény után a háta mögött járkálnak idegen, szintén erőszakos férfiak. Akik azt sugallták folyamatosan, hogy hülye és hogy jogtalanul panaszkodik, és nekik hatalmukban áll őt kioktatni, de nincs kapacitásuk, kedvük és szándékuk arra, hogy a verekedő ex férjet megállítsák, hogy őt adott helyzetben megvédjék, és hogy a hatévesnek megtanítsák, a világban nem az erő a megoldás akkor, ha rendezni akarunk egy sérelmet, egy nálunk jóval gyengébbel. És hogy neki gyerekként, lesz védelme, a jog vele van, a jogot betartatók is, akkor is, ha a másik oldalon a szent és ritkán látott apa vagy anya áll.
A megfejelés a rendőrök szerint látlelet és vér nélkül semmi, az ajtón berontás sem számít, ha nem szakadt ki az ajtó tokja, és a telekre illetéktelenül belépővel sem lehet mit kezdeni, hiába bírósági végzés mondja ki, hogy joga nincs hozzá. A fenyegetés, élve felszeletelés kilátásba helyezése, anyázás és egyebek meg csak egy kis plusz, olyan mint a vegeta a párolt rizsbe, szémottevően nem változtat, csak valahogy olyan más lesz tőle. Nekik. A petrezselyem zöldje meg a rizs tetején az igazi tanács, a jóságos, felülről lefelé szóló és nőket abszolút hülyének beállító, a minden megoldások legmegoldásabbika, a royal flösh: Szerezzen be egy másik, erős férfit!!!
Sírni és reszketni, könyörögni, és gyerekkel példálózni kellett ahhoz, hogy a feljelentés meglegyen, aminek az alapja a gyerektartás nem fizetése, a fenyegetés, az erőszak és az hogy bejár a lakásba, csak egy mellékes megjegyzés, ha már itt van az áldozat és muszáj. De ne számítson semmire, csakis a gyerektartás miatt foglalkoznak majd ezzel az üggyel.

Zúg a fejünk az autóban, a reflektorok nem világítják azt a sötétséget, ami itt honol.
Kék rinocérosz nyomkodja a megsárgult villanykapcsolót, olyan a színe, mint a bakelit telefon tárcsájáé, sárga a ritkán felvillanó fény is, a lomha, súlyos állat lábai alatt szürke egér cikáz, itt valamikor dohányozni is lehetett. Azóta csak a hamutartó került az ajtón kívülre, más nem változott.

(Bodnár Erika írása)

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , | 2 hozzászólás

Kedves Hamupipőke,

Kati vagyok és nagy rajongód gyerekkorom óta. Most egy kicsit bajban vagyok és mint egyik példaképem, téged kérlek meg, hogy segíts ki pár válasszal. Elmondom, hogy miért is lettél te az egyik kedvenc mesehősöm, hogy értsd azt is, amit kérek. Az tetszett benned, hogy te nem szenvedő alany voltál. Adott volt egy méltatlan helyzet, de te kihoztad a maximumot belőle. Takarítanod kellett, de el mertél menni a bálba, amikor lehetőséged adódott. Ott álltál helyt ahol kellett, éltél a lehetőségeddel és a mese végére révbe értél. Én ezt komolyan így gondoltam, amíg férjhez nem mentem. Most meg a lányom gondolja így és úgy gondolom, hogy ezt nem kellene ennyiben hagyni.

Kérlek mesélj az életedről. Nincs fészbukod, nem tudlak követni, így nem tudom mi is történt veled azóta. Milyen a herceg, amikor leszáll a lováról? Elviszi a szennyest a kosárig? Válogat? Elégedett az életével? Hisz önmagában? Hazahozza a királyság problémáit? Milyen az otthonod? Van magán szférád? Hagyják, hogy önmagad legyél, vagy egész nap virítanod kell?

Szültél? Biztos szültél, hisz egy herceg feleségének kötelessége. Mi van akkor, amikor épp nem sír a gyermek, nincs hivatalosan semmi dolgod? Mire gondolsz, mire vágysz? Van időd álmodni és kívánni magadnak valamit, vagy erre nem jut tér és idő? Biztos álmodsz, hisz a padló sikálása közben is voltak álmaid. Valóra váltak? Gyerekként pokolnak láttam az életed, most felnőttként kérdem, a mostani életed jobb? Akkor érzelmileg és fizakailag is ki voltál szolgáltatva a mostohádnak, ami kegyetlen. Ugye, hogy ez az állapot megszűnt? Mondd kérlek, hogy ettől legalább megszabadultál.

Megmondom miért kérdem. Az a tapasztalatom, hogy nem tudunk leckéket megspórolni.  Ha menekülésben vagyunk, akkor nem választunk jól. Ha sokat tűrtünk, akkor hajlamosak vagyunk a következő rosszban is sokáig időzni. Nagyon remélem, hogy veled nem történt semmi ilyesmi, de félek picit. Én is férjhez mentem. A herceg szép és magas, akkor is ha leszáll a lováról. Elviszi a szennyest a kosárig. Mos is. De így is nehéz. Nagyon nehéz. És én nem menekültem ebbe a házasságba, mint te. Én sokáig készültem erre a szövetségre és nagyon sok munkánk van benne. És mégis nehéz. De ezt nem tudom, hogyan mondjam el a lányaimnak. Ők azt hiszik, hogy a házasság a  révbe érés. Amikor látjék az erőfeszítést azt hiszik, hogy valamit biztosan nem csinálunk jól. Mert a mesében minden könnyen megy, minden jó elnyeri a jutalmát. A te történeted is ezt tanítja nekik. És tudjuk, hogy nem így van ez. Mindketten. Ezért kérni szeretnék tőled valamit. Kérlek mesélj az életedről. Ne higgye egy gyerek sem, hogy a cél az esküvő. Valahogy arról is kellene beszélni, hogy mi van utána. Én mutatom, de nem vagyok olyan csodálatos, mint te. Ha van benned női szolidaritás, vagy van neked is lányod, akkor érteni fogod mit kérek tőled. Azt kérem, hogy mesélj arról, hogy mi van az esküvő után. Vagy mi van a házasság után, amikor a herceg és a hercegnő úgy döntenek, hogy túl nehéz és nem éri meg. Fontos lenne. Azt hiszem, hogy neked, mint aki emblematikus figurája vagy ennek az életmodellnek, felelőssége van. Felelősséged a folyatásról is szólni. Addig hallgatom ezt: https://www.youtube.com/watch?v=0ShzHUq_ejI és nagyon erőlködöm, hogy ne gondoljak arra, hogy ezt te énekeled.

Várom a válaszod. Bármelyik lányos anyának elküldheted, vagy az Életfának az új székhelyére is beviheted Ilonának (igen-igen, Tündér Ilonának).  Mély tisztelettel és nagy kételyekkel ölellek, Kati

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | 6 hozzászólás