Amikor nem azt kapod…

Mindenki elképzeli, hogy milyen anya lesz. Vagy legalább azt, hogy milyen nem. A gyerekről  többnyire csak homályos elképzeléseink vannak. Az az illúziója azonban mindenkinek megvan, hogy a gyerekét szeretni fogja, és elfogadja. Ami nagyon nem tetszik, azon meg neveléssel változtat. Ennek ellenére igen sok olyan felnőttel találkozom, aki arról panaszkodik, hogy a szülei soha nem fogadták el. Hol csúszik el a dolog?

Ha ugyan nincs elképzelésünk, hogy milyen lesz a gyermek, arról biztos van, hogy milyen nem. Amikor egy gyerektelen nézi a túlpörgött háromévest hisztizni egy családi összejövetelen, biztosan tudja, hogy ő ezt nem így csinálná. (1. Pfúj de hisztis. 2. Szegény gyermek, minek hozták ide? 3. Milyen gyenge az anya, hisz nem tudja kezelni a szituációt.) Aztán azon kapjuk magunkat pár év múlva, hogy a mi csemeténk őrjöng a családi összejövetelen, amire muszáj volt elmenni. Hiába akarjuk megszoptatni, vagy hiába próbáljuk a figyelmét elterelni, nem megy. És ez még csak egy három éves. De mi van akkor, amikor az az érzésünk, hogy falnak szalad folyamatosan? Nézzük, szóljunk, tiltsuk? Hol van a határ aközött, hogy milyennek képzelem én el a gyerekemet és milyen ő? Mennyire hagyom őt önmaga lenni? Mennyire kell szülőként korlátozni? Elméletben mindenki jó, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a nagy igyekezetnek az az eredménye, hogy a gyerek nem érzi az elfogadást.

Elsőszülött vagyok és elmúltam harminc. Most kezdem levetközni a megfelelési kényszerem. Örök életemben úgy éreztem, hogy apám nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Két napja döbbentem rá, hogy engem elfogad, de nehezére esik elfogadni bennem azt, amit saját magában sem tud. Az, ami ellen küzd önmagában, az irritálja bennem is. És ez ellen igen keveset tehet.

Nézőpont váltás. A második várandósságom alatt végig azon marcangoltam magam, hogy ezt a gyereket nem tudom majd annyira szeretni, mint az elsőt. Kegyetlen bűntudatom volt. Aztán egy szerencsétlenül elsült gyerekágy után azon ébredtem, hogy valóban kötődési gondjaim vannak. Önhibáztatás, önmarcangolás, önigazolás, minden volt. De nem értettem az okát. Csak azt éreztem, hogy más mércével mérem, hogy másképp szeretem. Az első gyerekemet minden gond nélkül elfogadtam. A Lányomat nem tudtam. Mindig faragni szerettem volna. Ritkán tettem, mert nem akartam összetörni. Nem volt egy felhőtlen viszony. Amikor megszületett a harmadik gyerekem, és minden a legnagyobb rendben ment, az elfogadással sem volt semmi gond, akkor megint felerősödött bennem az az érzés, hogy a középső gyerekemmel valami nagy igazságtalanságot követek el. Mert nem úgy szeretem… Némi boncolgatás után, önismereti csoporton bevillant. Az én második gyerekemet nem lehet úgy szeretni, mint a többieket, mert nem hagyja. Ő mindig is vont maga köré egy kört, amin belül nem enged senkit. Nem szolgáltatja ki magát. Ez a felismerés oldott a bűntudatomon. Az meg hozta magával a további felismerést: nagyon hasonlít hozzám. Azt amit rólam lefaragtak az évek, azok benne erőteljesen élnek. És féltem őt a nyesegetéstől, ami rá vár. Vajon nekem kellene megtenni? Képtelen vagyok rá. Azért is, mert érintett (így gyakran irritált) vagyok. De érdemes volt négy éven keresztül feszegetni ezt a témát, keresgélni az okát, mert eljutottunk a kiegyensúlyozott viszonyig. Már nincs bűntudat, van helyette szolidaritás. És igyekszem elfogadni azon tulajdonságaim is amelyeket a környezetem nem díjazott, hisz csakis így tudom elfogadni azt a lányomban is. Így kényszerít egy gyermek az önismeretre. Így tanulom én napi szinten az elfogadást akkor is, amikor kegyetlenül nehéz. Mert van olyan gyerek, akit visszakézből el tudsz fogadni és van olyan akinek az elfogadásáért megdolgozol. Csak azt remélem, hogy tudja, hogy ő oké. Én tudom, hogy ő rendben van, az idő eldönti, hogy ezt éreztetem is vele eléggé.

Popper Péter írja le többször is (forrás megjelölést ne kérjetek), hogy az ember szinte mindent képes elfogadni kivéve a kirekesztést. Az elfogadás az, amire mindenki vágyik. Az egészséges önértékelés kialakulásában nagyon fontos, hogy mennyire fogadtak el a szüleink. Ha kialakult mindkét félben az, hogy én rendben vagyok és te is rendben vagy, akkor bármit meg lehet oldani. Ha azonban nincs meg ez a kölcsönös elfogadás és az ebből adódó mély bizalmi viszony, akkor elveszett minden. Akkor hosszú évek munkája, amíg egy felnőtt ember felépíti önmagát. És akkor is marad egy rakás érzékeny pontja, amit ha nyomkodnak, akkor fáj.

Gyerekvállaláskor nem tudhatod mire adod a fejed. Azt sem, hogy amit kapsz, azt el tudod-e fogadni. Egy biztos. Minden gyerek egy görbe tükröt tart eléd. És minél többet mutat belőled az a tükör, annál nehezebb lesz az elfogadás. De aki igyekszik, az közelebb kerül az önmaga elfogadásához (is). És ez nem kis dolog.

Reklámok