Mulandó kutyák…

Eltűnt még egy kutyánk. Szép volt, kedves és valaki elvitte. Három gyerek siratja én meg picit belebetegedtem. Na de nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogyan dolgozzák ezt fel a gyerekeim. A legkisebb nem érti, hogy elveszett. Minden nap ugyanazzal a hévvel megy ki és keresi, hívja, hogy Nuuu. Nem jön. Elfelejti. Pár óra múlva megint. Nem tudom mennyi ideig tart amíg elfelejti. De nagyon elkondolkodtató, hogy egy 16 hónapos gyerek ilyen hamar és ilyen mélyen kötödik egy állathoz.  A második gyerekem foglakozik az üggyel, neki minden részletet tudnia kell. Miért tűnt  el? Hol látták utoljára? Elméleteket arról, hogy hova tűnhetett. Milyen esélyt látunk, hogy visszakerüljön? És akkor még nem beszéltünk az elmúlt kutyáink emlékének a felidézéséről, a hasonlóságok taglalásáról. Ő beszél róla, kérdez és intézkedik. Így dolgozza fel. A fiam a befelé örlődő típus. Néha rászól a húgára, hogy hagyja már a témát, kb így: Muszáj neked erről beszélni folyton? Néha ripakodik: Hagyd már abba, nem bírom hallgatni! És ő nem beszél és nem kérdez. Látszik rajta, hogy bántja a dolog. Aztán hosszas idő után jön és megvaljja: Tudod anya, én nagyon szomorú voltam… vagy vagyok. Én is az vagyok. Láthatóan az, mert az elmúlt egy évben folyton zikszer van a kutyák körül. És egyre inkább azt érzem, hogy nem éri meg az érzelmi ráfordítást és a szenvedést, de nem tudom magam rávenni, hogy ne legyen kutyánk. Ez ilyen. Tanuljuk az elmúlást. Mindenki a maga módján.

Reklámok

Felelőtlenség, mint életforma

Az első gyerek cumiját minden használat előtt fertőtlenítjük, a másodikét megmossuk, a harmadik gyermeknek már a kutya hozza vissza. Vicces? Igaz? Ha nem szó szerint, de a harmadik gyereknél tágabbak a határok.

cumistücsök

Az első gyerek nevelésekor el sem tudtam képzelni, hogy mit csinálok majd kettővel. Hisz hegyekben állt a vasalatlan, nem volt idő főzni és a legmodernebb gyerekszórakoztató eszközök közt sem értem el a vécére egyedül. Éjjel nem aludtam, nappal nem bírtam rendet rakni. Ha vendég jött 15 perc alatt látszólagos rendet varázsoltunk. Mindent be a szekrényekbe, felporszívóz, port töröl, közben teát főz.  Szóval minden relatív volt és gyerekfüggő. Megyünk, ha a gyerek felkel, lesz szex, ha a gyerek elalszik. Veszünk fotelt, ha már megvettük az etetőszéket.

 

De jött a második gyerek és aztán a harmadik, közben meg két költözés és számos más esemény. És valahol útközben, a soha el nem fogyó vasalatlan hegyek között, a mosatlan edények szorosaiban és a kifogyhatatlan  szennyeskosár árnyékában nőtt egy megsebaszom sapkám. Kívülről mindenképp annak tűnik.

 

Mert az én 16 hónaposom négykézláb mászik kint az udvaron, ahol két kutya, két macska jár szabadon. A kutyák is, Ilka is orális szakaszban vannak, így néha kérdés, hogy ki nyal kit. Ha kimászik (mert még nem megy), utánamegyek, adok rá egy mellényt és csá. (Puszit is adok, az sosem elég). A hozzátáplálás úgy történik, hogy ebédkor megetettem a nagy asztalnál, oszt odakapja a kanalát és csinál, amit akar. Néha beengedem a kutyákat utána, hogy felporszívózzák a szétszórt kaját (és persze feltakarítok nyomukban). Reggel- este kap egy tányért, és amit mutogat, abból kap kisebb darabot. Nincs táblázat, szilikon kanál és nincs menetrend. Nem tudom, mennyit eszik és azt sem, hogy mennyit szopik. Akkor fürdik, amikor éppen ráérünk mindketten. Naponta akát tízszer is átöltöztetem. A szabály, hogyha nem látszik a nadrág eredeti színe, akkor új ruha. Egyedül homokozik.( Fél nap alatt megtanulta azt, amit a másik két gyerekemnek hónapokig tanítottam: nem célrevezető homokot dobálni, megenni, vagy fújni). Minden sokkal egyszerübb, ha csend van nem megyek oda. Ha sír és két percen belül nem hagyja abba, akkor megnézem mi van. De addig nem. Nem tiltok és nem figyelmeztetek. Ha valami veszélyes, akkor repül a házból. Egyszerűbb, mint védelmezni. A gyerek szabad, és én is az vagyok. Ezt kívülről szemlélni félelmetes. Látom anyámon. Összerezzen ott, ahol én csak figyelek. Megértem.  Egygyerekesként kifutottam volna a világból ilyesmi láttán. Az ilyen anyákat akasztottam volna. Szegény kisbogár, akire nem vigyáznak. Micsoda némber az ilyen? Minek neki gyerek?

 

Néha elbizonytalanodom és megkérdem magamtól, hogy ez fásultság vagy felelőtlenség? Vagy annyit frászoltam, hogy egyszerűen belefáradtam? Ha ránézek a kisebbikemre, akkor tudom, hogy jól csinálom. Sokkal jobban, mint hat éve. Mert a lányom egy eleven, felszabadult gyerek, aki magától ugorja meg azokat az akadályokat, amin az előző gyerkeimet átvonszoltam, vagy átdobtam. Ilka meg egy napsugár (akinek csodával határos módon teljesen tiszta a székletmintája). Nekem is van életem a vasalatlanom ellenére. Most valóban igény szerint szoptatok és nem érdekel, hogy meddig. Mert már kétszer végigrágtam magam a jajmikorfogmárezagyerekenni? és a hogyfogoméneztagyereketelválasztani? poklán. És túléltem én is, a gyerek is. Elmúlt. Nagyon hamar. Most nyugalom van, amit hosszú évek aggódásával, nekifeszülésével, kísérletezésével értem el. És nem felelőtlenség ez, még ha annak is tűnik, hanem annak a felismerése, hogy néha sokkal jobb mindenkinek nélkülem. És nekem is sokkal jobb nélkülük vécére menni 😀

 

Na most meséljetek arról, hogy miként győzitek ti a gyereket és a házimunkát. Eljuttok-e a házimunkáig, vagy a gyerek addig már nem enged? Hogyan oldjátok meg a mindennapokat?