Felelőtlenség, mint életforma

Az első gyerek cumiját minden használat előtt fertőtlenítjük, a másodikét megmossuk, a harmadik gyermeknek már a kutya hozza vissza. Vicces? Igaz? Ha nem szó szerint, de a harmadik gyereknél tágabbak a határok.

cumistücsök

Az első gyerek nevelésekor el sem tudtam képzelni, hogy mit csinálok majd kettővel. Hisz hegyekben állt a vasalatlan, nem volt idő főzni és a legmodernebb gyerekszórakoztató eszközök közt sem értem el a vécére egyedül. Éjjel nem aludtam, nappal nem bírtam rendet rakni. Ha vendég jött 15 perc alatt látszólagos rendet varázsoltunk. Mindent be a szekrényekbe, felporszívóz, port töröl, közben teát főz.  Szóval minden relatív volt és gyerekfüggő. Megyünk, ha a gyerek felkel, lesz szex, ha a gyerek elalszik. Veszünk fotelt, ha már megvettük az etetőszéket.

 

De jött a második gyerek és aztán a harmadik, közben meg két költözés és számos más esemény. És valahol útközben, a soha el nem fogyó vasalatlan hegyek között, a mosatlan edények szorosaiban és a kifogyhatatlan  szennyeskosár árnyékában nőtt egy megsebaszom sapkám. Kívülről mindenképp annak tűnik.

 

Mert az én 16 hónaposom négykézláb mászik kint az udvaron, ahol két kutya, két macska jár szabadon. A kutyák is, Ilka is orális szakaszban vannak, így néha kérdés, hogy ki nyal kit. Ha kimászik (mert még nem megy), utánamegyek, adok rá egy mellényt és csá. (Puszit is adok, az sosem elég). A hozzátáplálás úgy történik, hogy ebédkor megetettem a nagy asztalnál, oszt odakapja a kanalát és csinál, amit akar. Néha beengedem a kutyákat utána, hogy felporszívózzák a szétszórt kaját (és persze feltakarítok nyomukban). Reggel- este kap egy tányért, és amit mutogat, abból kap kisebb darabot. Nincs táblázat, szilikon kanál és nincs menetrend. Nem tudom, mennyit eszik és azt sem, hogy mennyit szopik. Akkor fürdik, amikor éppen ráérünk mindketten. Naponta akát tízszer is átöltöztetem. A szabály, hogyha nem látszik a nadrág eredeti színe, akkor új ruha. Egyedül homokozik.( Fél nap alatt megtanulta azt, amit a másik két gyerekemnek hónapokig tanítottam: nem célrevezető homokot dobálni, megenni, vagy fújni). Minden sokkal egyszerübb, ha csend van nem megyek oda. Ha sír és két percen belül nem hagyja abba, akkor megnézem mi van. De addig nem. Nem tiltok és nem figyelmeztetek. Ha valami veszélyes, akkor repül a házból. Egyszerűbb, mint védelmezni. A gyerek szabad, és én is az vagyok. Ezt kívülről szemlélni félelmetes. Látom anyámon. Összerezzen ott, ahol én csak figyelek. Megértem.  Egygyerekesként kifutottam volna a világból ilyesmi láttán. Az ilyen anyákat akasztottam volna. Szegény kisbogár, akire nem vigyáznak. Micsoda némber az ilyen? Minek neki gyerek?

 

Néha elbizonytalanodom és megkérdem magamtól, hogy ez fásultság vagy felelőtlenség? Vagy annyit frászoltam, hogy egyszerűen belefáradtam? Ha ránézek a kisebbikemre, akkor tudom, hogy jól csinálom. Sokkal jobban, mint hat éve. Mert a lányom egy eleven, felszabadult gyerek, aki magától ugorja meg azokat az akadályokat, amin az előző gyerkeimet átvonszoltam, vagy átdobtam. Ilka meg egy napsugár (akinek csodával határos módon teljesen tiszta a székletmintája). Nekem is van életem a vasalatlanom ellenére. Most valóban igény szerint szoptatok és nem érdekel, hogy meddig. Mert már kétszer végigrágtam magam a jajmikorfogmárezagyerekenni? és a hogyfogoméneztagyereketelválasztani? poklán. És túléltem én is, a gyerek is. Elmúlt. Nagyon hamar. Most nyugalom van, amit hosszú évek aggódásával, nekifeszülésével, kísérletezésével értem el. És nem felelőtlenség ez, még ha annak is tűnik, hanem annak a felismerése, hogy néha sokkal jobb mindenkinek nélkülem. És nekem is sokkal jobb nélkülük vécére menni 😀

 

Na most meséljetek arról, hogy miként győzitek ti a gyereket és a házimunkát. Eljuttok-e a házimunkáig, vagy a gyerek addig már nem enged? Hogyan oldjátok meg a mindennapokat?

 

13 gondolat “Felelőtlenség, mint életforma” bejegyzéshez

  1. ööö. Nálam három dolog ment magától az elejétől kezdve: a legkellemetlenebb feladatot, a mosogatást lepasszoltam.

    Nem görcsöltem rá a gyerekre, akkor evett, aludt, amikor akart. Ha mennünk kellett, felköltöttem, ha ordított, hát ordított, micsináljak. A nagyobbik szerencsére nem sírt sokat, a kicsi meg hamar megtanulta, hogy nem mindig szórakoztatom, és elfoglalja magát. Ha baj van, megvígasztalom őket, de nem tyutyujgatom. Érdekes módon nálunk a kisebbik követel sokkal intenzívebb figyelmet, de ez valószínűleg a személyigéséből fakad. És mindig természetes volt, első perctől kezdve, hogy van idő, ami csak az enyém: bemegyek az egyetemre, olvasok, tévét nézek, kikapcsolok a gyerekekből. Ez életmentő volt nekem.

    És nem görcsöltem rá a házimunkára. A sorrend mindig az volt, hogy 1. A gyerek/gyerekek legyenek megetetve, megfürösztve, elfogadható ruhában, biztonságban. 2. Aludjak eleget. 3. Beszéljek a zurammal. 4. Haladjak a dolgaimmal (tanulás, tanítás, disszertáció). 5. Ha ezek után még belefér, mozdítok valamit a házimunkán: mosok (hetente 2x), terítek, vasalok (kéthetente), takarítok (hetente legalább 1x), főzök (2-3 naponta), kertészkedem (mikor épp érkezésem van). Ha nincs meg, hát nincs meg. Fut a ház? Hát úgyis én nézem egész nap.

    És örülök minden segítségnek, boldogan bízom rá szinte bárkire, aki hajlandó vigyázni rájuk. Ja, és a nagyobbik egyéves kora óta járt bölcsödébe, fokozatosan egy nappal kezdte hetente, és az óvodáig elérte a négy-öt napot. Nekem ez nagyon nagy segítség volt, a gyerek meg be tud illeszkedni és tud bánni a kisebbekkel.

  2. Már a várandóság idején (sőt már előtte is) szépen sorra olvastam minden elérhető, elismert, aktuális szakirodalmat, kismamaklubba jártam, eközben észrevétlenül a fejembe csordogált az a sok tennivaló, kötelesség, elvárás, amivel találkoztam. A csecsemő körüli teendőket általában az anyukáknak írják elő, néha megemlítik, hogy azért apukát is engedjük a baba közelébe. Ezt az egyet soha nem értettem. Mert most mitől lenne egy tapasztalatlan, frissen szült nő alkalmasabb (a szoptatáson kívül) bármire, mint kedves párja…? Tehát abszolút bizalmat szavaztam a férjemnek. Most nem azt akarom mondani, hogy hűdeügyesvagyokén, mert állhattam volna a fejemre is, ha a férjem nem egy kiváló “alapanyag” ehhez, hanem csak arra akarok kilyukadni, hogy erősen feladatokra vagyunk nevelve mi, asszonyok, és sokunknak kell az a három X, hogy rájöjjünk nem mindennek kell megfelelni, nem mindig, és akkor is lehet jó, lehetünk jók.

    Mindennel együtt én kb. fél évig voltam zombi a gyermekem mellett, mert szentül meg voltam győződve, hogy állandóan mellette kell lennem, énekelnem, mondókáznom, etetnem, fürdetnem. Mindezt úgy, hogy nem voltam egy percig se parázós anyuka.

    Amúgymeg nálunk rend van, ideges vagyok ha nem, de nem nehéz megfékeznem a káoszt, mert eleve mindent úgy gondoltam végig, hogy csak akkor lesz nálunk rendetlenség, ha direkt arra játszunk. A gyermek játékai nem számítanak, amíg játszik velük, nem zavarnak, utána a tárolás úgy van kitalálva, hogy a legnagyobb kupit is két perc alatt felszámolom. A vasalnivalónak direkt nincs helye, ahogy gyűlik, vasalom, kéthetente egy óra munka ez nekem. A férjem is szépen tereget. Lett mosogatógép, de a maradék mosatlant is közösen számoljuk fel, mikor kinek ideje, kedve. És még főzünk is, 70%-ban közös tevékenység ez is, a bevásárlás is, főzés közben jókat dumálunk, még borozunk is. Hétvégén amíg a férjem felporszívózza a lakást, én konyhát, fürdőt suvikszolok. Mindez max két órában, utána van séta, film. A közön a gyermek is elvan. Érdekes, hogy amikor egyedül vagyok vele, nem hagy csinálni semmit, de ha a férjemmel együtt tevékenykedünk, azt kifejezetten élvezi, most két és fél éves és néha bekapcsolódik, sőt van, hogy elvonul, s 15 percet egyedül játszik. Két évig csak akkor mentem egyedül vécére, ha a férjem vigyázott a gyermekre. Fél évig akkor se mentem el tusolni, ha a gyermek épp aludt. Nagymamák nincsenek, bébicsősz nincs. Van két felnőtt ember és egy gyermek. (Fogalmamsincsmitcsinálnánkhárommal, de amíg egy se volt, addig azt se tudtuk, mit fogunk csinálni azzal az eggyel.)

    Hűűűűűűűdehoszzúlett…

    • És milyen jó 😀 Az apák szerepéről még sokat kellene beszélni. Úgy gondolom, hogy nagyot változott a szerepük családon belül az elmúlt 30 évben.

      Én is megfigyeltem, hogy fele annyi figyelmet igényel a kicsi, ha mindenki itthon van és teszi a dolgát. Balázs azt szokta mondani, hogy ilyenkor kerek a világ. Igaza van.

  3. Kati, szakavatott túlélőként azt tudom mondani, hogy erre nincs egyértelmű válasz 🙂 Néha jó volt, néha meg úgy éreztem, hogy rám egyáltalán nem figyelnek, ellenben elvárják, hogy ne okozzak gondot. Ezért ki is alakult bennem szépen a megfelelési kényszer, és önálló, jó tanuló lettem, nehogy plusz energiát kelljen rám fordítani….De abban sem vagyok biztos, hogy a testvéreim mindig díjazták a rájuk forduló többletfigyelmet meg az én nagyobb szabadságomat. Összességében mégis azt kell mondanom, nem bánom, hogy így alakult. A kötöttségeket viszont mai napig rosszul tűröm,és valószínűleg ez is ennek a hatása.

    • Érdekesek a szülői odafigyelésnek a különböző értelmezései. Véleményem szerint óriási különbség van aközött, hogy a szülő nem figyel a gyermekre, és, hogy szabadságot ad neki. A kettőt gyakran összemossák. És kívülről néha tényleg nem látszik a különbség.

      Amíg egy kétéves gyermekről beszélünk, ott dolgom az, hogy biztonságossá tegyem a környezetét, és ebben a környezetben hagyjam felfedezni, ne csak 2×2 méteren játsszak vele, vagy hagyjam játszani. Ha pedig eltörik a korondi váza, akkor ne a gyermeket csapjam meg érte, hanem mondjam el, hogy anya most szomorú, mert ez volt a kedvenc vázája, s most nem tudja megjavítani, de a másikat tegyem neki nem elérhető helyre.

      Persze nagyobb gyermeknél a problémák is összetettebbek. Míg a nem figyelés a szülő tehetetlen, tanácstalan, olykor nemtörődöm sodródása, addig a szabadság, a választás lehetőségének adása, az, amikor jelen vagyok a gyermekem életében, nyitottan állok a kérdésekhez, beszélgetünk, bizalom van, elfogadás és szeretet. Míg a nem figyelő szülő kíméletlenül ítél ha baj van, a szabadon engedő elfogad. Ugyancsak ő az, aki a gyermeke tetteiben a maga felelősségét is mindig megnézi.

      Azt hiszem, hogy az a gyermek, amelyik így kap “kevesebb foglalkozást”, az sokkal nagyobb biztonságban van, mint az, akit állandóan fegyelmeznek, de rá nem figyelnek.

      • Te megfogalmaztad azt, amit én éreztem, csak nem tudtam nyakon csípni. Valóban abban változtam én, hogy nem őrzöm a gyerekem, hanem biztonságos környezetben magára hagyom. Ha nem akarja ezt a magányt, úgyis utánnam jön. Akkor meg elérhető vagyok. Ez nagyon fontos. Ugyanez a nagyokkal is. Elvárom, hogy szórakoztassák magukat, de ha velem akarnak valamit megbeszélni, vagy tőlem kérnek valamit, akkor azt igyekszem teljesíteni. Az idő meg úgy szabadul fel, hogy nem vagyok ott mindenhol, de azonnal ott vagyok, ha kellek. Ez teszi felszabadulttá a gyereket is. Addig megy, amíg akar és mindig van hova visszatérni.

    • Én elsőszülött vagyok és rengeteget küszködöm a megfelelési kényszerrel. Sokáig úgy gondoltam, hogy ez az elsőszülöttek sajátja, most már úgy gondolom, hogy inkább a nők jellegzetes problémája.

      A kötöttségek elviselése a gyerekeimnél nemi kérdés. A fiam szereti a kötöttséget, szabálykövető, rendszeres elme. A lányaim meg ki nem állhatják. Tudom, hogy ez életkori sajátosság is,de jelenleg így áll a dolog. Köszi, hogy elmondtad a te tapasztalatod, jó volt.

      És még valami, nekem most éppen azt tűnt fel, hogy a kicsi az, aki a legtöbb figyelmet viszi. Lehet, higy idővel ez fordul, de most ő a kiváltságos.

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s