A legkisebb gyerek a csoportban

Na ő az, aki mindig a rövidebbet húzza. Mikor egy gyerekes voltam, akkor nagyon nehezemre esett azt nézni, hogy az én fiacskámmal hogy bánnak el a nagyobb gyerekek. Az volt a védelmezési mechanizmus, hogy leültem közéjük és velük játszottam. Így már senki nem zárta ki, senki nem parancsolgatott neki és a játékot sem vették el tőle. De ő meg nem a gyerekekkel, hanem velem játszott. És én sem beszélgettem másokkal, hanem játszottam. Amikor Katica megszületett, akkor már nem bírtam a szőnyegen csücsülést és játékot. Így hagytam érvényesülni, és amikor 5 percenként jött a helyzetjelentéssel, visszakísértem vagy visszaküldtem. Míg kisebb volt, visszamentem vele, leültem, majd amikor elkezdett játszani, otthagytam. Nem oldottam meg a konfliktust, tettem az angolt. Most, hogy már nagyobb, csak simán visszaküldöm azzal, hogy oldja meg. Többnyire ő a társaságban a legkisebb, így elég gyakori jelenet ez. Mindig a legkisebb de már beszélő gyerek az, akit kizárnak, ugratnak, parancsolgatnak neki és akitől a játékot elveszik.  De miért?

Na erre lenne két ötletem, az egyik, hogy azért mert mintát követnek. A felnőtt az, aki kinyilatkoztat, szabályokat állít fel és megköveteli azt. Ő az, aki megtorolja valamilyen módon azt, ha nem az ő akarata érvényesül. A gyerek meg mindezt elszenvedi, de az első adódó alkalommal él a főlényével. Ha talál valakit, aki kisebb, azon azonnal elkezdi gyakorolni a tudását és a vélt hatalmát. A fiam is ezt teszi, a lányom is. A modell tanítója változó, de a viselkedési minta azonos. A fiam a tanítóját utánozza, a lányom meg engem. Utóbbi jobban zavar 🙂 

Hasonló folyamatot látok a többgyerekes családokban, amikor a babából kisgyerek lesz. Ugyanaz a megnyilvánulás, de más a motiváció. Itt szerintem a frusztrációt verik le e kicsin, amiért ő volt hónapokig/évekig a figyelem központjában. Minél hosszabb ideig volt kiváltságos helyzetben a kicsi, annál kegyetlenebb a megtorlás. A testvérek közötti veszekedések egyik rejtett motivációja is lehet ez. Sokat agyaltam azon, hogy miként lehetne oldani ennek a feszültségét, hogy úgy adj meg mindent az első évben az éppen aktuális legkisebbnek, hogy közben a nagy/nagyobbak ne kerüljenek ki a fókuszból. Én nem találtam meg a módját. És a bűntudat elkerülése végett a prioritási lista élén az áll, hogy a legkisebbnek az első évben megadjam azt, amire neki föltétlen szüksége van az egészséges kötődés kialakulásához. Ezt minden gyerek megkapja. A testvéreivel való viszonyt meg majd rendezi. 

Visszakanyarodva a témához, azt figyeltem meg, hogy Péter az olyanszerű szocializációval, amilyet kapott, sokkal érzékenyebb és sokkal nehezebben érvényesíti az érdekeit egy gyerekközösségen belül, mint Katica. Sokkal hamarabb sértődik meg vagy válik gorombává. Ezt eddig lelki sajátosságként kezeltem, de ahogy telik az idő és látom, hogy milyen goromba és kirekesztő tud lenni, kezdek kételkedni. Ha ő képes volt a saját korosztályától ilyen hamar és jól elsajátítani ezt a viselkedési modellt, akkor lehet, hogy a múltbeli érzékenysége szerzett és nem adott volt. Neki az volt a természetes, hogy valaki ott van és megoldja az érdekképviseletet. És a sértődés nem is a gyerekeknek szólt, hanem nekem, mert ezt megtagadtam. A sértődöttség volt a felhívás, hogy térjek csak vissza a régi szerepembe. Ezt bizonyítja az is, hogy Katica miként “használ” engem hasonló helyzetben. Ő nem igényli a folyamatos jelenlétem, neki csak a tekintélyemre van szüksége, amikor neki nem sikerül érvényesítenie az akaratát. 

Mindezt leírva elég borzalmasnak tűnik a gyerektársadalom. Meg az is mélyen méltánytalan, hogy a kisebbik gyerek mindig szív. DE,  ez egy nagyon fontos lecke. Mert ilyenkor tanulja meg a gyerek, hogy a társadalomnak vannak íratlan szabályai, amiket be kell tartani, ha oda akarunk tartozni.(Ezt mi is műveljük, mi is lapítunk a hatalom árnyékában vagy a befogadás érdekében.) Másrészt meg ott van, hogy a mi kisebbikünkből is lesz nagy, és ő sem fog kesztyűs kézzel bánni a kicsikkel. Addig kedves és előzékeny, míg még nem tagja a gyerektársadalomnak. Amikor már beavatott tag, onnantól nincs kesztyűs kéz. Sok gyerekcsoporttal van dolgom, de még soha nem láttam olyat, hogy kíméletesen és gyengéden emelnének valakit át a társaságuk küszöbén. A beavatás nem finom, gyengéd folyamat a gyerekeknél. 

Várom a ti meglátásotokat, addig is megyek élhető környezetet varázsolni az építőtelepen, amit én konyhának hívok. 

 

 

Reklámok

Vakációóóóóóóóóóóó

…..óóóóóóóóóóóó vagy inkább ááááááááááááááááá?  Lehet ez is meg az is. Jó, hogy megint itthon vannak, mert hiányoznak, amikor iskola és óvoda van. De pont a nagyhéten, amikor nagytakarítás, meg sütés-főzés van? És erre még ők is hoztak egy-egy csomagot az oviból, suliból amit ki kell pakolni és helyre kell tenni.

A fiam hatéves múlt és ő most azt tanulta meg, hogy egy igazi férfi goromba, lehengerlő és parancsolgató. Így egész nap megy a lányom kioktatása, átverése, kicsúfolása. Borzalmas. A lányom azt tanulta meg, hogy ha elég hangosan visít, akkor mindenki menekül és neki marad a játék. Szóval ő minden külső hatásra visít. Péter szolgáltatja az inputot, Katica az outputot és én, hát hogy is mondjam, gyakorolom az önkontrollt, mert már rekedt vagyok. Van még két szereplő a társulatban. Az egyik Ilka, aki xerox üzemmódban tolja, hol veszekszik, hol visít. Attól függ, hogy ki van közelebb hozzá. És van Apa, aki sikítófrászt kap a helyzettől. Neki egy dologtól vágják el a filmet és az a visítás. Ő ilyenkor visszacsúszik gyerekbe és utánozza őket. Komolyan gondolja, hogy így abbahagyják. És akkor néha azon kapom magam, hogy négyen visítoznak….csodálatos. Megható. Könnyekig meghatódom néha.

Ez a csomag, most nekiálltunk kipakolni. Első nap minden gyerek ötször került büntibe (ami nálunk egy helyen való üldögélés annyi percig, ahány éves a gyerek. Utána jön a megbeszélés, hogy miért is ült. Gyors ölelés és mehet dolgára). Közöltem, hogy minden szívatásért bünti jár. Péter ötször szaladt offsideba. Visításért is bünti jár. Katica sokkal gyakrabban esett bűnbe, de néha határeset volt. Nagyon éles a hangja, nem lehet mindig egyértelműen ráfogni, hogy visít. Kétes helyzetekben csak egyszerűen kitessékelem az udvarra. A kitessékelés büntetésként is funkvócionál:  “Ha mégegyszer meghallom, hogy zajongtok, mentek ki.” Következő hangosabb pisszenésnél cipőt, kabátot kapnak és vonulnak minimum fél órára exíliumban. Van, hogy annyira belejönnek, hogy nem látom őket egy pár órát. A bünti és exílium mellett ott van a külön szoba. Ha egymás után kétszer egymásnak rugaszkodnak, akkor eltiltom őket a közös játéktól. Mindenki más szobában játszik. Ezt nagyon utálják.

Másik hazahozott ajándék, az árulkodás. Főleg a lányom gyakorolja, a ház túlsó sarkából kezdi, hogy: Anyaaaaaaaaa, Péter……. És néha nagyon igaza van, de akkor sem szabad reagálni. Mert ha egyszer beálltál a békebíró szerepébe, akkor onnan sosem szabadulsz. Szóval erre a reakció: Te most árulkodsz. Menj ügyesen vissza és oldd meg a dolgot, Péternek meg juttasd eszébe, hogy …(és akkor itt jön a családi büntető törvénykönyv ide illő paragrafusa). Így jó esetben csak akkor jön ide, ha kell neki az érv, amivel leszerelheti a testvérét. Péterrel már zicceresebb a dolog. Mert idejön és szépen csendben közli, hogy a húga milyen disznóságot művel. Szólok neki, hogy ő most árulkodik. Erre jön a jogos reakció: De ha én nem mondom el, akkor te honnan fogod tudni? Na erre még nem találtam meg a megfelelő választ. Neki is mondom a büntetőkönyves paragrafust, meg valahogy elkenem a dolgot, de alapjában igaza van, és ő tényleg csak akkor szól, ha valami nagy disznóság van.

Gyerekek itthon, a házifeledatot oldjuk tisztességgel, csak azt bánom, hogy mire rendbe kerülünk és meglesz a nagy családi idill, mindenki visszamegy oviba, suliba. Na de majd a nyáron hosszabb lesz a vakáció és reméljük, hogy a hézifeladat sem lesz több. Addig is meséljetek arról, hogy nektek mit hoztak haza a gyerekek.

 

Ha a gyerekemet támadják, engem támadnak…

hangzott el a mondat a barátnőm szájából. A kontextus nem fontos most.

Én ezt nem hiszem. Szerintem mindenkinek van egy gyereke, aki az önelfogadást tanítja. Akire azt szoktuk mondani, hogy az én természetem örökölte, akinek a rossz tulajdonságait félig büszkén, félig felmentően soroljuk. Amikor a gyerek talákozik hasonló szituációkkal, amiket mi (gyerekkorunkban) kudarcként éltünk meg, akkor bennünk beindul a gépezet, hogy én megvédem a gyerekem attól a megaláztatástól, amit én kaptam ezért a tulajdonságért. Ilyenkor szoktunk ilyet mondani, hogy aki a gyerekemet bántja, az engem bánt.  És nem vesszük figyelembe, hogy a nagy hasonlóság ellenére nagy a különbség is. Legtöbbször egy kellemetlen emlék hatására szólunk bele a gyerekünk életébe. A szándék jó, de figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyerekünk nem mi vagyunk. Átlépjük a választóvonalat, ami köztem és a gyerekem között van. Nekem ő gyerekem, de elsősorban saját maga. Nem az határozza meg kivoltát, hogy én szültem, hogy az enyém.  Ha a vélt veszély láttán kiragadjuk a gyereket az adott helyzetből, ezzel megfosztjuk a választás lehetőségétől és a sikerélménytől is. Mert azzal, hogy belemegy olyan helyzetekbe, ahol kudarcok érik (-hetik), ő tanul. Ha mi közbe lépünk megelőzésszerűen, vagy a már létező konfliktust megoldjuk helyette, akkor azt tanulja meg, hogy ő nem kompetens. Ő ezt nem tudja megoldani maga. Kellünk mi a háttérbe, hogy szóljunk, közbelépjünk. Kérdés, hogy mikor sérül inkább? Ha kudarcok érik vagy ha a szülei azt közvetítik, hogy nem tudja önmaga megoldani a problémáit.

Volt nekem egy tanítóm, aki rámfogta negyedikes koromban, hogy elloptam a szekrényéből a Napsugár előfizetések árát. Kiállított az osztály elé, minden elképzelhető dolognak titulált és megpróbált rávenni a beismerő vallomásra. Nem ismertem be. Behívták a szüleim, ők minden különösebb kérdezés nélkül kifizették az összeget. Aztán leültek velem és elbeszélgettünk. Mondtam, hogy nem én voltam. A szüleim elhitték és másnap elküldtek iskolába. Nem vettek ki, nem cseréltek tanítót. Ebből persze iskolaszintű dolog lett, mert a tanáriban is téma volt. Csak később derült ki, hogy a tanítóm alkoholista és komoly anyagi gondjai voltak. De én úgy jártam pár hétig iskolába, hogy én voltam a lány, aki lopott. És nem viselt meg különösebben, mert a szüleim hittek nekem. Akkor tanultam meg, hogy a feletteseimnek nem mindig van igazuk és, hogy a családomra akármikor számíthatok.

Ugyanez fordított szereposztásban. Van nekem egy iskolás fiam, aki reggel nem akart iskolába menni. Nem mondta el, hogy miért. Eltelt két nap így, egyik este mese után majdnem sírva mondta, hogy nagyon nehéz hatéves nagyfiúnak lenni. Elvonultunk  és ő kibökte a nagy tragédiáját, hogy székre ültették 5 percig, mert beszélgetett. És ő annyira bánja, hogy megszegte a szabályt. Mondtam neki, hogy mindenki hibázik, én is. Ha lehet jóvá teszem, ha nem elviselem a következményét. Ő is kiülte a büntetést, mindenki elfelejteti. Attól őt még pont ugyanannyira szeretjük. De lehet, hogy a tanító néni mégsem, jött a válasz. Mondom, erre a legbiztosabb mód, hogy megkérded. Elment másnap iskolába, hazajött. Kérdem milyen napod volt.” Jó. Rájöttem, hogy nem haragszik rám a tanító néni. Ha te nem haragudtál rám, akkor ő miért haragudna…”  És ott értettem meg, hogy ő megoldotta. Az én közbenjárásom nélkül. Én amolyan kontrollpont voltam csak.

Nehéz tétlenül állni és nézni, hogy a gyerekünk hibázik vagy kudarcot vall. De ez is természetes része az ő önállosodásának. Lehet, hogy nagyon hasonlít hozzánk és az is lehet, hogy jó a meglátásunk. De ő akkor sem én, és ha nem hagyjuk hibázni (is) akkor nem biztos, hogy kiderül, hogy ki ő valójában.