Ha a gyerekemet támadják, engem támadnak…

hangzott el a mondat a barátnőm szájából. A kontextus nem fontos most.

Én ezt nem hiszem. Szerintem mindenkinek van egy gyereke, aki az önelfogadást tanítja. Akire azt szoktuk mondani, hogy az én természetem örökölte, akinek a rossz tulajdonságait félig büszkén, félig felmentően soroljuk. Amikor a gyerek talákozik hasonló szituációkkal, amiket mi (gyerekkorunkban) kudarcként éltünk meg, akkor bennünk beindul a gépezet, hogy én megvédem a gyerekem attól a megaláztatástól, amit én kaptam ezért a tulajdonságért. Ilyenkor szoktunk ilyet mondani, hogy aki a gyerekemet bántja, az engem bánt.  És nem vesszük figyelembe, hogy a nagy hasonlóság ellenére nagy a különbség is. Legtöbbször egy kellemetlen emlék hatására szólunk bele a gyerekünk életébe. A szándék jó, de figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyerekünk nem mi vagyunk. Átlépjük a választóvonalat, ami köztem és a gyerekem között van. Nekem ő gyerekem, de elsősorban saját maga. Nem az határozza meg kivoltát, hogy én szültem, hogy az enyém.  Ha a vélt veszély láttán kiragadjuk a gyereket az adott helyzetből, ezzel megfosztjuk a választás lehetőségétől és a sikerélménytől is. Mert azzal, hogy belemegy olyan helyzetekbe, ahol kudarcok érik (-hetik), ő tanul. Ha mi közbe lépünk megelőzésszerűen, vagy a már létező konfliktust megoldjuk helyette, akkor azt tanulja meg, hogy ő nem kompetens. Ő ezt nem tudja megoldani maga. Kellünk mi a háttérbe, hogy szóljunk, közbelépjünk. Kérdés, hogy mikor sérül inkább? Ha kudarcok érik vagy ha a szülei azt közvetítik, hogy nem tudja önmaga megoldani a problémáit.

Volt nekem egy tanítóm, aki rámfogta negyedikes koromban, hogy elloptam a szekrényéből a Napsugár előfizetések árát. Kiállított az osztály elé, minden elképzelhető dolognak titulált és megpróbált rávenni a beismerő vallomásra. Nem ismertem be. Behívták a szüleim, ők minden különösebb kérdezés nélkül kifizették az összeget. Aztán leültek velem és elbeszélgettünk. Mondtam, hogy nem én voltam. A szüleim elhitték és másnap elküldtek iskolába. Nem vettek ki, nem cseréltek tanítót. Ebből persze iskolaszintű dolog lett, mert a tanáriban is téma volt. Csak később derült ki, hogy a tanítóm alkoholista és komoly anyagi gondjai voltak. De én úgy jártam pár hétig iskolába, hogy én voltam a lány, aki lopott. És nem viselt meg különösebben, mert a szüleim hittek nekem. Akkor tanultam meg, hogy a feletteseimnek nem mindig van igazuk és, hogy a családomra akármikor számíthatok.

Ugyanez fordított szereposztásban. Van nekem egy iskolás fiam, aki reggel nem akart iskolába menni. Nem mondta el, hogy miért. Eltelt két nap így, egyik este mese után majdnem sírva mondta, hogy nagyon nehéz hatéves nagyfiúnak lenni. Elvonultunk  és ő kibökte a nagy tragédiáját, hogy székre ültették 5 percig, mert beszélgetett. És ő annyira bánja, hogy megszegte a szabályt. Mondtam neki, hogy mindenki hibázik, én is. Ha lehet jóvá teszem, ha nem elviselem a következményét. Ő is kiülte a büntetést, mindenki elfelejteti. Attól őt még pont ugyanannyira szeretjük. De lehet, hogy a tanító néni mégsem, jött a válasz. Mondom, erre a legbiztosabb mód, hogy megkérded. Elment másnap iskolába, hazajött. Kérdem milyen napod volt.” Jó. Rájöttem, hogy nem haragszik rám a tanító néni. Ha te nem haragudtál rám, akkor ő miért haragudna…”  És ott értettem meg, hogy ő megoldotta. Az én közbenjárásom nélkül. Én amolyan kontrollpont voltam csak.

Nehéz tétlenül állni és nézni, hogy a gyerekünk hibázik vagy kudarcot vall. De ez is természetes része az ő önállosodásának. Lehet, hogy nagyon hasonlít hozzánk és az is lehet, hogy jó a meglátásunk. De ő akkor sem én, és ha nem hagyjuk hibázni (is) akkor nem biztos, hogy kiderül, hogy ki ő valójában.

 

 

7 gondolat “Ha a gyerekemet támadják, engem támadnak…” bejegyzéshez

  1. Jó témafelvetés. Gyakran és nagyon változatos formákban szembesülünk a jelenséggel. Mikor avatkozzunk be személyesen, s mikor segítsük a gyermeket, hogy maga tudja megoldani a helyzetet? Nincs recept erre se. Nagyon nagy önismeret, önkontroll, valamint gyermekünk ismerete is szükséges a jó döntéshez, de gyakran pont ezekben van a legnagyobb deficitünk.
    Látom azt is, hogy sok esetben annyira középpontban van a gyermek, gyakran túlféltve, hogy a szülő (főként az anya) teljesen megfeledkezik magáról. Pedig adni csak akkor tudunk jól, ha már van miből.

    Másik vetülete a “ha a gyermekemet támadják, akkor engem támadnak” jelenségnek az, amikor a gyermekünkről senki se mondhat semmi elmarasztalót, mert a mi csemeténk márpedig maga a tökéletesség, és punktum.

    • Mert ha nem tökéletes, akkor én rontottam el. És az én anyai kompetenciámat senki meg ne kérdőjelezze. Ennek kóros változata az, amikor az anya úgy érzi, hogy elrontotta, a gyereke nem felel meg az elvárásoknak. De ezt nem ismeri be magának sem. Úgy szokott “lebukni”, hogy folyton kívül van a hunyó, aki elrontja, tönkreteszi a gyerekét. Legtöbbször a pedagógus vagy a nagyszülők (a társadalom, a média, a “mai világ”). Ezzel tökéletesen felmenti magát, kifogást talál a gyereknek is. Több ilyen páros van körülöttem és csak figyelem, hogy ez hova vezet.

  2. A tükörbenézés nehéz! Mondjuk a ma 30-40-es korosztály jellemzően még tekintélyelvű nevelést kaptunk (kétségtelenül kevésbé, mint anyáink, nagyanyáink), ahol a szüleink nevelési teljesítményéről nem nagyon lehettek megfogalmazott érzéseink, a kimondott kritika egyenesen tisztelettelen volt velük szemben. (Bizonyára és szerencsére akadnak kivételek..)
    Én úgy érzem, hogy viszonylag új utakat járunk, amikor szülőként önreflexiót gyakorolunk. Nehéz terep. A folyamatot gátolja az is, hogy az apák még mindig igen diszkréten vállalnak szerepet a gyermeknevelésben (ismét tisztelet a kivételnek).
    Ha valami elromlik, még mindig egyértelműen az anyánál kezdik a hibakeresést. Anyai kompetenciáról beszélünk. Vajon apai van? Miért érzi az anya, hogy elrontotta (ő egyedül), miért rontjuk el olyan gyakran? Ha tagadja, hogy elrontotta, akkor miért van az az erős kényszer a maga mentegetésére, mért csak az anyák mentegetőznek?

    • Itt jön még egy kényes kérdés. engedjük-e az apákat kompetenciát szerezni a gyerekük nevelésében? Mert ha nem, akkor nem is kérhetőek számon. Sokáig éreztem úgy, hogy én jobban értek a gyerekemhez, mint az apja. Én hamarabb meg tudom nyugtatni, ha sír. Ha meg nem lehet megnyugtatni, akkor tudtam, hogy senki sem tudja.És én ezt tudtam. Aztán egyszer leesett a tantusz, hogy ez nem így van. Azóta hagyok mást is hibázni. Én azon szerencsés asszonyok közé tartozom, ahol a férj élt is a lehetőséggel, hogy a gyerekeit nevelje. De így is nagyon nehéz hagyni…látom, hogy nem így kellene, de nem gondolom már úgy, hogy ez az én dolgom megmondani. Ha kérdik a véleményem, akkor elmondom. Néha kibukik, de gyorsan megbánom 🙂 .

      Én kettős nevelést kaptam: apám tekintélyelvű volt, de elfoglalt is. Így ebből nem kaptam mérgezést. Az iskolában sokkal inkább. Édesanyám meg egy kötődő neveléshez hasonlatos nevelést részesített előnyben. Édesanyámmal mai napig csodás viszonyban vagyok. Nagyon nehéz lehetett, de én nagyon hálás vagyok neki. Olyan alapot kaptam, amit kevesen a mi generációnkból. Szóval megéri szerintem kísérletezni, megkérdőjelezni azt amit a többség hirdet. Ő ösztönösen nevelt, én is próbálkozom.

      Az anyák hibáztatása nálam kivágja a biztosítékot. Nagyon érzékeny téma és mindig ugrok, ha a környezetemben megjelenik. Az a legbántóbb formája, amikor az egyik anya műveli a másikkal.

  3. lehet, hogy kicsit elkanyarodunk a bejegyzés eredeti témájától, de erre muszáj reagálnom: “engedjük-e az apákat kompetenciát szerezni a gyerekük nevelésében? Mert ha nem, akkor nem is kérhetőek számon.”

    A lányokat eleve arra szocializálják, hogy anya szerepet lássanak el. Így lesznek akár előzetes gyakorlat nélkül is kompetensek. A fúkat elsősorban nem apaszerepre nevelik, olyan értelemben nem, amiben a gyermeknevelés, -gondozás főszerepet kapna. Innen, ha a múltban még nem is, de ma már kétségkívül adódik némi feszültség.

    Vitatnám mégis azt, hogy a férfi nem számonkérhető. Mert azt látom, hogy a nő hazamegy az újszülöttel, aztán felkel éjjel, ott van nappal. A férj látja, hogy anyunak ez jól megy, és jól félreáll, de sokszor annyira, hogy az sem tűnik már fel neki, hogy fél év után a feleség átváltott zombi üzemmódba. Csak néz ki a fejéből boci szemekkel és erősen csodálkozik, hogy a felesége miért mérges amikor ő délután végre hazamegy. Aztán rájön arra is, hogy inkább túlórázik, mert otthon úgyis rossz a hangulat. És le is van ezzel gyártva a mókuskerék.

    Szerencsés vagyok, hogy mindez számomra is csak megfigyelés. Ugyanakor tudom azt is, hogy az én férjem sem látott hozzá hasonló apákat, kortársakat is csak elvétve, de ott volt, igazán jelen volt, és meghallotta amikor kértem. Szerintem már sokan kérünk, de kevés a fül. És van felelőssége a férfinak, akkor is, ha a nő csak halkan kéri a segítségét. A nő segítségét ki kéri…? Neki alapértelmezett feladatai vannak….de még mennyi.

  4. Azt senki meg nem kérdőjelezi, hogy a gyermeket az anyján kérik számon. És ez mélyen igazságtalan. Én még látom azt, hogy egy falu közössége, hogy nevel fel egy gyereket. Értsd úgy, hogy a közösség női tagjai. Eloszlik a munka és a felelősség is. Innen a beidegződés is, hogy a nők megoldják. De az embertelen, amikor ugyanezt a munkát egy nőn kérik számon. Erről majd írok egyszer egy hosszabb bejegyzést, de az tény, hogy a férfiaknak többek között azért kell beállni, mert már nincs meg ez a női közösség, aki felvállalja a gyereknevelést. Én úgy nevelek gyereket, hogy van egy férjem, aki jelen van és nagyon igyekszik kivenni a részét. És még így is, sokszor érzem úgy, hogy egyedül maradok ennek a terhével. Erről nagyon fontos beszélni. Mi az első gyerekünk 1 éves születésnapján párterápián csücsültünk, mert nem tudtuk indulatmentesen megoldani azt a plusz megterhelést, amit egy gyerek jelentett. Segítséggel, nagy elhatározással és odafigyeléssel sikerült megoldani. Most meg az jelent néha gondot, hogy sokszor jön az a visszajelzés, hogy Balázs férfiatlan dolgokat művel (vigyáz a gyerekeire, oviba hordja a középsőt stb). Mit mondjak, remélem a fiamnak ez már teljesen természetes lesz.

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s