Önrendelkezés

Ez az amit leginkább hiányolok amikor kisgyerekem van. Az, hogy akkor iszom egy sört bűntudat nélkül, amikor akarok. Hogy bekapom a fájdalomcsillapítót, mert fáj a fejem. Hogy elmegyek kávézni, de nem kell az órát nézni, hogy visszaérjek a következő szoptatásig. Szeretek rendelkezni a saját testemmel, időmmel és gondolataimmal.

Ha az anyaság áldozattal jár, akkor nekem ez az ami áldozatnak számít. Hogy minden gyerekkel két-három évig megosztom a testem. Kihordom, megszülöm, szoptatom. Közben romlanak a fogaim, nyúlik a bőröm, nő a gátsebeim száma, csökken a libidóm. Ezzel jár. Ha még lesz gyerekem, akkor tudom, hogy erre számíthatok. A gyerekre áldozott idő nem kérdés. Akkor a legegyértelműbb, amikor elválasztok egy gyereket. Hirtelen lesz időm és erőm olyan dolgokra, amiket utoljára a terhesség előtt tettem. Olyan, mintha intravénásan kapnám a koffeint.

A gondolataimat nehezebben szerzem vissza. Hosszas míg váltok a kisbabás tudatállapotból a kisgyerekesbe. Foglakoztat, hogy mit és mikor eszik, nehezen hagyom másra, ha nincs velem, akkor gyakran eszembe jut. Elválasztás után még legalább egy fél év, míg elfogadom, hogy ő már nélkülem is bolodogul. Fél év míg nem hozzá rendezem az életem. És amikor már megvan a hőn áhított szabadságom, mehetek sörözni,  mehetek táborba,  én állítom fel a rendet, akkor hiányérzetem támad. Jó, hogy nem kell folyamatosan alkalmazkodni, második lenni de…  De mi? Ez az ami most foglakoztat. Mi az, ami engem arra sarkall, hogy újabb gyereket szüljek. Sokszor érzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem fölött, hogy nem vagyok ura az életemnek, hogy nem vagyok elég. És akkor miért vágyom újabb feladatra? Miért kell nekem? Mi is kell pontosan? A kiszolgáltatottság, vagy a második hely? Mit hárítok azzal, hogy szülök? Nem tudom a választ, de most időt adok magamnak. Nem szülök újabb gyereket, míg nem értem meg a mozgatórugót. (Ezt leírni is rémisztő)

Ti mit áldoztok fel az anyaság oltárán?

Reklámok

Kötődön és boldogságosan?

Boldogságosan kinek? És ki kötődjön kihez? 

Szakmai ártalom, sokat olvastam gyereknevelésről. De már a kezdetek kezdetén éreztem, hogy nekem bajom van a kötődő neveléssel. Az eszem azt mondta, hogy csak úgy érdemes. Aztán megszületett Péter, szerelem első látásra, nagy öröm és teljes erőbedobás. Nagyon igyekeztem mindent jól csinálni. Közben adott volt két komoly vélemény körülöttem, a Balázsé és az anyámé. A Balázsé körülbelül az volt, hogy te nagyon jól csinálod, te tudod, hogy hogy kell. Ha elbizonytalanodtam, akkor ő kétségbeesett. Ilyenkor jött a másik fórum, az édesanyám. Akkor ő még ragaszkodott a saját elveihez. Úgyhogy ott voltam a kötődő nevelés Gráljával, egy bizonytalan férjjel és egy nem kötődően nevelő édesanyával. Nem volt könnyű. A belemet húztam magam után, de bárki kérdezte én nagyon boldog voltam. Imádtam a fiam. Ment ez kerek egy évig így. Csak én közben kipurcantam, párkapcsolati válság (aminek a fent említett sztori csak az egyik oka volt) és fizikai tünetek. És akkor mondott nekem az anyám valami nagyon fontosat, ami szószerint így szólt: “Én imádom az unokám, és nagyon örvendek, hogy olyan anyja van, aki erőn felül igyekszik a jelenlegi legjobb tudás szerint nevelni őt, DE én azt szeretném látni, hogy az ÉN gyermekem is boldog”. Ez akkor nagyon szíven ütött. Akkor döbbentem rá arra, hogy ez túl sok. Én nem tudok……(és itt jött egy nagyon hosszú lista, amit közel egy év alatt írtam meg, hogy mi mindent nem tudok, még ha szeretném sem) Ami a kötődő nevelés szempontjából talán a legfontosabb, hogy nem tudok mindig odafigyelni és mindig reagálni. Nem tudok minden gyerekem életében folyamatosan jelen lenni. Akkor sem tudtam, amikor egy volt, azóta még annyira sem. Kezdetben rettenetes bűntudatot éreztem emiatt, aztán megtapasztaltam, hogy ez mekkora szárnyakat ad a gyereknek (is). Azóta könnyebb. 

Majdnem egy év párterápia (életem egyik legjobb befektetése), önismereti kör és nagyon hosszas beszélgetések után eljutottam oda, hogy a kötődő nevelés nagyon jó, de… Csak addig szoptatok, amíg bírom. A gyereknek soha nem leszek elég. Egy életem van,  amiben igen fontos szerepet foglal el az, hogy valakiknek az anyja vagyok, de én azon túl is vagyok valaki. Akkor állt fel a sorrend, hogy ember vagyok, anya, feleség stb. És akkor ismertem fel, hogy az anyaság nem boldogít. 

Na de akkor hogy is van a kötődő nevelés? Én nagyon kötődök a gyerekeimhez. Kettő nagyon kötődik, egyik meg érdekesen kötődik hozzám. Azt elfogadni, hogy a három gyerekem közül van olyan, aki elsősorban nem hozzám akar kötődni, hanem az édesapjához, sok munkába került/kerül.  

Most éppen az volt a legnagyobb dilemmám, hogy a legkisebbik gyerekem kötődő nevelése annyi erőbe került, hogy a két nagyobbik gyerekemnek igen kevés jutott belőlem. Pótoltam a hiányomat ahol lehetett mással, de egy idő után, már én kellettem. De mindet egyszerre nem tudtam. A nappali szoptatásnak mennie kellett. Sakkozás megy. Mikor mi a prioritás. A kötődő nevelés elvei nagyon jók, csak néha több ember kellene az anya szerepébe. Ha nincs, akkor néha az elvek repülnek. 

Hol van a boldogságos, ahogy majdmegnovok nevezte? A kegyelmi pillanatokban. Amikor a parkban ülünk, és úgy döntünk, olyan jó itt, nem megyünk haza ebédelni. Elmegyünk virslis kiflit meg kefirt venni, rögtönzött pikniket követően játszóterezünk tovább. Meg amikor egy hét intenzív foglakozás után a legzárkózottabb gyerek odajön és elkezd mesélni azon félelméről, hogy ha ő felnő, akkor mi már nem leszünk. (Ha időbefektetésben mérnénk a sikert, akkor ez egy rossz biznisz: egy hét “munka” egy félórás vallomás menti beszélgetésért. Milyen jó, hogy nem így mérjük.) Kekszsütögetéskor, mert eszünkbe jut, hogy hogyan fognak örvendeni ennek a hazaérkezők. De nagyon sokszor meg csak a nyűg van, a kínkeserves robot és a szürkeség. Ilyenkor meg igazán sok energiába kerül áltatni magunkat, hogy ez mégis be jó. Dehogy jó. Ki is lehet mondani, le is lehet írni. Miért áltassuk magunkat, hogy minden szuper, ha nem az. Nagyon utálom, amikor az ebédnél indul az “Én nem szeretem a…” játszma. Megbeszéltük, elmagyaráztam, megkértem őket, hogy ne… és mégis. Akkor meg rendelkezés: senki nem beszélhet az asztalnál arról, amit nem szeret. Ez van, nem élvezem, de ez van. Ez is része a mindennapoknak. Semmi sem fenékig tejfel, akkor miért lenne az anyaság az? Nagyon nagy lehetőséget látok abban, hogy az anyaság igazi mély örömök forrása legyen, de nem folyamatosan. És nemcsak az anyán múlik. 

Majdmegnövök, köszönöm a kérdést. Meséld el, te hogyan látod. Mindenki más is 🙂

 

Nehéz ez…

Lehet ugyan szépíteni, de a legnagyobb elhatározás mellett is nehéz az elválasztás. Nehéz, mert a szopi varázszer volt, a szeretetnek a kifejezője. És most azt kell megtanítani, hogy az éhségérzetkor egyen és a szomjúságra igyon, ami önmagában is nehéz feladat. Némi jóstehetség sem árt, hogy mikor szopni kér, akkor kitaláljam, hogy most éppen éhes, vagy szomjas. És ha nem eszi meg a pürét, attól még lehet éhes, csak mondjuk valami másra.

Elalvás. Hát az nehéz dolog. Este és és éjjel megy a szopi, az még nem gond. De a nappali elelvás az vagy sétával vagy ringatással megy. Ha én ringatom, akkor azonnal eszébe jut, hogy ezt szopival szoktuk csinálni. Tegnapelőtt úton voltunk és kapott délben is szopit. Nagyon megzavarta. Megfogadtam, hogy többet nem lesz kivétel. Napközben nincs szopi. Erre ma fejbecsapta egy hinta  a játszótéren. Az a fajta baleset, amit látsz, hogy be fog következni és teljes erőbedobással próbálod megállítani, de pár másodperc késéssel érsz oda. Már csak a vigasztalás jut neked, úgy, hogy a szived közben még ugrik ki a helyéről. Na ilyen volt ez, Katica letarolta Ilkát egy hintával, amin ült. Sírás és kétségbeesés. Ilkánál előbbi, nálam utóbbi. És akkor a nagy ijedtség után két perccel indult a jopi, jopi kérés. Ott, akkor legszívesebben adtam volna. Csak álltam és azt éreztem, hogy az érzelem és az értelem húz kétfelé. Fogtam, ringattam és énekeltem. (Amikor énekelsz, akkor nem félsz, mondják a szakemberek). És láttam, hogy kezd megnyugodni Ilka. Akkor tudtam, hogy jobb ha mégsem szoptatom meg. Mert ezt elódázhatom, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk a vigasztalás-vigasztalódást anyatej nélkül is. És akkor miért halogatni. Elringattam. És aludt az ölemben egy órát. Nagyon jó volt. Boldogan és mosolyogva ébredt. Lehetett érezni, hogy itt valami új születik. Egy más kapcsolódási mód.

A szoptatásnak van egy nagyon intim hangulata, már ha nem gyereknevel, ebédet főz vagy éppen csempét válogat az anyuka közben. Ez nagyon hiányzik. Eddig azt éreztem, hogy nekem jobban hiányzik, mint a gyerekeimnek. Ilkánál érzem először azt, hogy neki legalább annyira hiányzik az összebújás. Rengeteget van ölben. Jön és mondja, hogy ömembe. És ül, mesél, énekel, vagy hozza a könyvét. Nagyon megnőtt az igénye a puszira és ölelésre. Ugyanakkor látom rajta, ahogy nyílik ki. Egyre nagyobb teret hódít meg, sokkal többet ül a nagyokkal. Aktívan kapcsolódik a nagyokhoz, nemcsak megfigyelőként. Ha ételosztás van, akkor ő is beáll a kérők sorába. Sokkal több mindent kipróbál, többet beszél és megy. Jól van, csak át kell szoknia az univerzális problémammegoldó eszközről egy rakás új dologra. Én is jól vagyok. Már nem vagyok zombie. Fáradt vagyok, de be tudom fejezni a mondataim. Visszatért az életkedvem. A nagyok is kapnak belőlem egyebet is, mint meleg ebédet, tiszta ruhát és élhető lakást. Ma játszottunk és piknikeztünk, este mesét olvastam (mert Balázs nincs velünk). Jó így. Megint érzem, hogy három gyereknek vagyok az anyja és nem egynek. Nagyon kellett ez már. Még visszatérek a témával…

Elválás….

Megelégeltem a zombie üzemmódót, elválasztom Ilkát. Tizenhét hónapig igény szerint szoptattam és nagy volt az elhatározás, hogy ezt most végigcsinálom.  Kivárom, míg magától lemond. De nem fogom, mert nem bírom. Kezdek egy olyan állapotba kerülni, amikor minden mindegy. És ez senkinek nem jó. Nekiestem tehát. Felkészültem a legrosszabbra, hisz az én lányom semmit nem evett, csak szopott. A terv az volt, hogy a reggeli szoptatás után délig ne szoptassak. Tehát tekeregtünk, piacoltunk, játszótereztünk. Közben folyton nyomtam valamit a kezébe. És láss csodát, elkezdett kaját csócsálni. Délben kapott anyatejet, és estig megint ment a tekergés. Ez három napig. Az elfogyasztott kaja mennyisége egyre nagyobb. Aztán jött a déli szoptatás elhagyása. Első nap csak kitolni tudtam este nyolcig. De akkor már nem lehetett elterelni a figyelmét, így megkapta. Második nap már nem hiányolta. Most ott tartunk, hogy egész éjjel szopik és egész nap eszik. Én hulla fáradt vagyok, de már érzem a teher enyhülését. Megint van erőm a nagyokra. Így most elvonultunk egy hétig Vásárhelyre, hogy rendezzük sorainkat. Erről jön egy részletes beszámoló, csak kerüljek gépközelbe. Addig is meséljetek arról, hogy nálatok, hogy ment/megy az elválasztás. 

 

Volt baba, nincs baba

Egyik napról a másikra eltűnt a kisbabám. Na nem úgy. Csak kisgyerek lett belőle. Elkezdtük a számomra legnehezebb korszakot, amikor saját akarata lett. Az add meg uramisten, de most mindjárt. Ez társul a mágikus gondolkodással, szóval olyasmit akar, ami lehetetlen. Mindezt tetézi, hogy saját nyelvén beszél. Ilkához most egy gondolatolvasó dzsin kellene...talán akkor minden rendbe lenne.  De csak én vagyok, aki nehezen bírja a visítást, az éjszakai szoptatást, a nappali mellen csüngést, az építőtelepet, az anyáknapi készülödést és a mindennapi hajrát. És akkor ő érvényesíti az érdekeit, úgy, ahogy a legjobban tudja: visít. A figyelemelterelés a legkézenfekvőbb megoldás, de az nagyon sok energiát vesz igénybe. Folyton résen kell lenni, már nem lehet mindent megoldani egy öleléssel és egy kis szopival.

Elmerengtem a témán, miközben a kétujjnyi port törölgettem a konyhában. Azon gondolkodtam, hogy ez a viselkedés valójában segíti a levállást. Mert eddig nagy volt az egység, a szeretet, értettem mit akar, mert ismertem a sirását. De most ez változik. Egy olyan nyelvet beszél, amit én csak részben értek. Olyasmit akar, amit én nem. Ütközünk. Eddig megértettem, hogy szükségletei vannak és rendelkezésre álltam. De most már nem szükségletei vannak, hanem akarata, és ez néha veszélyes, vagy kontraproduktív. Ezt kezelni kell. És amíg átállok a szükségletkielégítés üzemmódból, a gyere oldjuk meg közösen a dolgot üzemmódba, addig sok víz lefolyik a Küküllőn.

Nehéz ez. Még egy gyerek, akivel egyeztetni kell, még egy akarat, ami számít. És elkezdi a besorolást a tetsvérei közé. Oda a privilegizált kicsi szerepe és az új még nincs meg. Nézem néha és elképzelem, milyen félelmetes lehet neki ez a sok változás egyszerre. És közben meg az én szerepem is változik, amit  kicsit gyászolok. Nincs már kisbaba, de nem is akarom őt ebben a státuszban tartani, mert már energiám sem lenne sokáig egy kisbabához. Érzem, hogy a 24/7-es szükségletkielégítés már nem megy sokáig, kell az, hogy önállósodjon. Szóval állok és gyászolok, de örvendek is, mert kezd látszani Ilka. A teljes valóságában, túl az anyatejes puhaságon, a mosloygós kisbabán. Látszik, hogy gondolkodik, hogy gyorsan tanul, hogy kivállóan felméri a testvérei közti erőviszonyokat. És ez öröm. Remélem ezután jön az önállóan eszem és végre két lábon járok is. Ezek úgy melengetnék a lelkem 😀

Itt minden változóban…én is. Nem bánnám, ha időnként kicsit minden megállna.