Nehéz ez…

Lehet ugyan szépíteni, de a legnagyobb elhatározás mellett is nehéz az elválasztás. Nehéz, mert a szopi varázszer volt, a szeretetnek a kifejezője. És most azt kell megtanítani, hogy az éhségérzetkor egyen és a szomjúságra igyon, ami önmagában is nehéz feladat. Némi jóstehetség sem árt, hogy mikor szopni kér, akkor kitaláljam, hogy most éppen éhes, vagy szomjas. És ha nem eszi meg a pürét, attól még lehet éhes, csak mondjuk valami másra.

Elalvás. Hát az nehéz dolog. Este és és éjjel megy a szopi, az még nem gond. De a nappali elelvás az vagy sétával vagy ringatással megy. Ha én ringatom, akkor azonnal eszébe jut, hogy ezt szopival szoktuk csinálni. Tegnapelőtt úton voltunk és kapott délben is szopit. Nagyon megzavarta. Megfogadtam, hogy többet nem lesz kivétel. Napközben nincs szopi. Erre ma fejbecsapta egy hinta  a játszótéren. Az a fajta baleset, amit látsz, hogy be fog következni és teljes erőbedobással próbálod megállítani, de pár másodperc késéssel érsz oda. Már csak a vigasztalás jut neked, úgy, hogy a szived közben még ugrik ki a helyéről. Na ilyen volt ez, Katica letarolta Ilkát egy hintával, amin ült. Sírás és kétségbeesés. Ilkánál előbbi, nálam utóbbi. És akkor a nagy ijedtség után két perccel indult a jopi, jopi kérés. Ott, akkor legszívesebben adtam volna. Csak álltam és azt éreztem, hogy az érzelem és az értelem húz kétfelé. Fogtam, ringattam és énekeltem. (Amikor énekelsz, akkor nem félsz, mondják a szakemberek). És láttam, hogy kezd megnyugodni Ilka. Akkor tudtam, hogy jobb ha mégsem szoptatom meg. Mert ezt elódázhatom, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk a vigasztalás-vigasztalódást anyatej nélkül is. És akkor miért halogatni. Elringattam. És aludt az ölemben egy órát. Nagyon jó volt. Boldogan és mosolyogva ébredt. Lehetett érezni, hogy itt valami új születik. Egy más kapcsolódási mód.

A szoptatásnak van egy nagyon intim hangulata, már ha nem gyereknevel, ebédet főz vagy éppen csempét válogat az anyuka közben. Ez nagyon hiányzik. Eddig azt éreztem, hogy nekem jobban hiányzik, mint a gyerekeimnek. Ilkánál érzem először azt, hogy neki legalább annyira hiányzik az összebújás. Rengeteget van ölben. Jön és mondja, hogy ömembe. És ül, mesél, énekel, vagy hozza a könyvét. Nagyon megnőtt az igénye a puszira és ölelésre. Ugyanakkor látom rajta, ahogy nyílik ki. Egyre nagyobb teret hódít meg, sokkal többet ül a nagyokkal. Aktívan kapcsolódik a nagyokhoz, nemcsak megfigyelőként. Ha ételosztás van, akkor ő is beáll a kérők sorába. Sokkal több mindent kipróbál, többet beszél és megy. Jól van, csak át kell szoknia az univerzális problémammegoldó eszközről egy rakás új dologra. Én is jól vagyok. Már nem vagyok zombie. Fáradt vagyok, de be tudom fejezni a mondataim. Visszatért az életkedvem. A nagyok is kapnak belőlem egyebet is, mint meleg ebédet, tiszta ruhát és élhető lakást. Ma játszottunk és piknikeztünk, este mesét olvastam (mert Balázs nincs velünk). Jó így. Megint érzem, hogy három gyereknek vagyok az anyja és nem egynek. Nagyon kellett ez már. Még visszatérek a témával…

2 gondolat “Nehéz ez…” bejegyzéshez

  1. Nem konkrétan az esetedre reagálok Kati, csak az írás ismét előhozta belőlem a filozófust. Sokszor töprengek, hogy lehet-e ezt bírni, azt a töméntelen tudatosság szülte odafigyelést és reagálást, amit kötődően nyomunk. Ha lehet, hogyan lehet, mik ennek a feltételei? Mármint annak, hogy senki ne rokkanjon, hanem boldogságosan csináljuk? Nehéz, sokszor nehéz. De vajon ilyen nehéz kell legyen? A megszenvedett, az a jó?
    Sehol a világon, és korábbi korokban se soha, nem volt a gyermeknevelés ilyen központi ügy. Se a közösségnek, se a nőnek. A jekánák sem így.
    Sokszor az az érzésem, hogy a gyermeknevelésbe csoportosítottunk át minden időt és energiát, amit a háztartási gépek jóvoltából kaptunk.
    Elnézést, ha sok voltam… gondoltam megírom, hátha van még valakinek kedve ilyen elvetemült dilemmák körül morfondírozni…

    • Ezen én is sokat töprengek. De az a gyanúm, hogy pont ilyen nehéz volt, csak nem volt ennyire tudatos a gyereknevelés. Én érzem magamon, hogy a gyerekek számának növekedésével egyre kevesebb a félsz, a szorongás. Egyik oka, hogy nem érzem már a szerepemet olyan nagyon fontosnak, mint az első gyereknél. Tudom, hogy más is jól lecseréli a pelenkáját. De a háttérmunka sokkal több. Azt megoldani, hogy mindenkinek legyen tiszta ruhája, ennivalója, az életterük legyen élhető…na ez már embert próbáló. Az is igaz, hogy mi sokkal nagyobb házakban élünk, mint anno. És teljesen mást értünk tiszta alatt, mint a nagyanyáink.

      Azon, hogy két, három generációval előttünk mennyire volt energiája valakinek azon rágódni, hogy nehéz az elválasztás, azt nem tudom. De sejtem, hogy ahol 12-15 gyerek született, ott nem volt kérdés az elválasztás időpontja. Minél hamarabb, mert úgyis jött a következő. Mesélik itt a 90-es öregasszonyok, hogy ők biza már 6 hét után adták a gyümölcslevet, mert a szoptatás nagy nyűg volt. Nem lehetett mezőre járni szopós gyerekkel. Aki vitte vagy nem tudott dolgozni vagy veszélybe sodorhatta a gyereket. Kikötött egyévesek…hagyjuk is.

      Én láttam több generációs családokat. És nagyon tetszett nekem az ott működő rendszer. Az, hogy egy asszony sem volt kiszolgáltatva a férfiaknak. Hogy a gyerekek születésüktől ahhoz voltak szokva, hogy többen gondoskodnak róluk. Így az anyának sem jelentett gondot mondjuk lakodalomba menni, mert a gyerek maradt a saját otthonában a család egy részével. Semmi különösebb trauma. Ez az, amit most nem látok. Hogy mehet el egy anya? Ki vigyáz a gyerekre, hogyan győzöd meg a gyereket, hogy elmaradjon. Mit csinálsz a vészjelződdel közben, hogy az a rövid idő ne a gyerekről szóljon.

      Amikor egy nő egyedül marad az anyaság feladataival és felelősségével, akkor beindul nála a program, ami arról szól, hogy miként oldom meg a gyerekkel kapcsolatos feladatokat. Ez akkor is az ő feladata, ha éppen nem ő van a gyerekkel. Elmegyek fodrászhoz, addig apuka marad, beszéljük meg, hogy ő hazajön, erre az órára a munkából stb. Van egy feladat, ami nonstop az övé. És senki nem veszi le róla egészen, esetleg megbillenti, hogy felszusszanjon az anya. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy miként csúszik bele a gyesen levő anyák nagy része az eltartott asszony sok esetben jogfosztott szerepébe még akkor is, ha kereső személyek.

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s