Kötődön és boldogságosan?

Boldogságosan kinek? És ki kötődjön kihez? 

Szakmai ártalom, sokat olvastam gyereknevelésről. De már a kezdetek kezdetén éreztem, hogy nekem bajom van a kötődő neveléssel. Az eszem azt mondta, hogy csak úgy érdemes. Aztán megszületett Péter, szerelem első látásra, nagy öröm és teljes erőbedobás. Nagyon igyekeztem mindent jól csinálni. Közben adott volt két komoly vélemény körülöttem, a Balázsé és az anyámé. A Balázsé körülbelül az volt, hogy te nagyon jól csinálod, te tudod, hogy hogy kell. Ha elbizonytalanodtam, akkor ő kétségbeesett. Ilyenkor jött a másik fórum, az édesanyám. Akkor ő még ragaszkodott a saját elveihez. Úgyhogy ott voltam a kötődő nevelés Gráljával, egy bizonytalan férjjel és egy nem kötődően nevelő édesanyával. Nem volt könnyű. A belemet húztam magam után, de bárki kérdezte én nagyon boldog voltam. Imádtam a fiam. Ment ez kerek egy évig így. Csak én közben kipurcantam, párkapcsolati válság (aminek a fent említett sztori csak az egyik oka volt) és fizikai tünetek. És akkor mondott nekem az anyám valami nagyon fontosat, ami szószerint így szólt: “Én imádom az unokám, és nagyon örvendek, hogy olyan anyja van, aki erőn felül igyekszik a jelenlegi legjobb tudás szerint nevelni őt, DE én azt szeretném látni, hogy az ÉN gyermekem is boldog”. Ez akkor nagyon szíven ütött. Akkor döbbentem rá arra, hogy ez túl sok. Én nem tudok……(és itt jött egy nagyon hosszú lista, amit közel egy év alatt írtam meg, hogy mi mindent nem tudok, még ha szeretném sem) Ami a kötődő nevelés szempontjából talán a legfontosabb, hogy nem tudok mindig odafigyelni és mindig reagálni. Nem tudok minden gyerekem életében folyamatosan jelen lenni. Akkor sem tudtam, amikor egy volt, azóta még annyira sem. Kezdetben rettenetes bűntudatot éreztem emiatt, aztán megtapasztaltam, hogy ez mekkora szárnyakat ad a gyereknek (is). Azóta könnyebb. 

Majdnem egy év párterápia (életem egyik legjobb befektetése), önismereti kör és nagyon hosszas beszélgetések után eljutottam oda, hogy a kötődő nevelés nagyon jó, de… Csak addig szoptatok, amíg bírom. A gyereknek soha nem leszek elég. Egy életem van,  amiben igen fontos szerepet foglal el az, hogy valakiknek az anyja vagyok, de én azon túl is vagyok valaki. Akkor állt fel a sorrend, hogy ember vagyok, anya, feleség stb. És akkor ismertem fel, hogy az anyaság nem boldogít. 

Na de akkor hogy is van a kötődő nevelés? Én nagyon kötődök a gyerekeimhez. Kettő nagyon kötődik, egyik meg érdekesen kötődik hozzám. Azt elfogadni, hogy a három gyerekem közül van olyan, aki elsősorban nem hozzám akar kötődni, hanem az édesapjához, sok munkába került/kerül.  

Most éppen az volt a legnagyobb dilemmám, hogy a legkisebbik gyerekem kötődő nevelése annyi erőbe került, hogy a két nagyobbik gyerekemnek igen kevés jutott belőlem. Pótoltam a hiányomat ahol lehetett mással, de egy idő után, már én kellettem. De mindet egyszerre nem tudtam. A nappali szoptatásnak mennie kellett. Sakkozás megy. Mikor mi a prioritás. A kötődő nevelés elvei nagyon jók, csak néha több ember kellene az anya szerepébe. Ha nincs, akkor néha az elvek repülnek. 

Hol van a boldogságos, ahogy majdmegnovok nevezte? A kegyelmi pillanatokban. Amikor a parkban ülünk, és úgy döntünk, olyan jó itt, nem megyünk haza ebédelni. Elmegyünk virslis kiflit meg kefirt venni, rögtönzött pikniket követően játszóterezünk tovább. Meg amikor egy hét intenzív foglakozás után a legzárkózottabb gyerek odajön és elkezd mesélni azon félelméről, hogy ha ő felnő, akkor mi már nem leszünk. (Ha időbefektetésben mérnénk a sikert, akkor ez egy rossz biznisz: egy hét “munka” egy félórás vallomás menti beszélgetésért. Milyen jó, hogy nem így mérjük.) Kekszsütögetéskor, mert eszünkbe jut, hogy hogyan fognak örvendeni ennek a hazaérkezők. De nagyon sokszor meg csak a nyűg van, a kínkeserves robot és a szürkeség. Ilyenkor meg igazán sok energiába kerül áltatni magunkat, hogy ez mégis be jó. Dehogy jó. Ki is lehet mondani, le is lehet írni. Miért áltassuk magunkat, hogy minden szuper, ha nem az. Nagyon utálom, amikor az ebédnél indul az “Én nem szeretem a…” játszma. Megbeszéltük, elmagyaráztam, megkértem őket, hogy ne… és mégis. Akkor meg rendelkezés: senki nem beszélhet az asztalnál arról, amit nem szeret. Ez van, nem élvezem, de ez van. Ez is része a mindennapoknak. Semmi sem fenékig tejfel, akkor miért lenne az anyaság az? Nagyon nagy lehetőséget látok abban, hogy az anyaság igazi mély örömök forrása legyen, de nem folyamatosan. És nemcsak az anyán múlik. 

Majdmegnövök, köszönöm a kérdést. Meséld el, te hogyan látod. Mindenki más is 🙂

 

18 gondolat “Kötődön és boldogságosan?” bejegyzéshez

  1. Köszönöm Kati, így kevesebb lelkifurdalásom van a hosszú komment miatt. (Többszörösen összetett szakmai ártalom nálam is, volt aki odavágta már, hogy nehéz lehet így élni :-). Nekem így érdemes.) Szóval kettő az egyben válaszom az előző és a fenti felvetésekre.

    Nincsenek nosztalgikus gondolataim a múltat illetően. Nem gondolom, hogy könnyebb lett volna, bár volt, ami könnyebb volt, más sokkal nehezebb. Úgy gondolom összességében más volt. Azért sem értem a hasonlítgatást, mert mi teljesen más lelkülettel vágunk bele. Mást várunk az élettől.

    Mármost nekem az itt a kérdésem, hogy mennyire tudunk kritikusan/tudatosan (nem is tudom mi a jó kifejezés) viszonyulni a jelenünkhöz. Pl. gyermeknevelési irányzatokhoz. Nekem úgy tűnik ebben nincs nagy változás múlt és jelen között, abban az értelemben nincs, hogy sokszor a jóra törekvő buzgalmunkban, erőnkön felül elfogadunk. (Ismét nem rólad írok, hanem a megfigyeléseimről általában.) Megnézzük, hogyan kell tankönyv szerint kötődni, és osztályozzuk magunkat, s azt mondjuk nem sikerült, kompromisszumokat kellett hozzak, tehát anyaságban nem vagyok 100%-os.

    Elemeket ragadunk ki jekánáktól, múltból, és olvassuk, jellemzően az anyák, csak az anyák. Szépnek, jónak, követendőnek találjuk. Az is! DE ki olvas még velünk együtt? Ki és mit tesz azért, hogy ezek az elvek anélkül lehessenek alkalmazhatóak a jelenünkben, hogy a nő rovására lenne? Miért olyan egyértelmű még mindig az áldozatvállalásunk? Jól írod, “a nő egyedül marad az anyasággal”. És hányszor marad egyedül 😦

    Nézem a környezetem, olvasom a kismamafórumokat, és jön hogy kiabáljak, hogy emberek, a kibírhatatlant akarjátok tökéletesen csinálni. Úgy gondolom, az anyaságnak soha nem volt ennyi mércéje mint manapság, és soha nem volt ennyire egy ember feladata sem.

    És hogy pontosítsak, “A vajon ilyen nehéznek kell lennie?” kérdésem szintén a megfigyeléseimre vonatkozott. Anyák szinte versenyeznek egymással, hogy ki a nagyobb zombi, ki mennyivel bír többet. És jól megmondják a segítséget kérőnek, hogy rá se ránts, én évekig nem aludtam egyben négy óránál többet, és tanácsolják bőszen, hogy fáradtságra mit kell bevenni, meginni, és az ötvenedik bölcs tanácsadó se kérdezi meg, hogy mért van ez a nő egyedül. És senki nem bátorítja, hogy kezdjen el segítséget keresni, amikor mégis, akkor maga a kismama menti fel a környezetét.

    Azt is gyakran hallom, hogy a kötődő nevelés nehéz, és ez így jó, mert az később megtérül. Ha nem lenne nehéz, az annak a jele, hogy a gyermeket leszoktattuk a kérésről, tehát elrontottunk valamit. Mert az állandó reagálásunkkal biztosíthatjuk azt a bizonyos bizalmat, jó kötődést. Szerintem pedig csak az lehet jó, amit nem erőből csinálunk, de ehhez egy nő egymagában kevés, mint medve sajtban… (Támasz nélkül minden anya, a leglazább is elfogy, hamarabb, mint gondolná.)

    Nagyon szerettem a példádat: a parkban maradást, a belefeledkezőset. Bárcsak gyakrabban, bárcsak többeknek!

    (Hogy én hogyan? Nehezen. Én soha nem kaptam olyan anyai jótanácsot, a jópélda és a segítség is kevés, habár a férjem 110%-ig mellettünk van. Igyekszünk. Rendeltünk függőágyat, hogy könnyebben menjen…)

  2. Szintén zenész 🙂 De. Épp teljes erőbedobással kötődtem első dedemhez, mikor vizsgára készülve a kötődéselméleteket olvasgattam. Belém égett egy axióma, amit az anyanyomorító ideológiák mindig kihagynak, s amire önostorozásaimban én sem szoktam gondolni. “Kutatások során arra jutottak a szakemberek, hogy egy átlagos, egészséges gyermek 4-6 felnőtthöz kapcsolódik biztos kötődéssel.” Na ennyi ember helyett van gyes-en egy anya. (Általában később is nála futnak össze a szálak, és ilyenkor is többemberes terhet cipel.) Eleve az a helyzet, hogy a gyermek az idő nagy részében kizárólag az anyával van, fixálja, kizárólagossá teszi a ragaszkodást. Én ezt a “modern”, egyszemélyes kötődő nevelést nagyon torznak látom. Nálunk akkor következett be minőségi ugrás a lányom és a férjem kapcsolatában, mikor a gyes második évében heti 1-2 alkalommal néhány órácskára magukra hagytam őket.

    De eleve 2 felnőtt is kevés szerintem. Ha csak a saját gyermekkoromra gondolok: tényleg kb. 5-6 ember jelentett nekem biztos bázist. Ebből 2 nagyszülővel legalább annyi időt töltöttem, mint a szüleimmel. Nagyanyám etetett és óvodába vitt, ill. szemmel tartott, míg a szüleink hazaértek. Édesanyám mosott ránk, és beszélgettünk, játszottunk, énekeltünk, amíg élt. Apám a bolygókat magyarázta és matekfeladványokat talált ki. Nagyapám mezőre vitt, barkácsolt nekünk s velünk, együtt gondoztuk a háziállatokat. Hát csoda, hogy annyit nyúz engem a háromévesem? Alig várja, hogy jöjjön a húgom, s elvigye magával egy délutánra. És szívesen elmarad a közelebbi barátnőimmel is.

    Most, hogy újra van a házban egy újszülött, a kiélezett testvérféltékenység-helyzeteket nyomban feloldotta, ha az anya-apa-gyerekek konstellációba belépett legalább még egy személy. De hát a nosztalgikusan emlegetett archaikus közösségekben eleve több felnőtt és gyerek társaságába nőtt bele egy-egy újabb csecsemő.

    Szóval anya és gyermek összezárva a négy fal közé a blokkban, az még nem kötődő nevelés, én erre jutottam. 🙂

  3. Amin még gondolkodni szoktam:
    Jó, kötődik a csecsemő. Aztán fokozatosan önállósodik, el-eltávolodna az annyától, “kalandozna”, de nincs tere, biztonságos közege, társasága ehhez. Részben megoldás erre a bölcsőde, óvoda, de nehéz a váltás, nincs átmenet, merev a rendszer.
    No, abbahagyom. Már így is látszik, hogy végtelen sok merengésemmel kapcsolódom ehhez a bejegyzésez…

    • Jó ez a sok gondolat, az összeszedettség is, ahogy írod. Fején találja, amit én több oldalról kerülgetek.
      – “egy átlagos, egészséges gyermek 4-6 felnőtthöz kapcsolódik biztos kötődéssel.” Na ennyi ember helyett van gyes-en egy anya. – ott a pont!
      És jók a kérdések a folytatásról. Kötődjön, de azt ugye leginkább (sajnos néha kizárólagosan) az anyához, aztán hogyan tovább? Az elmélet szerint, ha az anyjával megtapasztalja a csecsemő azt, hogy igényeire válaszolnak, hogy bízhat, akkor ezt a tudását ösztönösen kiterjeszti a környezetre. Lehet.

      Nekem ott van némi kételyem, hogy az anya nem reagálhat végtelenségig, de még két évig se egyfolytában. Ott ki fog borulni a bili, és akkor aztán lesz reagáló anya, csak lehet, hogy üvölteni fog.

      • Az üvöltve reagáló anya is jobb, mint a semmibe meredő. A reakció teljes hiánya mindennél rosszabb. Anyámnak az volt a fő büntetőeszköze, hogy nem szólt hozzánk, ha valami hatalmas disznóságot műveltünk.

        Az anya valóban nem reagálhat a végtelenségig. De még két évig sem. Én erre két megoldást látok. Vagy van valaki, aki reagáljon helyette, vagy finoman leszoktatja a gyereket a folytonos reakcióvadászatról. Én az utóbbit részesítem előnyben. A három-négy éves gyerekeknek egyik kedvenc időtöltése, hogy fölöslegesen beszéltet.
        Ez mi? Habverő. És mire jó? Hogy habot verjünk vele. Milyen habot?….. ismerős gondolom. Na én ilyenkor megszabom, hogy bizonyos időintervallumon belül hány kérdést tehet fel. És ha kifogyott a kérdésekből, akkor nem reagálok. NAgyon hamar megtanulják, hogy ne beszéltessenek fölöslegesen.

      • Khm, hát az úgy volt, hogy lopott perceimben irkáltam itt, órányi kihagyásokkal, és miután elküldtem, csak azután láttam meg a hozzászólásodat, így akaratlanul “megismételtem” néhány gondolatot. 🙂

        Felvetésedről egy Liedloff-anekdota jut eszembe, Mureşan Márta néni mesélte. E szerint Liedloff első egzotikus útjáról hazatérve meggyőzi néhány barátnőjét a hordozás nagyszerűségéről. Aztán a gyakorlat másként alakul: kétévesen is az anyjukon lógnak az amerikai gyerekek, őt nyúzzák minden igényükkel és bajukkal. Így visszamegy a törzshöz, hogy megnézze, hol a hiba. Az ottani kétéves már anyjától két-három háznyi távolságra bandázik a pár évvel idősebb kölykökkel, s csak néhány óránként rohan haza, ha éhes, vagy megsérült, és kötözést vagy vigasztaló szoptatást kér, netán elfáradt, és anyja közelében szundítana egyet. Az anya végzi a dolgát, és úgy mellesleg rendelkezésre áll. Az amerikai anyukák a gyerek köré szervezték az életüket. És sajnos jobb híján mi is erre kényszerülünk. Viszont átmenet nincs, a bölcsődéből nem léphet haza anyához a gyerkőc néhány percre.

        Kötődő nevelés? Igen, szép ideál. Részletekben alkalmazzuk, ki-kicselezzük a körülményeket, feszegetjük a határainkat.

        A kétévessel amúgy is az van szerintem, hogy több és változatosabb szociális impulzusra vágyik, mint amit egy otthon ülő anya adhat neki. Meg el is tudja viselni, és el kell fogadnia, hogy minden óhaja nem teljesülhet. Akarata néha másokéba ütközik. Biztonsága, fizikai szükségletei és érzelmi igényei fontosak, de nem tudom non-stop szórakoztatni. Ez van.

  4. Hasonló személyes élményem is van. A lányom lassan 2 éves lett, és én az elválasztást fontolgattam, ő viszont számtalanszor mellre kéredzkedett, ha velem volt napközben. Egy nap kimentünk falura látogatóba. Barátnőm gyerekei kézen fogták a lányt, elvitték állatokat nézni. Estig jóformán színét sem láttam. Visongva meg-megjelent, hogy elújságolja mit látott, de akkor is nekem kellett könyörögnöm, hogy szopjon, mert szétrobban a mellem.

    Legkésőbb akkor egyértelművé vált számomra, hogy biztos pontnak jó vagyok, de szórakoztatóipari egységnek kevés. Igaz, hogy szervezkedni, programokat, találkozásokat egyeztetni is kimerítő néha, de ez oldja fel a be- és összezártságunkat. Egy-egy többgyerekes rokoni vagy baráti találkozó után nálunk többnyire napokig megszűnik a nyafogás, és (majdnem) teljesíthető szintre csökkennek az igények.

    • Ezért mondták régen, hogy ahhoz, hogy egy gyerek felnőjön egy egész falu kell. Az elsőszülöttemet két éves koráig Kolozsváron neveltem. Utána költöztünk falura. Majdnem négyéves volt, amire elment egyedül önfeledten játszani az udvar bármely pontjára. A lányok már falura születtek. Ilka már most elszórakozik az udvaron. Teljesen másképp nőnek fel, és sokkal több, őket izgató impulzus éri őket, mint amit városon, udvaron én biztosítahattam nekik. Kutya, macska és testvér….ennyi kell egy udvarra, hogy a gyerekek szinte egész nap ellegyenek. Na meg homokozó, esetleg víz.

      ha kimegy csak settenkedve megyek utána megnézni él-e még. Ha nem éhes, nem szomjas és nem esett el, akkor nagyon jól megvan nélkülem is.

  5. Elnezest az ekezethianyert.
    Es elore: apuka vagyok, de otthonulo (otthonrol dolgozo) es gyereknevelo. Persze nem anya.
    Jo egy blog, hogy ezeket megbeszeljuk. Es igen, mi is – a felesegem a szoptatassal, en az idom felaldozasaval es szetforgacsolasaval – ket ev fele igen-igen belefaradtunk. De kezd jobb lenni. Viszont masodikat mar nem is tudjuk, hogy merunk-e vallalni. Szoval a drasztikus, hagyomanyos neveles mindenkepp konnyebb lett volna. Csak az a baj vele, hogy hulyeseg, racionalizalja azt, ami alapvetoen a szulo, es nem a gyerek, erdeke. Es ilyen korulmenyek kozt jobb nem csinalni.
    Masreszt azt mondani, hogy igy nem jo, csak olyan ertelemben lehet, hogy nem birom. Akkor viszont pihenni kell. Az alvashiany halalt is okozhat, de fizikai betegseget, depressziot es szocialis gondokat mindenkepp. Es tovabba, a gyerekneveles nem lehet kizarolagos foglalkozas – az ember nem lehet dajka napi 24 oran at.
    Masreszt kompromisszum mindig van a gyerekkel, es a non-frustration illetve kotodo neveles elvei cask korlatozottan ervenyesek, ahogy mondod. A gyereket nem ajnarozni kell, hanem fel kell nevelni, viszont be kell tartani azt a szabalyt, hogy nem o a felelos a vilagrajoveteleert. Csak kesobb valik azza, es mi vezetjuk oda.
    Egyebkent mi is majd agyonutottuk egymast a kritikus periodusban. A csaladi tamogatas nagyon hianyzott. Ha nalatok volt, az nagyszeru.
    Es tegyunk hozza valamit. Normalisan a gyerekek visszavonulnak az eletunkbol az ido haladtaval. Magunkra is kell ilyen ertelemben gondolni – hogy ne valjunk az o eletuk parazitajava azutan. Ugyhogy a szabadsagot valaszd 🙂

  6. Hát, szerintem mi túl sokat filozófiázunk ezen a kötődő vagy milyen nevelésen. Valahogy úgy érzem, hogy nem lehet úgy nevelni kötődően, hogy “olvastam köyvből, hogy ez a legjobb”. Vagy jön, vagy nem jön. És azt gondolom, hogy ugyanúgy, ahogy a koca s a malackák összebújnak s ott gyúródnak egymás mellett… na, ők nem olvasták Liedloff könyvét, ugye?
    Szóval ha azért teszed külön szobába, mert azt mondták, h túlzottan rád nő a gyermek, de te közben szenvedsz, h vajon mit csinál szerencsétlen csecsemő odabent? De nem mész be, h nehogy zavard, s aztán ott van a légzésfigyelő s a bébifón, s minden szar, h nehogymár be kelljen menj… ezek olyan mű dolgok. Úgy gondolom, hogy minden anya szereti látni, tudni, hogy van, mit csinál az a gyermek. Legjobb volna, ha nem olvasnánk semmit, csak úgy csinálnánk, ahogy gondoljuk, h jó.

    Most már elég nagy divat lett a hordozás is… hát basszus, ne azért hordozzon senki, mert azt mondta Ranschburg bácsi, vagy Liedloff, vagy akárki, h az sejdemilyen jó. Hordozzon azért, mert kényelmes, mert gyorsan lehet haladni, mert praktikus… mert neki jó.
    Ha valaki azért hordoz, mert olvasta, h “milyen fasza”, de közben útálja a cipekedést, az izzadást, vagy bármit, az tegye le azt a gyermeket.

    De hát persze mi emancipált anyukák vagyunk, s összeolvasunk mindent, s ebben is teljesíteni akarunk. Úgy kell nekünk…

    Ügyesek vagyunk és kész! 🙂

    • Apropó hordozás. Pétert orrvérzésig hordoztam és folyton beszóltak nekem, hogy szegény gyermek. Ilkát szinte soha, mert nincs hol. Itt kényelmesebb a nagykerekű babakocsi. A minap jutott eszembe, hogy mihaszna vagyok… gyorsan elhesegettem a gondolatot.

    • Szerintem pedig túl sokat beszélünk az elméletekről (nem itt), és sokkal kevesebbet az életről, és arról a valóságról, amiben ma családok élnek. És mi nők, ha már két éves fizetett szülési szabadságot kaptunk, akkor igyekszünk jól csinálni. Na persze nem csak ezért, de hogy venné ki magát, ha a mosatlan se mosogatódna el, és a gyermek se nevelődne meg mire apa hazaér 😉
      Az, hogy valaki felismeri, és tud tájékozódni az információtengerben, támogatása és önbizalma is van a gyermekneveléshez, egy-két-sok gyermekkel is boldog, messze nem csak saját érdem, minthogy a zombulásba csúszásnak is irtó sok oka van.
      S ha valaki nem hordoz, akkor vajon kell-e magyarázza a klubban? S ha nincs teje, akkor nem-e kérdik tőle bőszen, hogy mindent megtett-e azért, hogy teje legyen? S ha fáradt, nem-e mondják, hogy aludjon együtt a gyermekkel?
      Nagyon nehéz ezt kikerülni na. Ne kövezzük senkit…

      • Ezt nagyon szépen írod. Ne kövezzünk. Néha nagyon nehéz. Játszóterezünk, ülök a gyerekeimmel a homokozóban és a vadiúj homokozójátékokkal játszunk. Nagy hévvel érkezik egy Négy éves gyerek, mögötte totyog a két éves húga. Háttérben rikácsoló anyuka. Ne csináld, ne menj oda, ne mássz a homokba…. A gyerekek minden mozdulata hirtelen, semmit nem fejeznek be, egyszerre két-három dolgot próbálnak csinálni. Elveszik a fiam malmát. Fiam kéri szépen vissza. Nem válaszol a gyerek. Péter jön támogatásért. Mondom, ezt neki kell megoldani, kérje vissza a játékát. Péter megint kéri, a gyerek teszi magát, hogy süket. Péter háromszor kéri, akkor szólok, hogy megkérem adja vissza. Visszadobja. Elfordul és elkezdi hányni a homokot Ilkára. Arrébb megyek Ilkával. Az anyuka a távolból nézi. A gyerek belemerül a homokozásba. Az anya közelebb jön és elkezdi szidni őket, hogy minek kell a homokba ülni. Csupa homok lesz a ruhájuk. Inkább menjenek máshova. A gyerekek megint elkezdenek kapkodni. Ki akarjék venni Ilka kezéből a lapátot. Ránézek a kisfiúra, azonnal megáll. Érzem rajta, hogy tudja, hogy mire gondolok. Szavak nélkül is. Anyuka végül kirángatja őket a homokozóból. Még vagy háromszor összefutottunk a játszótéren, fél óra múlva a kisebbik gyerek ordítva fetrengett a földön. A nagy meg elszaladt. Anyuka a kapálózó gyerekkel rohant a másik után. Álltam és nagyon nehezemre esett nem rosszat gondolni az anyáról. Pedig ismerem az az érzést, ami uralta: hogy ez nem olyan, mint aminek elképzeltem. Meg azt a a hagyjatok már békén érzést is. És mégis valahogy elvártam volna, hogy felnőtt módjára tegyen valamit, bármit. Szerettem volna látni, hogy van ebben a kapcsolatban szeretet. Elvárásom volt az anyával szemben, de mi jogon? Nehéz ez (is).

        • Én azt hiszem, hogy van egy rakat olyan eset (lehet, hogy az esetek többsége…), amikor el kell tudnunk fogadni azt, hogy nem tehetünk semmit. Nem nevelhetjük meg az ordibálós anyuka gyermekét, és hiú remény lenne azt hinni, hogy az anyukán pár jó tanáccsal segíthetünk. Persze a helyzetet valamennyire tompítani kell, mert nem nézhetem, hogy az enyémet bántják, de ezen túl csak bölcsen elvonulni lehet.
          Akkor kérdés ugye, hogy hogyan terjesszük a jót? Hát mondjuk itt a blogon, vagy a kismamaklubokban, ahol épp azért ülnek le az anyák, hogy beszélgessenek. Ha tudunk mutatni jó példát, akkor mutassuk, el ne titkoljuk a jót, de ne is terjesszük az igét. Én hiszem, hogy a jó úgyis meglátszik. Mna…én ezekhez igyekszem tartani magam, aztán van, hogy nem jön össze, de izti-bizti, hogy nagyon igyekszem.

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s