Van, elmúlik, megoldom. Leírom, mert biztosan vagyunk páran ebben a saruban. Szóval válság van és tudom, hogy miért van. Jár le a gyes. Pánik közeli állapot, amikor meg vagyok győződve, hogy a bizonytalannal nem tudok megbirkózni. Már volt ilyen. Három éve, amikor a lányommal való gyesről mentem vissza. Teljesen magam alatt voltam. Akkor is úgy éreztem, hogy megbénít a helyzet. Aztán elmentem dolgozni és minden nagyon jól működött. Lett életem a pelenkán és a napi ebéden kívül, lettek újabb kapcsolataim. Persze a ház már nem volt annyira tiszta, és nem sütöttem hetente háromszor. Jó volt. Aztán egyedül maradtam négy hónapig és azzal is megbirkóztam. Jártam munkába, rendeztem a gyerekeket és a családi ügyeket. A kezdeti rémületen túl nagyon hatékonynak bizonyultam. Volt abban valami felszabadító, hogy egyedül döntök, nem kell más szempontjait szem előtt tartani. Nehéz volt, de jó. És amikor Balázs hazatért, akkor még sokkal jobb lett. Nagy értéke volt az együtt töltött időnek, mert tudtuk, hogy milyen az, amikor távol vagyunk.
Aztán jött Ilka és a költözés. Mindent elölről kezdtünk, új otthon, új közösség, új bútorok. Közben meg elmaradt, vagy háttérbe szorult az új családi struktúra felépítése. Én vittem mindent, amit lehetett, mert Balázst elborította az új munkahelye. Én úgyis itthon, hát legalább annyit igazán megtehetek. Csakhogy eltelt mindjárt két év Ilka születése óta és én kipurcantam. Mennem kell, de az az érzésem, hogy nélkülem itt összeomlik minden. És nem látom, hogy ki és miként fogja ezt felépíteni, ha én vállalkozást építek, háztartást vezetek és még ki tudja mit. Ezzel nem a saját szerepem akarom eltúlozni, de nem akaródzik menni. Maradni nem lehet és nem is jó. Lejár lassan még egy gyes. Visszamegyek és minden rendben lesz. Legutóbb is rendben volt. Sőőőt, még sokkal jobb lett, mint előtte. Csak amíg elindulok… na addig nehéz.
nincsnalamabolcsekkove.wordpress.com 
Elolvastam, kétszer is. És van egy olyan érzésem, hogy valami olyasmi a végkicsengés, hogy most ugyan pánik van, mert ismét változás van, de minden jó lesz, csak a pánikolóval van a baj, mert lám még volt pánik, mégsem dőlt össze a világ, bár onnan úgy tűnt számítani lehet erre.
Nekem gyanús a mindig pozitív végkicsengés. A “nézzük a jó oldalát”, hozzáállásnak szerintem van egy olyan negatív mellékhatása, hogy nem valljuk be, ami van. Mert ami van, az nem mindig szívderítő, márpedig ha anyaságról, feleség szerepről beszélünk, akkor bizony nyakig úszunk a szagosban. De ha folyton azt mondjuk, hogy úsznunk kell, mert a túloldalon ott a virágos rét (vagy csak úszunk, hogy fogyjon a ki tudja mekkora), akkor sosem vesszük észre, hogy esetleg ki is lehetne kerülni, s a partvonalon haladva nem kellene fejest ugrani. A valós életben persze sok az akadály, nem változtathatunk egy csomó mindenen: nem lesz több munkahely, amik vannak sem lesznek családbarátabbak egycsapásra, de az anyósunkat is így kell már elfogadni, mert ő már hatvan, s már csak ilyen. De vajon akkor csak annyit lehet tenni, hogy nézzük a szebbik oldalát?
Én szeretem megnézni egészben, mert javítani is csak azon tudok, amit ismerek. Az más kérdés, hogy mennyit tudok javítani?
Az anyáknak azzal szokták megsimogatni a buksijukat, hogy mennyit bírnak, csodáljuk őket ezért. És a nő elmegy a végsőkig, az utolsó cseppet is kifacsarja magából, és szinten marad, kapálódzik a tetején, s reméli, hogy időnként valaki besegít, a férj, az anyja, egy új, jobb törvény, az Isten, a jó szerencse. Addig egyedül.
Engem bosszant, hogy ahogy ki merem mondani a valóságot, érkezik a vád, hogy siránkozom. Hát nem vazzz…, nem siránkozom, csak bevallom, hogy nem ok nélkül vagyok most dühös. Igenis bőven van okunk dühösnek lenni amiatt, hogy tele vagyunk alkotóvággyal, tehetséggel, jó ötlettel, de vagy azok (ha kapunk rá lehetőséget), vagy a család. Hogy maradnánk otthon, mert ez jó nekünk, de pénz nincs rá, irány a munka, a család pedig megkapja az ellátmányt, s a maradékunk. Vagy épp fordítva, dolgoznánk, mert elpusztulunk az anyaság monotóniájában, de a fenének se kellünk, mert ki tudja lebabázhatunk hamarjában ismét, aztán ha mégsem, akkor úgysem tudunk már semmit, és különben is a Sári a helyünkbe annyira befészkelte magát a két év alatt, hogy mi ha nem akarunk mindennapi szívásban részesülni, akkor nézhetünk új munka után, ahol ismét kezdők leszünk.
Na csak azt akartam mondani, hogy van alapja a dühnek, a félelemnek és nagyonis jogos, lehessen ezt kimondani. Nem az van, hogy valójában itt azért mégis jó, csak én reszketek nagyon, hanem az, hogy van mitől reszketnem, és persze hogy igyekszem, és csinálom tovább, de legalább magamnak és a közvetlen környezetemnek elmondhassam, hogy mindenek ellenére teszem, amit teszek, és ez mérföldekkel nehezebb, mint amikor támogatva teszem. Ennek hiányában kereshetem a hibát magamban, szórhatom a fejemre a hamut, hogy szar anya vagyok, hogy a süti se nőtt fel, hogy a munkámban is örök kezdő vagyok, és a fene egye meg a pesszimista természetemet nézhetném már a jó oldalt. Csakhogy attól még marad ami van, csak épp arra trenírozom magam, hogy vigyorogjak hozzá.
Az van, hogy én még nem voltam soha ennyire magam alatt ilyen hosszú ideig. Dolgozom azon, hogy kikerüljek a gödör aljáról. Ebben meg nem nagyon tud senki segíteni. Azért írtam, hogy megoldom, mert nem szerettem volna, ha a hozzászólásaok elmennek a vigasztalás irányába. Én hiszem, hogy az ember akkor változtat, amikor már elég sz@r neki. Addig ritkán. Amíg nem érzed a gödör alját a lábad alatt, addig nincs mitől elrugaszkodni. Én most kivagyok. Mert bizonytalan minden körülöttem én meg nagyon fáradt vagyok. Megírtam a bejegyzést és nekiálltam átszervezni mindent. Először is kimondtam, hogy én EZT nem akarom. Ez hatalmas lépés volt. Utána ültem egy órát és meredtem a semmibe. Üres voltam. Aztán lefeküdtem. Ma reggel másképp ébredtem. Mint aki letett egy hatalmas terhet. Pedig nem. De felszabadító volt kimondani, hogy én ezt már nem akarom… így nem. Ezzel a mondattal meghúztam a startvonalat és elindultam a nagy bizonytalanba. Érzek erőt és hitet… a többiről majd beszámolok.
Nekem, mióta felnőtt és kevesebb neurózistól szenvedő aggyal gondolkozom, az egyik legrosszabb elvi iránymutatásnak bizonyult a ‘nézd a a jó oldalát’ és a ‘légy optimista’. Ez egy baromság. Ha jól vagy, nem kell erre fókuszálni, hisz jól vagy, a benned és körülötted lévő pozitív dolgok miatt. Látod magadtól is, mi a jó abban ami történik. Nem kell külön figyelned erre, viszi a két oldal egymást.
Az optimizmus egy csomagolás a szaron. A realitás, középút, balansz és ha úgy tetszik a mértékletesség is, sokkal nagyobb buli, akármerre is billen a mérleg nyelve.
Ez mintha ide íródott volna: http://csakazolvassa.hu/2014/07/09/a-jot-kell-nezni/
Nem lehetne, hogy itthon ül az ember, csinálja a dolgát, maga ossza be az idejét, ahogy és amikor akarja és valahonnan dől a pénz? erre valaki megoldást?
Ez egy jó terv… ha szponzor járna erre, én jelentkezem a pilot-programra 😀