Provokatív kérdés Schillinger Zsútól

10362849_10201620613151774_3795224366052818054_n 

Ha rádől a gyerekre a tégla, az vajon kinek a hibája? – Az anyáé, mert miért veszélyezteti a gyereket? (Oké, de tehet mást? Haljon inkább éhen gyerekestül?)

– A munkaadóé? (Valószínűleg könyörgött neki az anya, hogy adjon neki munkát, mert egyébként éhenhalna. Szörnyeteg vagy angyal?) – Hol az apa? (Oké, talán meghalt vagy beteg, de…)

– Hol a család? – Ha nincs család, hol van egy ellátórendszer, ami segít legalább életben maradni egy kisgyereknek és az anyukájának? + Ha mi a helyében lennénk, elképzelhető olyan helyzet, amiben ez az állapot a lehető legjobb döntések sorozatának eredménye? (Igen, könnyen elképzelhető.) Nagyon könnyű azt mondani, hogy az anya a rohadék, hagyja abba, ne veszéleztesse, mert “ilyet egy (igazi) anya nem…” Nagyon könnyű a partvonalról beszólni. Könnyű rámutatni a kész helyzetre, és sápítozni, hogy miért nem oldja már meg. Csakhogy ez nem jogos és nem segít.

Szép allegóriája ez annak, ahogy a legtöbb szülő éli az életét. Anyák, apák, fejünkön a súly, amit látszólag önként vettünk fel, de csak mi tudjuk, hogy nélküle sokkal rosszabb lenne. Nagyon nem szeretnénk, hogy kötelezően ajánlott terheink sérülést okozzanak a ránk bízott kicsi lénynek, de nem tehetünk mást. A rosszalló tekinteteket még elviseljük, képességeinkben bízva lépkedünk tovább a túlélésért. (Akinek legalább az önbizalmat meghagyták, annak a keze ritkábban remeg.) Egyesek viszont csak tetézik a bajt. Idegenek belénk löknek, belénk rúgnak – “hé, miért veszélyezteted a gyereket, látod, hogy inog a tégla?” – és mi kétségbeesetten keressük elvesztett egyensúlyunk. Vannak régi útitársak (családtagok, barátok), akik ezt állandósítják. Sétálnak mellettünk, és mondogatják: “Jajj, nem lóg ki az a tégla? Nem fog leesni? Baj lesz! Miért csinálod ezt a gyerekkel? Oldd meg a helyzetet! Egy szülő nem tehet ilyet a gyerekével!”. Extrém esetben pedig odakapnak, és megpróbálják elrángatni a gyereket, aki még mindig a szülőhöz van kötve. Így már egészen biztos, hogy valaki sérülni fog, sőt: a gyerek, a szülő, de még ők maguk is súlyos sérüléseket fognak szenvedni. A legtöbb esetben úgyse tudnak jobbat…

Mit tehet mégis, aki ideges, feszült, túlterhelt vagy boldogtalan szülőt lát?

1. Rámutatni a problémára csak aktív, intenzív és bizalmas kapcsolat esetén van értelme. A legtöbb szülő nem tökéletes, vannak problémái, és minden probléma veszélyezteti a gyereket valamennyire. Ergo nem akkora újdonság a dolog, hogy egy idegennek (vagy akár egy távoli ismerősnek) kelljen róla szólnia.

2. Érdemes bízni a szülőben. A szülő ismeri legjobban önmagát, a gyereket és a helyzetet is. Érdemes alapvetően azt feltételeznem, hogy a szülő a lehető legjobb döntéseket hozta meg.

3. Kérdezni kell, őszintén, gyengéden. Lehet véleményem, de nincs jogom ezt úgy kifejezni, hogy azzal a másiknak ártsak. Ha vigyázni akarok a gyerekre, elsősorban a szülőre kell vigyáznom, akinek a hátára van kötve. Nem azért, mert a szülő önző – elsősorban praktikus okokból. És a végén még az is kiderülne, hogy a fennálló feltételek mellett én is azt a döntést hoznám meg, mint ő.

4. A problémára való rámutatás nem segít… De a feltételek módosítása igen! Lehet, hogy hatalmamban áll megadni valamit abból, ami hiányzik, legyen az önbizalom, szeretet, törődés vagy éppen étel. Egy kívülálló általában nem tud megoldani mindent, pláne nem egy csapásra, de segíteni lehet. Persze ez nagyságrendekkel több engergiabefektetést igényel, mint partvonalról kiabálni… De hát ilyen ez a segítség-biznisz.

Reklámok

Születés mese…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Egy anya, egy apa, egy kisfiú és egy kutya. A legényke egyre csak nőtt, már járt és beszélt, így mindnekinek hiányozni kezdett a kisbaba. Mondták is, hogy de jó lenne ide egy kislány. Még Artúr, a vizsla is helyeselt. Közben a túlvilágon, egy kislány meghallotta, hogy ez a család várja őt és elindult. Teltek a hetek és az anyuka nagy örömmel közölte, hogy a pocakjában egy kisbaba csücsül. Eltelt a tél, el a tavasz is, és egy nyári este az anyuka a kislegényt altatta, amikor a kisbabája tudatta, hogy most már elég volt a pocakból, ő inkább kibújna. Elbúcsúzott így a legénykétől és elment a kórházba, ahol nagyon rövid időn belül előbújt egy induri-pinduri barna kislány. Húúú de nagy öröm volt. Nem elég, hogy csodásan szép, de még kislány is. Minden elképezelésünket felülmúlta. Csak egy szomorúsága volt az anyukának, hogy két napig távol volt a babájától, mert nem volt hely a kórházban. De amikor már nagyon hiányzott neki a kisbabája elment és nagyon hangosan kérte, hogy adják mellé a babát. Így meg is kapta. Onnantól kezdve nem voltak távol egymástól három kerek évig. Szépen lassan megtanította a kisbabát szopni. Nőtt a baba, kislány lett belőle. Igazi tündér, aki pont ma öt éves. Isten éltessen Cicókám!

DSCN1989

PS. Elhangzott ma este, esti mese helyett, Katica ötödik születésnapján. Hagyomány, hogy minden évben, a születésnapon a gyerekeknek arról mesélünk, hogy miként jöttek a világra. Jobban örvendenek ennek a mesének, mint bármilyen ajándéknak. Hosszú hetekig idézgetik és kérdeznek.

Visszatértünk…

új erőkkel. Az elmúlt hetek rendrakással teltek. Nyaraltunk és dolgoztunk, elmélkedtünk a jövőről és hosszú éjszakákat beszéltünk át. Most jól vagyunk. Öröm megtapasztalni, hogy a párkapcsolati kérdések tisztázása miként hoz változást a család minden szintjén. Nagyon nehéz felismerni, hogy a házasságod romokban hever, de kevés olyan felemelő érzés van, mint amikor közös erővel visszanyeri a rugalmasságát, fényét. Minden gyerek születése után volt nálunk párkapcsolati krízis. Mindegyiket megoldottuk. Ez az utóbbi volt a legsúlyosabb, de ebből is kifele tartunk már. Felismertük, hogy most a gyerekprojektet szünetelteni kell. Az öt év alatt érkező három gyermek jól megtépázta a kapcsolatunkat. Nagy volt a terhelés, három gyermek, két költözés… De túléltük. Most kicsit máshova helyezzük a hangsúlyokat. Örvendünk annak, ami van.

Megszületett a válasz néhány égető kérdésre is. Nem megyek vissza a tanügybe. Nehéz ez nekem, mert hivatástudatból lettem tanár. De sem időben, sem anyagilag nem engedhetem meg magamnak a vásárhelyi tanári állást. Így más irányba indulok. A tanítás marad, de más formában és más keretek között. Magam ura leszek, ami szintén új. Félek és remélek.

Körülbelül egy hónap telt el az utolsó bejegyzés óta és hatalmasat fordult a világ. Van pár dolog, ami sokat segített. Itt fogalmaztam meg először, hogy mi a baj. Azzal, hogy leírtam megláttam a gondok gyökerét. Voltak a barátok, akik tartották bennem az lelket, mert én fülem-farkam elengedtem. És volt négy napom gyerekek nélkül… Szárnyakat adott. Megint egyén (egy én) lettem.

És akkor visszatértem. Minden héten szerdán lesz új bejegyzés. Jó nyaralást mindenkinek, és ha a román tengerpartra mentek, ne egyetek tochitura dobrogeanat 😉