Provokatív kérdés Schillinger Zsútól

10362849_10201620613151774_3795224366052818054_n 

Ha rádől a gyerekre a tégla, az vajon kinek a hibája? – Az anyáé, mert miért veszélyezteti a gyereket? (Oké, de tehet mást? Haljon inkább éhen gyerekestül?)

– A munkaadóé? (Valószínűleg könyörgött neki az anya, hogy adjon neki munkát, mert egyébként éhenhalna. Szörnyeteg vagy angyal?) – Hol az apa? (Oké, talán meghalt vagy beteg, de…)

– Hol a család? – Ha nincs család, hol van egy ellátórendszer, ami segít legalább életben maradni egy kisgyereknek és az anyukájának? + Ha mi a helyében lennénk, elképzelhető olyan helyzet, amiben ez az állapot a lehető legjobb döntések sorozatának eredménye? (Igen, könnyen elképzelhető.) Nagyon könnyű azt mondani, hogy az anya a rohadék, hagyja abba, ne veszéleztesse, mert “ilyet egy (igazi) anya nem…” Nagyon könnyű a partvonalról beszólni. Könnyű rámutatni a kész helyzetre, és sápítozni, hogy miért nem oldja már meg. Csakhogy ez nem jogos és nem segít.

Szép allegóriája ez annak, ahogy a legtöbb szülő éli az életét. Anyák, apák, fejünkön a súly, amit látszólag önként vettünk fel, de csak mi tudjuk, hogy nélküle sokkal rosszabb lenne. Nagyon nem szeretnénk, hogy kötelezően ajánlott terheink sérülést okozzanak a ránk bízott kicsi lénynek, de nem tehetünk mást. A rosszalló tekinteteket még elviseljük, képességeinkben bízva lépkedünk tovább a túlélésért. (Akinek legalább az önbizalmat meghagyták, annak a keze ritkábban remeg.) Egyesek viszont csak tetézik a bajt. Idegenek belénk löknek, belénk rúgnak – “hé, miért veszélyezteted a gyereket, látod, hogy inog a tégla?” – és mi kétségbeesetten keressük elvesztett egyensúlyunk. Vannak régi útitársak (családtagok, barátok), akik ezt állandósítják. Sétálnak mellettünk, és mondogatják: “Jajj, nem lóg ki az a tégla? Nem fog leesni? Baj lesz! Miért csinálod ezt a gyerekkel? Oldd meg a helyzetet! Egy szülő nem tehet ilyet a gyerekével!”. Extrém esetben pedig odakapnak, és megpróbálják elrángatni a gyereket, aki még mindig a szülőhöz van kötve. Így már egészen biztos, hogy valaki sérülni fog, sőt: a gyerek, a szülő, de még ők maguk is súlyos sérüléseket fognak szenvedni. A legtöbb esetben úgyse tudnak jobbat…

Mit tehet mégis, aki ideges, feszült, túlterhelt vagy boldogtalan szülőt lát?

1. Rámutatni a problémára csak aktív, intenzív és bizalmas kapcsolat esetén van értelme. A legtöbb szülő nem tökéletes, vannak problémái, és minden probléma veszélyezteti a gyereket valamennyire. Ergo nem akkora újdonság a dolog, hogy egy idegennek (vagy akár egy távoli ismerősnek) kelljen róla szólnia.

2. Érdemes bízni a szülőben. A szülő ismeri legjobban önmagát, a gyereket és a helyzetet is. Érdemes alapvetően azt feltételeznem, hogy a szülő a lehető legjobb döntéseket hozta meg.

3. Kérdezni kell, őszintén, gyengéden. Lehet véleményem, de nincs jogom ezt úgy kifejezni, hogy azzal a másiknak ártsak. Ha vigyázni akarok a gyerekre, elsősorban a szülőre kell vigyáznom, akinek a hátára van kötve. Nem azért, mert a szülő önző – elsősorban praktikus okokból. És a végén még az is kiderülne, hogy a fennálló feltételek mellett én is azt a döntést hoznám meg, mint ő.

4. A problémára való rámutatás nem segít… De a feltételek módosítása igen! Lehet, hogy hatalmamban áll megadni valamit abból, ami hiányzik, legyen az önbizalom, szeretet, törődés vagy éppen étel. Egy kívülálló általában nem tud megoldani mindent, pláne nem egy csapásra, de segíteni lehet. Persze ez nagyságrendekkel több engergiabefektetést igényel, mint partvonalról kiabálni… De hát ilyen ez a segítség-biznisz.

Reklámok

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s