Szorongásoldás ovi- és iskolakezdésre

Szeptemberben elmennek a gólyák, szülinapom van és  a legtöbb gyerek elkezdi bölcsödés, óvódás vagy iskolás pályafutását. Ma arról írok, hogy miként segíthetünk a gyerekeinknek minél hamarabb elfogadni az új életformát.

1. Tudatosítsuk a gyerekkel, hogy ez nem választás kérdése. Nagyon sokszor a szülő bizonytalansága, az intézménytől való félelme azt a benyomást kelti a gyerekben, hogy választása van. Ha elhiteti anyával/apával, hogy neki ott nagyon rossz, akkor otthon maradhat. (Minden óvónő ismer olyan gyereket, aki az előtérbe visít, majd édesanyja távozásakor bemegy a csoportba és délutánig csodásan elvan.) Ilyenkor indulnak a reggeli tiltakozások, az előtérban való hosszas búcsúzások a hosszas és eredménytelen üzletelések. Ehelyett sokkal hatékonyabb, ha otthon megbeszéljük, hogy oviba/iskolába menni kell. Akkor is ha nehéz mindenkinek. Az ovi előterében nem szabad sokat időzni. Pikkpakk átöltözni, nagy ölelés, puszi és gyors távozás.

2. Fontos megbeszélni a gyerekkel, hogy mennyi ideig lesz távol a szülőtől. A kisgyerekek (ideértve néha a kisiskolásokat is) nem tudják az időt tagolni. Nekik nem mond semmit a délután fogalma. Ha elmagyarázzuk, hogy mi fog egymás után következni, és melyik tevékenység után érkezik a szülő, akkor megérti, hogy ez egy véges állapot. A gyerekek számára a történések reálisak, az időpontok nem. A fiam (7 éves) minden reggel megnézte, hogy hány órája van és mi az utolsó. Így felmérte, hogy mikor lesz vége a napnak.

3. Ne vesztegessük meg a gyereket. Főleg ne az előtérben síró gyereket. Ne mondjuk azt neki, hogyha abbahagyod a sírást, akkor kapsz majd fagyit/autót/ cirkuszi belépőt.  A síró gyermeket sem észérvekkel, sem ajándékkal nem lehet meggyőzni. Meg lehet ölelni, majd el kell válni tőle. Nem szabad hosszasra húzni az elválást, mert mindkét félt megviseli. Az elválás úgysem spórolható meg.

4. Ne hazudjunk a gyereknek. A nemsokára jövök, meglátod milyen hamar eltelik az idő hazugság többet árt, mint használ. Ha voltál szerelmes tudod, hogy egy óra távol a szerelmedtől egy örökkévalóságnak tűnik. Ez így van a gyerekkel is. Ami nekünk csak két-három óra, az neki végtelen idő. Ne áltassuk ezzel, mert elveszítjük a bizalmát.

5. Ne beszéljünk a beszoktatási nehézségekről a gyerek előtt. Arról lehet beszélni, hogy a gyerek ügyesen öltözik reggelenként, hogy csodásan eljátszik, hogy szépen köszön. Meséljünk és beszéljünk olyan dolgokról, amik jól mennek, ezzel többször is elismerjük a gyerek erőfeszítéseit. Kicsit idealizálhatjuk is a helyzetet ezzel is jelezve közvetett módon, hogy mit várunk el.

6. Motiváljuk a gyereket, hogy oviba menjen. Ezt sokféle módon lehet és ott sem árt, ahol a gyerek már járt bölcsibe/oviba/suliba. Nálunk a leghatásosabb mód az, hogy van egy táblája minden gyereknek. És azon gyüjtünk matricát, vagy egy mobilis figura halad a cél felé. A sikeresnek ítélt napokon a gyerek hazérkezésekor felragaszt egy matricát, vagy előre lép a táblán. 5 lépés, vagy 5 matrica után a gyerek kérhet egy élményt. Nálunk ez müködött rendrakásnál is, csak ott legalább 10 matrica kellett. A gyerekek imádnak gyűjteni, ragasztani. Egy sikeres hét után úgyis van családi program, annyi a változás, hogy több lehetőségből választhat a gyerek. Nálunk az állatkert és a játszóház volt a leggyakrabban kért program. De volt piknik, játszóterezés, barátok látogatása is.

7. Hazaérkezéskor szánjunk a gyerekre legalább egy órát. Játsszunk, meséljünk, legyünk. Semmi más nem kell nekik, csak érezzék, hogy elérhetőek vagyunk. Ha mi útban haza bevásárolunk, majd nekiállunk vacsorát főzni, akkor a gyerek frusztrálódik. Tudom, hogy nagyon nehéz  rászánni azt az órát, de rövidtávon megtérül. A játszótér is jó ötlet, de biztosak lehetünk, hogy utána hazaérkezéskor majd keresik azt a programot, ahol melletünk lehetnek. Nagyon felértékelődik ilyenkor a fizikai közelség.

8. A legtöbb gyerek közösségbe érkezéskor elkezd szorongani, egyrészt az ismeretlentől, másrészt a rázúdúló ingerhalmaztól. Ez teljesen természetes. Amikor elkezdek dolgozni, az első héten annyira kifáraszt az ovi, hogy délután hasznavehetetlen vagyok. Hozzá kell szokni a zajhoz, a párhuzamos történésekhez, a konfliktusokhoz. Ebben sokat lehet segíteni a gyerekeknek. Az egyik módja, hogy mesélünk róla. Mindig arról, ami éppen gondot jelenthet. Ha az elválás a szülőtől, akkor olyan állatmeséket meséljünk, ami erről szól. Az iskolás gyerekeknek mehet olyan népmese, ahol a szereplő elvesztődik majd hazatalál vagy elindul szerencsét próbálni. Ha nehézésget okoz a gyereknek, hogy beilleszkedjen, akkor olyan mesét érdemes mesélni, ami a különbözőnek tűnő szereplők/gyerekek sikeréről szól (pl. Rút kiskacsa).  A kicsiknek mindig én magam szoktam mesét kitalálni, a szereplők általában állatok. Ez azért sikeres, mert bele tudok szőni olyan tulajdonságokat, vagy eseményeket, ami a gyerekkel megtörtént aznap. Volt olyan kitalált mesém, amit egy hónapig minden nap el kellet mesélni. Ilyenkor tudtam, hogy a mese pont arról szól, ami a gyereket foglakoztatja.

9. Tanítsuk meg az érdekérvényesítést és a konfliktuskezelést játékkal. Erre ideális a szerepjáték vagy bábjáték. Mi sokáig plüsjátékokkal játszottunk. Minden figurának volt egy gyenge pontja (dicsekedett, verekedett, nem ette meg a levest, stb). Előbb mindig azt játszottuk el, ami nem kívánt viselkedés volt. Aztán közbelépett az okos és gondoskodó szereplő, aki tanított egy újabb viselkedési mintát. Azt is eljátszottuk, majd megkérdeztük a többi szereplőt, hogy melyik a jobb megoldás szerintük. Nagyon szerették a gyerekek. Itt is voltak olyan jelenetek, amiket orrvérézsig játszottunk.

10. Talán a legfontosabb: ne legyen bűntudatunk. Beszéljük ezt meg racionális szinten. Van más választási lehetőségünk? HA a válasz nem, akkor ezen ne rágodjunk. Én bölcsis voltam, majd ovis és iskolás. Egészséges, jól kötődő felnőtt lett belőlem, pedig mindkét szülőm három váltásban dolgozott. Nem attól függ, hogy mikor kezdi a gyerek az intézményesített létet, hanem attól, hogy mennyire tudjuk mi ezt szülők és pedagógusok jól kezelni. Ennek egyik alapfeltétele, hogy ne legyen bűntudatunk, ne kompenzáljunk. A mi realitásunk, hogy a gyerekeink intézménybe, mi meg munkába járunk. Teljesen természetes, hogy ez nem mindig kellemes.

+ 1 Ez nem útmutató, nem elvárás és főleg nem előírás. Ez az én tapasztalatom mint óvónő és mint 2 intézménybe járó gyerek édesanyja. Sok helyen egyszerűsítettem és sarkítottam, de nem azért mert nálam van a bölcsek köve, hanem mert látok általános vonásokat. Segítségnek szántam, szívesen várok bármilyen kérdést vagy kiegészítést. Legyen mindenkinek egy sikeres iskolai éve! A pedagógusoknak vas idegeket és végnélküli szeretetet, a gyerekeknek meg szerető és elfogadó környezetet kívánok.

 

Reklámok

Az a fontos hogy szüljek, vagy….?

Szerző: Bodnár Erika
Én azt hiszem, nekem hiányoznak a női közösségek.

Olyan erős nőket tapasztaltam meg az elmúlt egy évben, amilyenekkel sosem találkoztam. És akárhányszor csak érintkeztem valamelyikükkel, néhány óra múlva átbillentem az egyik legmegosztóbb kérdésemben a másik végletbe. Szülni akartam.
Amikor beszélgetek ezekkel a nőkkel, érzem, hogy először csak inog a gondosan válogatott ellenérvekre épített egyszemélyes, talán egy jó férfit befogadó világom. Valójában inog az akkor is, amikor csak valahonnan, a semmiből felbukkan a vágy, és ránézek a társamra, aki jobb szülő lesz mint én. De ezek a pillanatok épp olyan erősek, amilyen gyengék. Erősek az érzésekben, gyengék az érvekben. Viszont amikor azokat látom, akik jól vannak ebben a szerepben, akkor a bizonytalanság után áramlást érzek, egységet és bizonyosságot.
Amikor ezekkel a nőkkel találkozom, úgy tűnik el a félelem szülte ellenérvek halma, mint ahogy az esőcsepp feloldódik a tóban. Kisimul, belesimul, és megáll, megmarad. Megtartják. Van helye a kételynek, de ott van mögöttem a hátország, amiben legitimek a vágyaim és a kételyeim is. Amiben lehet kérdésem, és van válasz is rájuk, és ha nincs, ki van mondva a kockázat.  Rám bízzák, mondhatom hogy nem! Vannak kételyeik nekik is, voltak kérdéseik és félelmeik, és volt, ami beigazolódott. Az sem titok, hogy mit bánnak. Az sem, hogy szerintük miért nem jó, nem kell, nem érdemes szülni. Fontos, hogy nem megmondják. Elmondják.
Azt, hogy miért jó, azt meg se meg, se el nem mondják. Látszik rajtuk, amikor buliznak, amikor döntéseket hoznak a munkahelyükön, amikor kikapcsolják a telefont és amikor megkérik a tinédzsert, hogy adjon melegebb pulóvert a kicsire, ha vacsora után mégis kimennének a patakhoz, amibe rendszeresen beleesik, és agyoncsípik a szúnyogok, de menni kell, ki nem maradhat.

És a lényeg, hogy leesett a tantusz. Hogy nincs erős nők alkotta társaság körülöttem. Már anyám körül se volt, egyedül maradt mindenre. De kezdjük az elején.

Én nem értem, és sosem értettem, hogy miből fakad ez az egész, elvetemült szaporodási vágy az emberben. Mi ösztönzi erre?

Van életem, gazdag, munkás, tanulós, szórakozós, sportolós és utazós. Jól levős. Minek ebbe akármi is? Ezen sokat gondolkodtam, mire rájöttem, hogy nem azért, mert valami hiányzik. Fixa ideám, hogy gyerekkel semmit sem lehet pótolni, csakis önmagát a gyereket. Akinek más hiányzik, szüljön mást. Hobbit, diplomát, sportot, utazást, ruhát, kiskertet, szexet, akármit. Önmagát először is, hogy mindezt felismerje. Nem tartom óriási tragédiának, hogy az emberek később vállalnak gyereket. Mert az önismeret magasabb fokára jut el az, aki vár, mint az, aki azonnal belevág, és kisebb eséllyel jut idő és energia, valamint igény is az önfejlesztésre. Nem biztos, hogy ennek ezután mindig így kell lennie. De jelenleg, amikor nincs arra mód, hogy az anya éljen, önmagának is és haladjon a saját útján az anyaságon túl is, a személyiség eltorzult vonásainak kisimítására nagyobb az esély az első gyerek előtt. Van erre sok ellenpélda, de óriási a rizikó, mert többnyire a szerencsés lelkialkatú, állapotú és helyzetű nők nem pusztulnak bele emberként az anyaságba.

Közülük az egyik az, akinek van női közössége, anyja, húga, önfejlesztő női köre, lelki gondozókkal és szupervíziókkal. A másik az, akinek olyan erős támasz volt a férje és az édesapja a gyereknevelésben, hogy megmaradt a civil énje is, amelyik nem pelenkáz és etet és mondókázik és házit ellenőriz és vacsorát csinál, de olvas, dolgozik, önképzésre jár és fejlődik emberileg is, az ajtón kívül. A harmadik, aki ugyan egyke, de ebbe az egykeségbe oltott az édesanyja olyan erős és szabad szellemet, ami arra ösztönzi őt, hogy ezt az örökséget ne megtartsa, hanem átadja azoknak, akik értik miről beszél, és elsősorban a lányainak. Az ő édesanyja mai napig támasz és erőforrás, bébiszitter, barát és mentor, amikor ő nyakába veszi Grúziát vagy a Bakonyt.

Atomizált világunkban… jön a szokásos fordulat, ami arról árulkodik, hogy a hiba kívül van, felgyorsult és értékválságos társadalmunkban. Leginkább hülyeségnek tartom ezt a kívülre mutató választ. Valóban, nem él együtt a három generáció, nem ismerjük olyan jól a szomszédot, és a falu sem aggódik már Mari szüzességéért, anélkül mit ér ugyanis a lyány?! Csakhogy nem ez a cél, nem ez volna az üdvös. Mert nem csak a nagymama tud vigyázni a gyerekre, az ajtószomszédainkat sem szerettük jobban anno csak nekik volt tévéjük, és a falu helyett munkatárs és osztálytárs is lehet lelki támasz és megtartó erejű közösség alapja, háttérország. A kulcsszavak szerintem a közösség és a kapcsolódás, mindezek szabadon választva, és szabadság az adottságok használatának mértékében is. Konkrétan hadd döntsem már el, ki lesz számomra a mérvadó anya – a sajátom vagy jobb híján referencia anyát választok? Kivel osztom meg az otthonom – ha nem azzal aki közelebb lakik, akkor azzal akit szívesebben látok? És kitől kérek tanácsot – a portás Rozikától az irodából hazafelé menet vagy az óvónőtől, akinek a keze alatt felnőttem, és lát mióta a világon vagyok, netán a barátnőmtől csütörtökön egy romkocsmában merengve? És miért ne költözhetnénk mi egy barát miatt, akivel tudunk közösséget alkotni? Miért ne skype-on kérjem ki a tanácsát annak, aki egynél több gyereket nevelt már, ha felverte a kölyök seggét a tejkiütés?

Nincs ebben semmi ördögi, az atomizáltság épp arról szól, hogy nincs közösség, nem arról, hogy kik kell alkossák a közösséget, különben..! Az pedig, hogy alakítunk-e ilyet, építünk-e háttérországot, felvállaljuk-e hogy új szelek fújnak, és nem vérségi, tekintély meg földrajzi alapon szerveződött  csoportoknak vagyunk önszántunkból a tagjai, az javarészt rajtunk múlik. Jó hír, hogy mindezt szabadon lehet csinálni, még (itt utalok a hazai görcsös népesedéspolitikára ami az utóbbiakat erőlteti, nemzetközi szinten pedig a terjedő iszlámra, amely patriarchális és mint olyan szintén vérségi alapon szerveződő társadalmat erőltet). Rossz hír, hogy mint a telepesek, nekünk fel kell törni a a család és tekintély talaját, és behozni a szellemi és érzelmi alapon szerveződő közösségek első mintáit a társadalmunkba.

Ez nem azt jelenti, hogy a két irány között nincs átjárás, vagy szerencsés esetben átfedés, hisz az ösztönzően ható nőismerőseim között is akad, akinek az édesanyja a hátországának legstabilabb darabja. De tapasztalataim szerint tömeges mértékű a családi hagyományokkal szakító, vagy szakítani akaró, érzelmi támaszt és női közösséget máshol keresők aránya. Az ő kerékkötőik abszurd és egyben érthető módon a hátramaradt és elhagyott família, lépcsőház és falu. Ily módon mennyiségbéli veszteség éri a generációnkat, hiszen a semmibe ugrunk, az alapvető kötődéseket elveszíthetjük, minta híján pedig nagyobb az esély a csalódásra és az emiatt bekövetkező magányra. De nincs más választásunk, ha minőséget akarunk.

És nem is olyan rossz ez a választás, ha azt nézem, hogy elgyötört és tönkretett anyáim, nagyanyáim mintája csak arra sarkall, hogy soha az életben ne tegyem be a lábam a szülőszobára, értem ez alatt az otthon világra hozott gyerekeket is.
Kérdem én: Az a fontos hogy szüljek, vagy az, hogy ki adja meg nekem ehhez a biztonságos, női hátteret?