Summa summarum

Cz…. Katalin vagyok, anya, feleség, tanár és újabban vállalkozó. A sorrend nem tetszőleges, így határozom meg önmagam. De a társadalom szemszögéből én anya vagyok és papné. Ez az ami látszik belőlem 7 év anyaság után. Kényelmes dolog ez, hisz ha kiderül, hogy van három gyermekem, akkor már beszélgethetünk arról, hogy az nehéz lehet. Vagy arról, hogy bátor vagyok, mert mertem hármat szülni. Ha kiderül, hogy nem zártam le ezt a fejezetét az életemnek, akkor jöhet a mély elismerés, hogy ez igen…

Egy baj van csak. Főállású anyának lenni nem elég. Még a második gyesem közepénél is úgy gondoltam, hogy az lenne az igazi, ha otthon maradhatnék és csakis a gyerekeimre figyelhetnék. Aztán egyszer csak átfordult valami. A folyamatos pelenkacsere, igény szerinti szoptatás és a véget nem érő házimunka mellett hiányérzetem támadt. Visszamentem dolgozni előbb önkéntesként, aztán teljes állásban. Kihívás volt, hisz a kétévesem felügyeletéről nekem kellett úgy gondoskodni, hogy a fizetésem ne menjen rá, ha lehet. Megoldottuk. Aztán meg jött Ilka. Nagyon vártuk és hatalmas ajándékként éltük meg. Az ő születése hozta a harmonikus anyaságot. Megértem a feladatra… nem görcsöltem annyit és sokkal jobban tudtam örvendeni neki. De érezhetően nagy anyagi teher volt egy harmadik gyerek. Férjem munkahelyet váltott, költöztünk. Újrakezdtük és belerokkantunk. Három gyerek, új közösség, új munka és az anyagi erőfeszítések megtépázták a családunkat. Bennem meg egyre erőteljesebb lett a szorongás, hogy vissza kell térnem dolgozni. Egyrészt mert kell a pénz, másrészt mert kiégtem anyaként. Amikor a férj megállás nélkül dolgozik én meg ugyanazt a taposómalmot járom, akkor egyszer csak elfogy az energia. Akkor jött a döbbenet: én nem vagyok sehol. Amit vállaltam az ellen nem lázadhatok…én akartam háromgyerekes anya lenni. De a feladatok közt valahogy elvesztődtem. És akkor jött a második felismerés: én a társadalom szemszögéből anya vagyok…és feleség. Ennyi. Van címzetes állásom… de nem mehetek vissza dolgozni, mert nem engedhetem meg magamnak a luxust. A fizetésem nem elég a harmadik gyerek felügyeletére és az ingázásra. De a kereset kiesését sem engedhetem meg magamnak. Akárhova mennék engem csak anyaként és feleségként látnak. Nekem ott kell elsősorban teljesíteni, így komoly munkaerőként nem számol velem senki. Nem számít sem a tudásom, sem az ambícióm, sem a személyes varázsom… semmi, csak az anyaságom. Én anya vagyok, aki oldja meg az anyagi helyzetét, mert ő vállalta, hogy hármat szül. Előbb kellett volna gondolkodni… most már késő bánat.

Amíg gyesen voltam, addig minden rendben volt, most meg probléma lettem. Ha visszamegyek dolgozni, akkor nem lesz  ki a gyerekre vigyázzon. Ha valakit megfizetek érte, akkor meg egész nap úton leszek és nem hozok pénzt a házhoz. Ha felmondok, akkor a munkanélküliek sorát növelem, rontom az országos statisztikát.  Hova lépjek? Nincs hova… és az egyetlen ésszerű megoldás, ami eszembe jut az, hogy nem kellett volna szülni. Ettől nem leszek szimpatikus. De legalább probléma sem. Ez egy ördögi kör: a gyerek kell a szülőnek, a közösségnek  és az államnak is. De az ebből származó problémahalmaz a szülő felelőssége. Hogy nincs mit tenni a kétévessel mondjuk Kibéden, vagy bármilyen más kisebb közösségben, az senkit sem mozgat. Hogy egy ötgyermekes anya nem tud heti negyven órát dolgozni, de a bejövetel ennek ellenére kell, az sem más gondja. Meg nem oldott és társadalmilag fel nem vállalt problémakupacok vannak, amiről azért nem beszélünk, mert  annak a felelőssége, aki bevállalta és csakis övé. Ördögi kör és aki ebben forog az érti, hogy miért csökken a szüléskedv.

Na de én radikális vagyok, vettem egy mély levegőt. Felmondtam az állásomat, amit nem engedhetek meg magamnak sem időben sem anyagilag. Írtam egy üzleti tervet, került üzlettársam és vállalkozó lettem. Csodálatosan hangzik, ugye?  Pedig semmi sem változott azon túl, hogy nem várom a társadalom részéről a megoldást. A kétévesemmel pingpongozunk, hisz kezdő vállalkozóként nem keresek annyit, hogy gyerekfelügyelőt fizessek. A család anyagi helyzete kiszámíthatatlan. A munkabeosztásom is elég hektikus. De megoldjuk. Hisz mi vállaltuk. És tudom, hogy messze nem vagyunk mi ezzel egyedül. Ha arra kérnélek, hogy nyújtsa fel a kezét, aki nem látja, hogy a gyereknevelési után miként oldja meg a család és a munkahely összeegyeztetését, akkor tiszta rock koncertes látvány leszünk. És akkor marad a kérdés. Mit tehetünk az anyákért, a családokért? Nincs nálam a bölcsek köve, de talán ha sokan odatesszük azt amink van, akkor lesz megoldás is. Kérdezzünk és keressünk…

Nagyjából elhangzott itt: http://eletfa.ro/kismamaklub-szulinap/

Reklámok

Önkielégítés gyerekkorban

A kisgyerekek szexuálitása tabu. Szinte csak akkor szoktunk nyíltan beszélni róla, ha a kisgyerek szexuális eszközzé, áldozattá válik. Sok szülő és nagyon sok óvónő fél beszélni egy olyan jelenségről, ami általános a kisgyermekkorban.

Én óvónőként szembesültem ezzel a jelenséggel először. Meglepődtem, de nem reagáltam. Első dolgom volt utánaolvasni. Akkor azt sikerült kiderteni, hogy nem káros, nem szabad bűntudatot kelteni a gyerekben. Ez természetes velejárója a fejlődésnek. Azóta nagyon sokszor találkoztam már gyerekkel, aki maszturbált. Most, hogy megkezdődött az óvoda többször előkerült a téma. Beszéljünk róla.

Az én tapasztalatom, hogy a gyerek feszültségoldásként maszturbál. A testük felfedezéséhez hozzátartozik a saját nemiszervük felfedezése is. Nagyon hamar felismerik, hogy ez egy igen érzékeny testrész, ami örömforrás lehet. Ez a tudás  felértékelődik, amikor szorongani kezdenek. Ilyenkor szoktak ujjat szopni, körmöt rágni vagy önkielégítést végezni. Ezek olyan tevékenységek, amelyek megnyugatják őket, kiveszik a pillanatból. Megszűnik a világ körülöttük és nem érzik a bizonytalanságot. Ilyenkor ledorongolni a gyereket kíméletlen és hosszútávon káros. Azt lenne jó tudatostani mindekiben, hogy az önkielégítés ilyen formában nem szexuális örömszerzés, nincs neki olyan finalitása, mint amit mi felnőttként feltételezünk. A cél nem az orgazmus, hanem a megnyugvás.

Mit tehetünk, ha a óvodás korú gyerekünk önkeilégítést végez? A legjobb ha semmit nem teszünk. De kezdeményezhetünk beszélgetést a témáról, úgy hogy megteremtjük a lehetőséget és csak annyit mondunk el a témáról, amennyit a gyerek kérdez.  Ha nyilvános helyen is gyakorolja, akkor el lehet mondani neki, hogy ettől a környezete zavarba jön. Megkérhetjük, hogy társaságban ne csinálja. Óvodában, lefekvéskor ez teljesen megszokott jelenség. Ha zavaró (mert zajos), akkor vannak technikák amivel el lehet terelni a gyerek figyelmét. A leghatásosabb, ha valaki átöleli, míg elalszik, vagy a hátát simogatja. A másik, hogy valamilyen játékot bízunk rá, hogy elaltassa. A kerettörténet az, hogy a maci nem tud elaludni, mert fél ennyi gyerek között. Jó lenne őt elringatni, vagy ölelve simogatni míg elalszik. A gyerek ösztönösen azt fogja művelni a játékkal, ami őt megnyugatná.

Vannak szélsőséges esetek is, amikor szakember javasolt. Ha egy gyerek lesérül közben vagy annyira gyakori, hogy szinte semmilyen más tevékenységre nem hajlandó, akkor szakember kell. De akkor sem az önkielégítés miatt, hanem az extrém szorongás okának a feltárása végett.

És akkor jöhet a kérdés. Hogy lehet egy ovis nagylányt a körömrágásról leszoktatni?