Single ladies, avagy csupaszon

Két egész napja vagyok Angliában. Azt hiszem megérkeztem. Talán. Nehéz volt eljönni. Az utolsó két nap otthon az csupa szorongás volt. Minden felerősödött, sem enni, sem aludni nem tudtam már az utolsó két nap. A végén már csak azért akartam menni, hogy ne legyek abban az átmeneti állapotban. Itt pörög az élet. Nem nagyon volt időm megállni és reflektálni azon, hogy mit is érzek. Maximum hat órát aludtam egy éjjel, utána kipattan a szemem és tettre készen várom az új napot. Ma reggel lett volna alkalmam hosszabban aludni, de arra ébredtem, hogy nincs mozgás mellettem… szokatlan, hogy egyedül alszom, hogy éjjel nem költ fel senki….hiányérzetem van. Felszabadító, hogy napi hat órával mennyire üde vagyok, mert az a hat órát mélyen és megszakítás nélkül kapom. Ilyen évek óta nem volt.

Hiányzik minden, ami otthon maradt. Most, hogy a reggel nem pörgéssel indult, érzem. A túlélési stratégia az volt eddig, hogy az otthoni létformámat zároltam. Én én voltam és nem gondoltam haza. Vagy csak másodpercekre. Amikor üzenet érkezett otthonról, akkor megkönnyebbültem. Szépen lassan eltűnik a félelem, hogy mi lesz nélkülem. Úgy tűnik minden a legnagyobb rendben van. A nagyok tudják és értik, hogy mi történik. Ilka elalváskor keres, de könnyen elterelhető a figyelme. Balázs kedve jó. Szerintem hatalmas önbizalmat ad ez neki apaként, hogy három gyerekkel boldogul.  Minket meg párkapcsolatként is erősít ez a helyzet. Hatalmas bizalmi állapot. Én elhiszem, hogy ezt meg tudja oldani, ő hiszi, hogy a család érdekében és nem a kárára utaztam el. Tudom, hogy ez kellene az alapállás legyen egy házasságban… de engem hálával tölt el, hogy ezt megélem és nem csak elviekben tudom.

Van még egy érdekes következménye annak, hogy kiléptem az anyai szerepből. A túlélési stratégián túl, egy remek lehetőség szembesülni azzal, hogy milyen elveimet adtam fel. Például azt, hogy mennyire belecsúsztam a szabályozó üzemmódba, mert egyszerűbb, mint mindig mindent megmagyarázni. Vagy azt, hogy érzelmileg mennyire keveset adhattam már az utóbbi időben, mert nem volt honnan. Hogy inkább vagyok pandúr és konyhás néni, mint anya. Értem, hogy miért, meg a folyamatot is látom, hogy miként lettem ilyen. Ez az anyaság Maslow piramisának az alja. A kötelező minimum. Ez is emberfeletti erőfeszítések árán van meg, mert a rutintól beszűkültem. Elveszítettem a helyzet fontosságát szem elől. Ennek az útnak azt hiszem ez lesz az egyik kézzel fogható eredménye. Az a felismerés, hogy akármilyen nehéz, van olyan elv, amit nem szabad feladni és nem szabad megalkudni.

Jó egyedül lenni. Jó érezni a határaimat és nagyon jó, hogy ennyire hiányoznak az otthoniak. Néha, annyira belefáradtam már az otthoni életbe, úgy éreztem, hogy ezt én nem is akarom. Most pontosan érzem, hogy milyen fontos ez nekem. Visszatérek még…. Biztos vagyok, hogy az elkövetkező 12 nap még más felismerésem is lesz, na meg időm is akad írni.  Addig meg itt a British Museum kívülről.

DSCN6414

Reklámok

A bűntudat

A bűntudat az anyaságom egyik leggyakrabban visszatérő kísérője. Sokszor birkóztunk meg és legtöbbször én kerekedtem felül. De ha nem figyelek, máris a fejemre ül. Most is így jártam.

El kell utaznom két hétre. Üzleti út ez egy nagyon régen vágyott helyre, Angliába. Nagyon kedves barátaimnál lakom majd, hallani fogom a briteket beszélni, megkóstolom a fish and chipset és dolgozom majd teljes erőbedobással. Megtapasztalom milyen az, amikor nem anya vagyok elsősorban. Nem az fogja meghatározni a munka menetét, a találkozók időpontját, hogy mikor van a táncóra, mikor alszik Ilka és mikor jönnek vendégek. Én leszek, a barátaim, a munka és persze a pihenés meg élvezetek. Mindez két hétig. Csak leírom és utolér a bűntudat. Nem azért, mert szeretem magam ostorozni, hanem azért, mert az elsődleges szempont változott meg. Kérdésem, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy én legyek az első? Kerülhetnek-e az én vágyaim a gyerekeim igénye elé?

Rágódtam magamban, aztán elmondtam mit érzek a pár olyan személynek, akiknek a meglátásai sokszor segítettek ( egy barátnak, akinek nincs gyermeke, édesanyámnak és a férjemnek). Nagyon érdekesek voltak a reakciók. Férjem szerint ez a család érdekében történik, ne aggódjak. Majd ő megoldja. Édesanyám azt mondta, hogy mindenkinek jót tesz ez. A gyerekek kénytelenek lesznek önállósodni, mert csak egy szülő lesz itt, hogy az igényeikre válaszoljon. Balázs megérti, hogy mit jelent az életet a gyerekek köré szervezni és miért nehéz ez. Én meg megtapasztalom, hogy mi az, ami igazán fontos. Azt is, hogy a gyerekek mekkora örömforrás. A barátnőm meg egyenesen azt mondta, hogy ez a minimum 7 és fél év után. Hogy elmegyek és szembe nézek azzal, hogy ki is vagyok. Kilépek az anyaság feladatköréből egy kicsit és felszusszanok.

A visszajelzések birtokában megbeszéltem magammal a következőket.

  1. Akkor vagyok hiteles a gyerekeim előtt, ha az álmaim érdekében áldozatokat vállalok és lépek. Nem lehetnek ők a kifogás arra, hogy nem lépem meg azt, ami a személyes kiteljesedésemhez kell. Nagyon rossz lenne úgy tekinteni rájuk, mint akadályokra.
  2. A gyerekeknek nem árt érezni, hogy én egy külön személy vagyok, akinek van élete az anyaságon túl is. Ők úgy látják, hogy én anya vagyok és a szabadidőmben mást is csinálok. Ez lesz az a pont, ahol egyértelművé válik, hogy ez nem hobbi, hanem hivatás így számomra fontos tevékenység.
  3. A házasságunknak sem árt, ha én elkezdek megint annyira önálló lenni, mint amikor a férjem szerelmes lett belém. Na meg az anyagi stabilitás sem 🙂
  4. Félek és ez nem rossz. Azt jelenti, hogy érzem ennek a helyzetnek a fontosságát. Természetes, hogy félek attól, hogy mi marad, ha az anyai szerepköröm itthon marad. Félek, hogy mennyire fog ez érzelmileg megviselni. Attól is tartok, hogy nem tudom kihozni a maximumot ebből az útból. De legjobban talán attól, hogy túl jó lesz nekem, míg itthon mindenki “szenved”. Benne van ebben a bűntudat is, de benne a saját magam jelentőségének az eltúlzása. Egy azonban biztos. Ez a két hét nagy erőpróba lesz mindenkinek, amikor kiderül, hogy nem vagyok pótolhatatlan, hogy a család akkor is funkcionális, ha nem én ülök a kormánynál. És amikor ez kiderül, akkor a bűntudatom is drasztikusan csökkeni fog. Akkor nemcsak elméletben hiszem majd, hogy az apának pont annyira fontos szerepe van a család működésében, mint az anyának, hanem gyakorlatban is.

A legfontosabb felismerésem, hogy ez az út egy hatalmas bizalmi próba. Mély levegő, bizalom és ugrás. Majd beszámolok az eredményről. Addig is azt kívánom mindenkinek, hogy olyan utakon járjon az új évben, ami örömöt és fejlődést hoz az életébe.