Sokat beszéltem a saját gyerekeimről, most máséról fogok. Mondjuk ez nem egészen így van, hisz minden gyerek, akivel dolgozom, tanítványom lesz, az valahogy az én gyerekem is lesz. Nem tudom mikortól vagy hogy, de kialakul egy ilyen szülőszerű viszony.

Akiről ma mesélni szeretnék, az egy 18 éves lány, tanúja voltam amint felnőtté vált. Láttam, hogy megkínlódott az érettségivel és azt is, hogy esett ki az egyetemi felvételin. Úgy döntött, hogy egy évet itthon marad, készül a felvételire és pihen. Így pontosabban fogja tudni mire vágyik, mit szeretne.

Eltelt másfél hónap a felvételi óta, kapott munkaajánlatot és most bizonytalan. Az erény azt mondatná vele, hogy elmegy dolgozni. De nem érdemes, mert a fizetés szinte semmi, le lenne kötve és készülni sem tudna rendesen. Elbizonytalanodott és eljött megbeszélni a kételyeit.  Kiderült, hogy abban is kételkedik, hogy egyetemre kellene menni. Hallgattam, kérdem mire vágysz? Sérült gyerekekkel dolgozni. Akkor miért készülsz orvosira? Mert az egy olyan hivatás amiből meg lehet élni, a szüleim is helyeslik és a végén dönthetek úgy, hogy sérült gyerekekkel foglalkozom.

Ültem és hallgattam, hogy miért ésszerű neki egyetemet végezni, miért pont ezt az egyetemet és hogy milyen kevéssé számít, hogy mire vágyik a sok észérvvel szemben.  Hallgattam és eszembe jutott a sok értelmiségi, akivel külföldön találkoztam, és akik nem használják az oklevelüket. És akkor kibújt belőlem az ördög ügyvédje. Megkérdeztem, hogy a nála idősebbek mit csináltak egyetem után. Kiderült, hogy mindenki külföldön van, vagy alkalmazásban minimál bérért/feketén. Kérdem elégedett-e bármelyikük? Az ő megítélése szerint nem. Ha elment, akkor honvágya van, ha itt maradt kilátástalan a helyzete. Kérdem, szerinte mi a megoldás. Szerinte a vállalkozás, a lottón való nyerés vagy a gazdag amerikai nagybácsi.

És akkor összegeztünk. Az ő generációja két dolog közül választhat: külföldön dolgozik vagy vállalkozik. A többi lehetőség annyira kis százalékuknak opció, hogy nem érdemes róla beszélni. Így a logikus választás nem az egyetem, mert három év múlva is ezek lesznek az opciók. A megoldás, hogy elkezd valamit csinálni, amiben örömét leli és az majd hozza, hogy mit kell tanulni.

Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom gondolni, hogy az egyetem nem elengedhetetlen. Nagyon nehezen engedem el a hitem, hogy tanulással az ember jobb jövőt biztosíthat magának. Nem tudom mi változott meg. Talán az, hogy az egyetem nem készített fel a feladatokra, amik a munkahelyemen vártak rám. Vagy a sok okleveles pincér? Talán a sok nagyon jó tanár, aki nem tudta befizetni a gyerekét nyári táborra? Az is lehet, hogy a rendszerben való csalódás mondatja mindezt velem, nem tudom. De azt gondolom, hogy észszerűbb most valamit tenni, majd aszerint tanulni, hogy valóban szükséges-e vagy sem.

Nagyon nehéz megkérdőjelezni azokat a modelleket, amelyek évszázadokon keresztül sikereseknek bizonyultak. A tudás hatalom. A kérdés, hogy honnan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban hiteles tudáshoz jutni.  19 évesen úgy gondoltam, hogy az egyetemen. Most 33 évesen nem merném ezt kijelenteni. Nem tudom nyugodt szívvel azt mondani más gyerekének (sem) hogy az egyetem a biztos út a siker és önmegvalósítás felé.  Vannak hivatások, ahol elengedhetetlen. Orvos nem lehet senki egyetem nélkül. De vállalkozni, beletanulni a családi vállalkozás vezetésébe lehet anélkül is. A kritikus gondolkodás kialakulásában nagyon fontos szerep jut(na) az egyetemnek, de vajon csak ezért érdemes 3 évet és hatalmas anyagi áldozatokat hozni? Nem tudom. Gondolkodom, ti mit gondoltok?

Advertisements