Sokat beszéltem a saját gyerekeimről, most máséról fogok. Mondjuk ez nem egészen így van, hisz minden gyerek, akivel dolgozom, tanítványom lesz, az valahogy az én gyerekem is lesz. Nem tudom mikortól vagy hogy, de kialakul egy ilyen szülőszerű viszony.
Akiről ma mesélni szeretnék, az egy 18 éves lány, tanúja voltam amint felnőtté vált. Láttam, hogy megkínlódott az érettségivel és azt is, hogy esett ki az egyetemi felvételin. Úgy döntött, hogy egy évet itthon marad, készül a felvételire és pihen. Így pontosabban fogja tudni mire vágyik, mit szeretne.
Eltelt másfél hónap a felvételi óta, kapott munkaajánlatot és most bizonytalan. Az erény azt mondatná vele, hogy elmegy dolgozni. De nem érdemes, mert a fizetés szinte semmi, le lenne kötve és készülni sem tudna rendesen. Elbizonytalanodott és eljött megbeszélni a kételyeit. Kiderült, hogy abban is kételkedik, hogy egyetemre kellene menni. Hallgattam, kérdem mire vágysz? Sérült gyerekekkel dolgozni. Akkor miért készülsz orvosira? Mert az egy olyan hivatás amiből meg lehet élni, a szüleim is helyeslik és a végén dönthetek úgy, hogy sérült gyerekekkel foglalkozom.
Ültem és hallgattam, hogy miért ésszerű neki egyetemet végezni, miért pont ezt az egyetemet és hogy milyen kevéssé számít, hogy mire vágyik a sok észérvvel szemben. Hallgattam és eszembe jutott a sok értelmiségi, akivel külföldön találkoztam, és akik nem használják az oklevelüket. És akkor kibújt belőlem az ördög ügyvédje. Megkérdeztem, hogy a nála idősebbek mit csináltak egyetem után. Kiderült, hogy mindenki külföldön van, vagy alkalmazásban minimál bérért/feketén. Kérdem elégedett-e bármelyikük? Az ő megítélése szerint nem. Ha elment, akkor honvágya van, ha itt maradt kilátástalan a helyzete. Kérdem, szerinte mi a megoldás. Szerinte a vállalkozás, a lottón való nyerés vagy a gazdag amerikai nagybácsi.
És akkor összegeztünk. Az ő generációja két dolog közül választhat: külföldön dolgozik vagy vállalkozik. A többi lehetőség annyira kis százalékuknak opció, hogy nem érdemes róla beszélni. Így a logikus választás nem az egyetem, mert három év múlva is ezek lesznek az opciók. A megoldás, hogy elkezd valamit csinálni, amiben örömét leli és az majd hozza, hogy mit kell tanulni.
Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom gondolni, hogy az egyetem nem elengedhetetlen. Nagyon nehezen engedem el a hitem, hogy tanulással az ember jobb jövőt biztosíthat magának. Nem tudom mi változott meg. Talán az, hogy az egyetem nem készített fel a feladatokra, amik a munkahelyemen vártak rám. Vagy a sok okleveles pincér? Talán a sok nagyon jó tanár, aki nem tudta befizetni a gyerekét nyári táborra? Az is lehet, hogy a rendszerben való csalódás mondatja mindezt velem, nem tudom. De azt gondolom, hogy észszerűbb most valamit tenni, majd aszerint tanulni, hogy valóban szükséges-e vagy sem.
Nagyon nehéz megkérdőjelezni azokat a modelleket, amelyek évszázadokon keresztül sikereseknek bizonyultak. A tudás hatalom. A kérdés, hogy honnan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban hiteles tudáshoz jutni. 19 évesen úgy gondoltam, hogy az egyetemen. Most 33 évesen nem merném ezt kijelenteni. Nem tudom nyugodt szívvel azt mondani más gyerekének (sem) hogy az egyetem a biztos út a siker és önmegvalósítás felé. Vannak hivatások, ahol elengedhetetlen. Orvos nem lehet senki egyetem nélkül. De vállalkozni, beletanulni a családi vállalkozás vezetésébe lehet anélkül is. A kritikus gondolkodás kialakulásában nagyon fontos szerep jut(na) az egyetemnek, de vajon csak ezért érdemes 3 évet és hatalmas anyagi áldozatokat hozni? Nem tudom. Gondolkodom, ti mit gondoltok?
nincsnalamabolcsekkove.wordpress.com 
Most elképzeltem, hogy ez a 18 éves lány hazamegy és elújságolja a szüleinek, hogy elbeszélgetett Katival és Kati lebeszélte őt az egyetemről… hűha… 🙂 amúgy, tényleg meg tudom számolni, kapásból, egy kezemen, hogy hányan dolgoznak “szakmájukban”, vagyis azon szakterületen, amit végeztek… kivételt képeznek a programozók, akik kb 90% IT-ban dolgoznak, de olyant is tudok, hogy programozónak tanult, de inkább tanít ill. inkább titkárnői állást vállalt.
Kedves Kati, én nem tanácsolnám ezt sem a saját, sem a más gyermekének. Ami nem azt jelenti, hogy ne látnám árnyaltan a kérdést, ne lennének fenntartásaim a felsőoktatás minőségével kapcsolatban, ne látnám a korlátait. Mi több, ha kellően gazdagok leszünk majd (mert az középosztályi luxus!), boldogan lehetővé teszem majd a gyermekemnek, amennyiben bizonytalan lesz, hogy 1 évig keresgessen, dolgozzon, keresse önmagát, önkénteskedjen stb. De eltanácsolni az egyetemtől/továbbtanulástól egy arra képes fiatalt – ezt nem tenném. Minden statisztika, a világ minden pontján ezt mutatja: a felsőfokú végzettségűek várható élettartama hosszabb, tovább élnek egészségben, magasabb az életszínvonaluk, kisebb valószínűséggel válnak munkanélkülivé, többet keresnek, magasabb lesz a nyugdíjuk és folytathatnám. Ráadásul az egyetemi évek nem csak arról szólnak, hogy mit tanulsz meg és abból mennyit hasznosítasz a következő évben az állásodban, hanem egy sor egyebet is: kulturális életet, leendő társat, olyan kapcsolathálót, amely a kutatások szerint elsődleges erőforrás a későbbi álláskeresésben, a leendő munkáltató szemében annak a tanúságát, hogy “képes voltál elvégezni” és így tovább. Miért baj a pályamódosítás? Egyre több olyan munkakör van, amit korábban érettségivel, ma egyetemi diplomával töltenek be. Nem lenne jó, ha ebből kimaradna. És nem baj a felsőoktatás tömegesedése sem. Csak a tömegessé válás teszi lehetővé a falusi, szegény származású, valamint a lányok számára, hogy hozzáférjenek a tanuláshoz. Ne haragudj, csak azért írtam le, hogy hátha még tudsz beszélni a fejével, és visszatereled a továbbtanulás felé.
Igen, én is sokat gondolkodom ezen. Megmondom mi az ami engem teljesen elbizonytalanít. Az én nagyszüleim értelmiségiek voltak. Maradjunk annyiban, hogy ennek ellenére kegyetlen nyomorúságban élték le az életüket. Édesanyám nem végzett egyetemet, sőt olyan emberhez ment férjhez, aki szintén nem. Ennek ellenére én úgy nőttem fel, mint egy értelmiségi családban. Nem az oklevél teszi, de még csak nem is az egyetemi évek, hogy milyen életmódot folytatunk. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek rengeteg olyan “értelmiségi” barátja van, aki nem végzett egyetemet.
Tudom, hogy a kérdés árnyaltabb, mint amit itt felvetettem. Vitaindítónak szántam. A legnagyobb baj, hogy az amit itt leírok, azt nagyon sok tizenéves gondolja. Kevés az ellenérv és sokszor mondják, hogy nem elég nyomósak. Mert, ami nekünk érv, az nekik nem az. A maximum amit tehetek az ügy érdekében, hogy elmondom én nem bánom az egyetemet. Felsorolom a pár ellenérvet és hagyom a közösséget, hogy nyomást gyakoroljon. És a szülő végignyomja a gyereket az egyetemen és olyan szinten adósodik el, hogy arról már mesélni nem szeretnék. A végén meg elmegy a gyereke kávézóba dolgozni, vagy el egész Angliáig és ül a szülő és nem érti. Nagyon nem érti.
Azzal nem tudok egyetérteni, hogy a felsőoktatás tömegesedése jó. És azzal sem, ha a pályamódosítás olyan irányba történik, ami a tanulmányokat fölöslegessé teszi. Azzal igen, hogy az egyetem egy sokkal motiválóbb és konstruktívabb közösség, mint egy átlag munkaközösség, ahova a fiatalok bekerülhetnek.
UI. A leány egyetemre fog menni. Oda ahova szánva van. Már tanul a felvételire, de elmondhatta a bizonytalanságait és ettől megkönnyebbült. Úgy érezte ő dönthet, mert a kételyeit komolyan vették.
Amikor egy kérdés körül járnak a gondolataim, akkor szembe jönnek a válaszok is. Ez most éppen Lackfi Jánostól: “Egy másik fontos, Kenyeres tanár úr elültette gondolat azóta is kísért. Egyetemre nem a tudás megszerzése végett járunk, hiszen amiből ma vizsgáztam, „holnapra leomlik”, nem marad belőle semmi. Kialakul viszont egyfajta „tudományos asszociációs mező”, melyet bármely résztémában elmélyülve mozgásba hozhatunk. Ezt a kombinatorikai készséget, kutatási gyakorlatot, oknyomozói technikát kell elsajátítanunk.”