Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.

 

 

 

 

Reklámok