Bűntudat és szorongás

Ők is velem laknak. Mindenhova elkisérnek. Bűntudatom van, ha nem tudok eleget, ha túl sok vagyok, ha nincs időm a családomra/férjemre/anyámra/barátomra/a feladataimra. Bűntudatom van, ha megállok és bűntudatom van, ha nem érzem feladatomnak a másik nyomorúságát. Minél nagyobb a terhelés, annál nagyobb a mulasztás lehetősége és ezzel arányosan a bűntudatom is. Jó napokon azzal élem túl, hogy tudom, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtettem, ennél többet nem kérhet tőlem senki. De vannak a rossz napok, amikor a bűntudathegy rám borul és olyankor meg szorongok és ki akarok szállni. Ennek kezelésére van pár megoldásom. Az egyik, hogy beiktatok egy programozott idegösszeomlást, vagyis elvonulok egy írtó nyomasztó könyvvel és kisütöm a negatív érzéseimet. A másik megoldás, hogy kiszállok a valóságomból: végig nézek egy sorozat évadot megállás nélkül,  elutazom. Ha egyikre sem marad lehetőségem, akkor borítékolható, hogy ágynak esek valami nyehóval.

Van nekem még egy bűntudat kikapcsoló gombom is, amit túlélési gombnak hívok. Ezt csak indokolt esetben használom. Amikor már nem bírom a létemet, amikor már szaladni szeretnék, akkor gyorsan készítek egy listát, hogy miért is érdemlem meg, hogy megálljak, hogy magamra figyeljek. Ha elég meggyőző a lista számomra, akkor megnyomhatom a túlélő gombot. Mindent magam mögött hagyhatok és nem érzek miatta bűntudatot, mert tudom, hogy ez egy bizonyos ideig tart és ez nekem most jár. Túléléshez kell.

Ez az egyetlen időszak, amikor szabad nekem nem belegondolni más helyzetébe, amikor én vagyok a legfontosabb. És nagyon naivan úgy gondolom, hogy ezért nekem nincs bűntudatom. De a legutóbbi ilyen kiruccanás pont arról győzött meg, hogy nem bűntudat jön, mert az ki van kapcsolva, hanem a legjobb barátja, a szorongás. Utolér minden szőnyeg alá sepert dolgom, minden mulasztásom, minden kudarcom. Álomban jön, mert mélyen ül és nem hagy pihenni. Elveszi a megállásból a pihenést, az örömből a sarcot. És ez nem igazság. Ilyenkor az első késztetésem, hogy visszaszaladjak az agyonvállalt életembe, mert akkor legalább ezt megspórolhatom. Amikor szorongok, akkor a bűntudatot is jobbank érzem. A szorongásnál minden jobb. Na de nem vagyok én a megfutamodás embere.

Jártam már pár évet önfejlesztésre, lelki gyakorlatra. Tudom, hogy muszáj megállni és időnként kiseperni a szőnyeg alatt összegyűlt dolgokat. Ki kell szedni, meg kell nézni, ki kell dobni vagy helyre kell tenni. Úgy, mint amikor elhúzod a szekrényt és az alatta felgyült lomot elrendezed. És ha ezzel jól haladsz, akkor talán lesz a végén egy kis időd, amikor tisztán örvendesz. Mert a bűntudat ki van kapcsolva a szorongásnak az oka meg a helyén. Ide eljutni ajándék. Utána lehet megint menni vissza a nagy forgatagba, mert legalább a háttérben nem zakatol az elnapolt problémák hada.

Az, hogy miként lehet megspórolni a bűntudatot, azt nem tudom. De nagyon szertném. Jó lenne, ha állandóvá válna az az állapot, amikor tudom, hogy megtettem, ami az én részem. Ehhez mindössze csak annyi kellene, hogy tudjam mi a feladatom és milyen fontossági sorrendbe kell teljesítenem azokat. Itt akadok el és kerülök be az ördögi körbe. De ha megtalálom a megoldást, akkor igérem megírom nektek. Ti mennyire ismeritek fenti barátaimat? Valakinek sikerült a kilakoltatás?

(Helyzetkép arról, ami történik, míg én írok. Volt bent három személy. I elaludt a lábamon, P kiborult, mert nem tud tökéletesen írni. A macskamozgások száma 5 percenként 10, mi kidobunk egyet, három bejön. Volt már halálos fenyegetés, hogy ne röhöhögjünk, mert baj lesz. Volt új fajta meghatározás: a foltos házi szarfészek, mint a házimacska alternatívája. P csodálatos sebességgel gyógyult ki az önsajnálatból a hangos röhögés hatására.  Mai melodráma adagunk végső perceit I használta el, aki nem tudott elég hosszasan aludni a P mai napi idegösszeomlása és a mi hangos röhögésünk mellett, így kénytelen volt felébredni és betolni a csokiját, amit C helyezett az orra elé, míg aludt. A csoki nevének helyesírásán összevesztünk, közben megbeszéltük a fodrásszal, hogy szombaton C-t nyírja és nem engem. Az I csokiját megörökölte a két nagy, tájszólásban üzletelve, hogy kinek milyen rész jár születési jogok és testtömeg mentén. I a nagyokkal üzletelt, hogy miként maradjanak itthon, míg mi elmegyünk adventi koszorút készíteni. Sikertelenül. Most hatalmas röhögés és jókedv van, visszatérek az egyébként nagyon komoly témámhoz. Már majdnem sikerült mikor kijött a két lány egy-egy leggingszel a fején, hogy melyik lenne a megfelelő outfit az adventi koszorú készítéséhez. C kifejtette, hogy ő csak egy dolgot kér a Mikulástól, meg még egyet és még egyet. Csak ennyit. I megállapította,  hogy a Mikulás nem vitte el az ő levelét, de másét már igen. P meg látványosan unja az írást, ami azóta sem tökéletes, de már nem érdekli. Elfogyott a mai önsajnálat porció. Írok….. vagy nem. I öltözik, segítek. P üzletel, hogy ő ügyesen, ámbár nem helyesen ír. Ez nagy erőfeszítés, csináljon rendet egyedül C. (S)Írok…. Vagyis nem, mert P-be belenyilalt a felismerés, hogy túl sokat várnak tőle. (Ha eddig a kedves olvasóban felmerült volna a kérdés, hogy mivel szenved ez a szegény gyermek, hát egy önként vállalt feladattal. A csapat megy egy anyanyelvi vetélkedőre. Az egyik feladat, hogy be kell küldeni egy levelet a Napsugár szerkesztőségébe. Ő meg elvállalta, hogy hibátlanul leírja egy ívlapra a megoldásokat. De hát mindig becsúszik egy fránya hiba, amitől teljesen összeomlik, mert nem szabad sem korrektorozni, sem javítani.) I elment az ovis társával az adventi alkalomra. Közben P úgy döntött a holnapi idegösszeomlás adagját is felhasználja. Próbáltam viccesre venni, de erre lefejelte a széket majd földhöz csapta az írószerét és bevonult a szobájába. Egy hőstenor veszett el benne. Vége van a blogposztnak és nem írom már le, hogy C közben kijött megtudni, hogy P miért viharzott be a szobába. Inkább elmegyek paradicsomos csirkét főzni.)

multitasking

Reklámok