Hogyan lett a negyedik?

Előtörténet a fogantatásról és a kételyekről

Mi 2018-ra nem terveztünk gyereket. 2019-re szántuk. Aztán 2017 karácsonyán épp azt tárgyaltuk, hogy jövőre minden gyerek sulis lesz. Eléggé meglepő felismerés volt. Karácsony szombatján történt, hogy hazardíroztunk egyet. Azzal a szöveggel, hogy 35 után nem jön össze egyből egy gyerek. Már Ilka is váratott magára két hónapot. Naptár módszer szerint én nem voltam termékeny időszakomban, szóval nem lesz ebből gyerek. Na de ez a gyerek startvonalon állt.

Már szilveszterkor éreztem, hogy ejsze itt gyerek van. De csak 2018 első napjaiban tudtuk meg biztosra. Elmentünk első konzultációra és a nőgyógyász mondta, hogy ne nagyon éljük bele magunk, mert a zsák normál méretű, de a benne levő gyerek nem. Kérdéses, hogy marad-e a baba. Nagyon földhöz vágott a dolog, de nem szóltunk senkinek. Jó orvoshoz, híres diagnosztához jártunk, mert én már 35 elmúltam és két testvéremet rendellenesség miatt elveszítettük. Az én hasam viszont nőtt, nagyon gyorsan, nagyon láthatóan és egyre nehezebb volt titkolni. Aztán a második konzultáción azt mondta a doki, hogy a gyerek rendben van, kisebb mint kéne legyen, de hát nem vitatkozunk vele. Akkor már tudtuk, hogy gyerek lesz 2018-ban, amit meg kell szülni. Nekem meg összeszorult a gyomrom.

Ina Gaskin Mayt olvastam, hátha segít. On the spotot néztem és az Angliában élő barátnőmmel osztottuk a témát. Ő az elsővel volt állapotos és pár hónap előnnyel rendelkezett. Mindent ami rosszul mehetet, azt ő tudta 😀 Én voltam az optimista, ő volt az, aki minden rosszra is felkészült. Egy nap azonban eltört a bili. Kora tavasz volt és On the spot Ibu Robin Limmel készült részét néztem. Kontrollálatlanul törtek rám a könnyek és nem bírtam abbahagyni órákig. Gátszakadás volt ott, lelki értelemben és tudtam, hogy ez a baba másképp kell megszülessen, vagy nem lesz többet gyerekem.

Hogyan szüljünk és hol?

A mi születéstörténetünk Londonban kezdődött, amikor egy hajnalon kibukott belőlem, hogy én nem tudok még egyszer úgy szülni. Megkérdezte Balázs, hogy egész pontosan hogy nem tudok szülni? Mondtam, nem akarom többet külön tudni a gyerekemet magamtól, nem akarok több gátmetszést, nem akarom azt hallani, hogy ahhoz képest, hogy x-szer szülök nem vagyok elég fegyelmezett és nem szeretnék többet pánikroham közepén szülni. Nem mellékesen, szeretném, ha Balázs ott lenne, amikor a fia megérkezik és nem 3 nap múlva kezdené az ismerkedést. Nem szeretnék órára kelni, bugyi nélkül furikázni és lábújjhegyen létezni, hogy ne zavarjam a kórházi protokollt.

Mivel az érzésekkel a könnyek is jöttek, és nyomatéknak már látszott a hasam is rendesen, Balázs komolyan vette, hogy mit nem akarok. És megkérdezte, hogy oké, de akkor mit akarsz? Apás szülést, aranyórát, gátvédelmet és a köldökzsinor békében hagyását míg pulzál. Jó, jó, de van olyan hely, ahol ez meglehet? És erre minden előzetes meggondolás nélkül csúszott ki a számon, hogy otthon. Ő nem akarta és ha őszinte vagyok, én sem akartam, de nem láttam más vállalható opciót. Azt mondtam, ha van kórház, amiben a 4-ből 3-at megkapok, akkor kompromisszumot kötök és megyek kórházba szülni. Szóval mikor hazaértünk, elindult a keresés. Szóba jött Vásárhely, Csík és Udvarhely is. De sehol nem volt meg a kívánt arány, vagy ha megvolt, az kikötéssel volt… ha nem XY a gárdás.

Tudni kell rólam, hogy orvos leszármazott vagyok, két testvérem súlyos rendellenességgel született és hamarosan meg is haltak születés után. Szóval nekem nagyon hosszú utat kellett megtenni, míg belegondoltam annak a lehetőségébe, hogy otthon szüljek, egy órára a legközelebbi kórháztól. Nehezítette a pályát, hogy édesanyámat, aki eddig kisérte a vajúdásaimat nem avathattam be a tervembe. Nem értett volna egyet és olyan stressznek tettem volna ki, ami megmérgezte volna a babavárást. Ő volt az egyetlen, aki le tudott volna beszélni az otthonszülésről. Így maradtunk mi ketten Balázzsal és a döntéssel.

Na de a felnőtt ember onnan ismerszik meg, hogy felelős önmagáért és a döntéseiért. Minél többet olvastam a témában, annál világosabbá vált, hogy nem felelőtlenség otthon szülni. Világossá vált, hogy nem akarom kiadni a kontrollt a kezemből, nem akarom, hogy protokollok szerint történjen a szülés. Nem elszenvedő páciens akartam lenni, hanem kapu, akin keresztül megérkezik egy újabb lélek, a saját ritmusában és terminusai között. A húgomnak két horror szülése volt, elsőnél a gyerek is sérült és soha nem vállalta érte senki a felelősséget. Minden protokoll szerint ment, csak éppen közben sérült hol az anya, hol a gyerek. Féltem a protokolltól és annyit tudtam már, hogy félelemben nem lehet szülni. Meg az is világos volt, hogy a protokoll értünk van, de nem mindig az érdekünkben. Nem akartam többet mögé bújni, úgy gondoltam, felnőtt ember maradjon felelős önmagáért és gyerekéért a szülés közben is. Sőt, most úgy látom, hogy az igazi felelősségvállalás ez, tudom mi a jó nekem és neki, mert erről elég tiszta szakirodalom van, és azt megadom magunknak. Meghozom a döntést, vállalom a rizikót. Szóval így történt, hogy elkezdtünk otthonszülésről beszélni, mint A opcióról.

dsc00024

A döntéstől a szülésig

Nyár elején elmentem a Születés hete rendezvényre Vásárhelyen, ahol ismertem az egyik doulát. Elmondtam neki is félve, hogy gobdolkodom az otthon szülésben, pedig, akkor még nem láttam, hogy miként is lehetséges ez. Ő mondta, hogy van több bába, aki vállal ilyet, de engedélyt kell kérnie, hogy megadja a telefonszámot. Ugyanis a szülő nőnek joga van ott és úgy szülni, ahogy akar, de azokat az egészésgügyi képzettséggel rendelkező személyeket, akik ezt segítik, bünteti a törvény. Ezért csak az igazán megátalkodott és valóban hivatásszerűen gyakorló bábák és doulák vállalnak be otthonszülést. Mi nagyon szerencsések voltunk. Kiderült, hogy van a közelünkben bába, írtam neki és találkoztunk egy kávézóban. Megbeszéltük, hogy miért jutottam én erre a felismerésre és egész pontosan mit várok el az otthonszüléstől. Nekem több szülési terminusom is volt és mivel az egyik pont az ő lefoglalt családi nyaralásának az időpontja volt, szólt előre. Mondtam, hogy én mindig hamarabb szülök, nem lesz gond. Gond nem is lett belőle 🙂

Ez volt valamikor májusban, én legkésőbb szeptember közepéig voltam kiírva. Minden ment a megszokott módon, jártam nőgyógyászati vizsgálatokra, beszereztem, amire szükség volt és elmentünk a doulankhoz szülésfelkészítő tanfolyamra. Néztek azért minket eléggé, hogy negyedik gyerekkel jutott nekünk is eszünkbe ilyenre menni. De meglepő módon volt mit tanulni. Jeleztük a doulánknak, hogy számítunk rá, ha szülés lesz és vállalt ő is.

A bábánkkal augusztusban találkoztunk megint, akkor már Balázzsal hármasban, itthon. Az egy kiadósabb beszélgetés volt, ott már voltak félelmek és kérdések is bőven. De az A terv továbbra is az itthonmaradás volt. Minden jel arra mutatott, hogy ennek semmi akadálya. A baba nagyon jól fejlődött, a méhlepény és köldökzsinor mindvégig kitűnő állapotban voltak, a baba fejjel le volt, csak arccal kifele. De volt a bábának egy nagyon jó mondása, ne aggódjatok, mert minden gyereknek megvan a maga útja. Meglesz a kisfiunknak is, bízzuk rá. Mutatott egy gyakorlatot, aminek a segítségével ösztönözhetjük, hogy kimozduljon abból a pozícióbol, amit Balázzsal lekiismeretesen is végeztünk több mint egy hétig. Meg is lett a hatása. Emellett megnézett, kitapogatta a babát. Soha semmi más nem történt, mint szívhang ellenőrzés és babatapogatás, ahogy én neveztem. A baba nagyon hamar megismerte, egy idő után csodásan simult a keze alá. Ez nekem új érzés volt, mert eddig minden gyerekem menekült az orvosi vizsgálatokkor. De a bába keze alól a második alkalomtól arra nem.

Augusztusban már nehezen mozogtam, nagyon nagyok voltak hormonhullámjaim. Augusztus 5-én abbahagytam a munkát, onnan arra főztem, olvastam és online lógtam. Minden héten mentünk orvoshoz, mert lusta volt a baba, a nőgyógyász aggódott. A bába komolyan vette a nőgyógyász aggodalmait, habár mindekttőnknek az volt az érzése, hogy nincs ok aggodalomra. Arra tippelt, hogy az egyetlen dolog, ami gond lehet az a rejtett ödéma. Szóval leteszteltük. Vizet hajtottunk természetes módon és néztük mennyi víz távozik 24 óra alatt. Kiderült, hogy minden ok. Aztán augusztus közepén, amikor számítottam szülni, besűrüsödtek a dolgok. Elkezdett lassan távozni a nyákdugó, a nőgyógyász azt mondta, hogy ne vállaljam be a kolozsvári kerekasztalbeszélgetést, mert bármikor szülhetek. Én nagyon örvendtem, mert már nagyon tele volt a hócipőm.

Augusztus közepén keresztelőbe mentünk és éjfél körül jeleztem Balázsnak, hogy valami nem ok, menjünk haza. Aznap kiürült a bélrendszerem és enni sem nagyon tudtam. Hazajöttünk, ittalvó vendégeink is voltak és nekem kb 20 percen belül abroncsszerű összehúzodásaim lettek. Rendszeresek voltak, rekeszizom magasságában és nem kaptam levegőt. Borzalmas érzés volt. Írtam a bábánknak. Egy órán belül itt volt. Meghallgatta a szívhangot, az szuper volt. Kitapogatta a babát. Mondta, hogy még mindig arccal felfele van, de mozgást érzékel. Mivel a csipőm fájt és nem kaptam levegőt azt javasolta, hogy kendővel kicsit leveszi a terhet a gerincemről. Meg is tette, mennyei érzés volt, megszűnt a folytogató érzés. Ültünk még kb másfél órát, amikor mi a bábával beszélgettünk, Balázs meg lefektette a vendégeket. Utána megegyeztünk, hogy a bába hazamegy, mi lefekszünk és ha bármi van, akkor szólunk és jön.

Másnap reggel úgy keltem, mint akit megvertek. Gyenge voltam és izomlázam volt. Olyan izomfájdalmam csak mellgyulladáskor volt. Nem tudtam enni, de még inni sem és ez az állapot 2 napig tartott. Közben nagyon legyengültem. Azt hittük, hogy ez egy elhúzódó vajúdás és nemsokára lesz baba. Mint később kiderült, mindössze annyi történt, hogy a baba kifordult az arccal felfele pozícióból, és mivel ekkor már elég nagy volt, időközen elzárta az epevezetékem. Ezért nem tudtam sem enni, sem inni és ezért voltak az izomfájdalmak is. Mindvégig kommunikáltunk a bábával, ő volt az, aki elmondta, hogy mit igyak, egyek. Ő volt az, aki jött a mentő ötlettel kedden reggel, hogy igyak protein shaket, mert nem gyengülhetek le. Azt nagy nehezen legyurtam ás onnan erőre kaptam. Gondoltam, kapok egy nap kegyelmi időt, mielőtt elindul a gyerek. Helyette kaptam majdnem három hetet. De azt a három hetet sem kívánom senkinek. Nehezen aludtam, nyákdugó távozott szépen lassan, folyton azt az érzést keltve, hogy lehet most.

Augustzus végén be is indult éjjel a gyerek. Rendszres fájásaim voltak. Kb egypercesek, 4 percenként. Egy órán keresztül. Már megirtam az sms-t, hogy induljon a bába, amikor egyszerre leállt minden. Reggel azért elküldtem az sms-t a bábának, hogy tudja mi volt éjjel s ő visszaírt, hogy az éjjel bement a másik anyuka mellé szülni, akivel hozzávetőlegesen egy időben voltunk kiírva. Na akkor már nem haragudtam annyira, hogy mégsem jött ki a gyerek 🙂 De onnatól kezdve mindent elkövettem, hogy beinduljon a szülés, mert tudtam, hogy legkésőbb szeptember 3-án elutazik a bábánk és vele együtt az otthonszülés lehetősége is.

De minden győzködés ellenére a baba nem érkezett meg. Hétfő délutén utazott el a bábánk és én aznap írtam egy számomra teljesen idegen bábának, hogy szeretnék adni magunknak egy esélyt, elvállal? Másnap találkoztunk Udvarhelyen, beszélgettünk 3 órát hármasban. Azt mondta, ha szükség van rá, szóljak. Másnap reggel nyolckor írtam neki, hogy indulhat. Kilenckor a doulámnak is szóltam.

 

Az otthonszülés

nem olyan, mint amilyennek az ember elképzeli. Nem könnyebb. Ha ért csalódás, akkor ez volt a csalódás. Nem könnyebb itthon szülni, mint kórházban. De nagyon más és elmondhatatlanul pozitívabb élmény. A legfélelmetesebb része, hogy te vagy az úr. Senki nem mondja meg, hogy mit kell tenned, senki nem jelenti ki, hogy már most ez lesz. Nem! TE mondod, hogy most ez lenne jó és a környezeted azon dolgozik, hogy az meg is történjen. Nagy szbadság ez, és annak, aki még nem szült szabadon, félelmetes is egyben. Nekem az volt, amellett, hogy nagy élmény is.

Reggel hétkor megébredtem. Kimentem a wécére, visszafeküdtem. Elaludtam és megint megébredtem. És akkor feltűnt, hogy fájok…azért ébredek meg. Mindenhol fájok. Elkeztdem figyelni, 6 percenként fájtam. Egyre erősődő tendenciát mutatott. Szóltam Balázsnak, hogy tegye útra a nagyokat. Mivel azelőtt nap nem voltunk otthon, takarítani is kellett egyet. Én szóltam a bábának. Ő megkérdezte, hogy induljon? Mondtam, hogy igen. Tudtam, hogy most ez kell. Szóltam a doulámnak is, akinek a szerepe nagyon fontos volt. Ő volt a régi ember a csapatban. Ő is elindult. Ő majdnem 11kor itt volt. Addig Balázs felporszívozott, én elpakoltam pár dolgot. Mikor már mindenki elindult, leálltak a fájások. Már épp hívni akartam mindekit, hogy vissza az egész, amikor mondta a bába, hogy a szomszéd faluban van. Én ettől teljesen befeszültem, hogy mindenkit iderendeltem és megint nem lesz szülés. Beszélgettünk, én feszült voltam. Azt hittem azért, mert nincs rend, nem mostam fogat és leginkább azért, mert hiába jött mindenki. Balázs még inkább feszült volt, mindenről beszélgetett ő is.

Egy óra beszélgetés után, azt javasolták feküdjek le. Ledőltem a nappaliban a kedvenc kanapémra és elkezdtek jönni a hullámok. Nem voltak erősek, de voltak. Végigszuszogtam őket. Aztán elkezdtek kint ebédet készíteni, csak tehéntúró volt itthon és másnapos almaleves. Mint kiderült, rajtunk kívül senki nem evett még tehéntúrós laskát. Nem is lett az igazi, mert Balázs nem főz. Én egy tányér levest ettem, labdán ülve, de ekkor már rendes fájásaim voltak. Kezdett melegem lenni. Ebédeltünk és bementünk a nappailban, az ablakpárkánynak támaszkodtam, a doula tartotta és nyomást gyakorolt a csipőmre, amikor fájásom volt. Én meg lélegeztem. Akkor tudtam, hogy ebből szülés lesz. Kb ekkor engedtem meg magamnak, hogy vetkőzzem. Melegem volt és nem volt már szégyenérzetem. Kiderült a szülési csíkból, hogy 7 centis tágulásom van. Emlékszem, hogy úgy voltam, hogy oh, akkor pikpakk meglesz. A pikk-pakk 2 óra volt. És nem akármilyen két óra. Ekkor kezdtem érezni, hogy az eddig lábon állás, derékszögben hajlás és csipőringatás már fárasztó, mondtam, hogy leülnék. Labdán nem volt jó.

A segítőim jelezték, hogy vécére kéne menni. Kimentem és mire visszajöttem, a nappali közepén le volt terítve a vízhatlan lepedő, rajta törölközők, ott volt a labda is, és még néhány kellék. Be volt kavarva mézbe a muskotályzsálya. A többire nem emlékszem mi volt. Viszonylag gyorsan megtaláltam a kényelmes pozíciót. Letérdeltem, a labdára dőltem, akkor már nem bírtam lábon maradni. Fájásoknál, nekitámaszkodtam a labdának, a doulám továbbra is a csipőm tartotta. Nagyon keveset beszélt mindenki. Kértem a forró vizes borogatást, ami először csipőre ment, de hamarosan jeleztem, hogy most már a hasam fáj jobban. Áthelyezték a borogatást oda. Balázs tartotta a törölközőt. Olyan forró volt a víz, hogy ő nem bírta kifacsarni, azt mindig a doula vagy bába végezte, Balázs csak tartotta a két végét. Időnként megkérdezte, hogy ez nem túl forró, míg végül kimordultam, hogy NEEEEM. Utána csak tartotta, nem mondott semmit. A bába készített mindent, a doula volt ott a hátam mögött folyton. Kb egy óra után kértem csináljanak valami a hajammal, mert zavar. Ekkor a bába megkérdezte Balázst, hogy van-e hajpánt, erre Balázs kihozoztt 3 macskafüleset, így végül hajgumival kötötték fel a hajam 😀

Nem tudom mikor keztdem el üvölteni. Kezdetben csak hangosan nyögtem minden fájásnál. Úgy éreztem, hogy fájdalomcsillapító hatású. Amikor hangot adtam ki és a doula nyomta a csipőcsontjaim, és a hasamon volt a forróvizes borogatás, akkor úgy tűnt, mintha fele annyira fájna. Az utolsó egy orában nagyon sűrűn jöttek a fájások, összeértek és biza megkérdeztem többször, hogy vajon ki fogom-e én ezt bírni végig. Megnyugtattak, hogy mindig pont elég erőm van, jó lesz. Még mindig ép volt a burok, magazatvizem a helyén. Ilyen szülésem nekem még nem volt. De tudom, hogy eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy elegem van, azt akarom, hogy repedjen meg a burok. Haladjunk már. És akkor két három nagy ordítás után egyszer csak megkönnyebülés, folyt a magzatvíz. Ekkor figyeltem fel arra is, hogy minden ordítás egyben nyomás volt. Mindig pont olyan erős nyomás, amilyen kellett. Elkezdődött a kitolás. Relatív gyorsan kiderült, hogy ez térden történik majd. A doulám, megfogott váll alatt, térddel támasztotta a csipőm. Én üvöltöttem és nyomtam. Életemben először toltam gyereket a világra beavatkozás nélkül. A segítők szóltak, hogy mikor fognak törölni. Én többször jeleztem, hogy nagyon fáj a csiklóm. Ettől kicsit megijedtem, ilyet soha nem éreztem. A baba csodásan csinálta a dolgát. Fájásnál jött, utána visszacsúszott. Én nem szerettem volna, ha még egyszer visszacsúszna, így az utolsó fájásnál rányomtam a végére, amikor már nem volt fájás. Ennek köszönhetem a minimális gátsérülésem. Utólag kiderült, hogy ez egy rövid kitolális szakasznak számított. Nekem nem tűnt rövidnek és a türlemetlenségemnek ára is volt, de akkor ott ez tűnt a legjobb megoldásnak. A baba megérkezett, sírni nem sírt. 16 óra 22 perc volt. Balázs mondta, hogy szőke gyerekünk született, én nem láttam még. Ekkor segítettek hanyat feküdni és megkaptam a fiam a mellkasomra. Mennyei érzés volt. Zavart ugyan, hogy a méhlepény még bent van, nem tudom miért, de zavaró volt. Nem tudtam teljesen átadni magam a pillanatnak, de nagyon rövid időn belül az is megszületett, amit a bába tálba tett, hogy majd később alaposan átvizsgálja. Mellém tette a méhlepényt és béke honolt. Én dudoltam, egy mezőmadarasi népdalt. A fiam feküdt rajtam. Nem kívánt még szopni. Elég hosszasan feküdtünk így, míg a két szakember megnézte a gátamat. Mondták van egy kis sérülés. Közben a konyhában főtt a varráshoz szükséges felszerelés. Sterilizálás. Kérdezték, hogy mi legyen. Minimális volt a sérülés és csakis külsőleg. Mondták, ha egy hétig ágyban maradok, akkor teljesen gyógyulni fog. De ahhoz az kell, hogy ne emeljek, ne feszítsek, hanem feküdjek. Kérdeztem, hogy, ha az övék lenne, varrnák? Kórusban mondták, hogy nem. Így ezt megspóroltam 🙂

Kb egy óra után a gyerek kezdett békétlenkedni, megpróbáltuk segíteni, hogy mellre találjon, de nem sikerült neki. Ekkor javasolták, hogy vágjuk el a köldökzsinort. Már nem nagyon pulzált. Balázs vágta el, pedig ez nem volt előre megbeszélve. Utána bevonultunk a hálóba, ott került először mellre. A doulánk szoptatási tanácsadó is. Segített neki, mert ugyanazt a hibát követte el folyton, becsípte az alsó ajkát és így nem sikerült a vákum. De két-három korrekció után már ment neki. Én még adrenalin fröccsben úsztam. Szopi után kihoztak a segítők, lezuhanyoztak, tiszta ruhát öltöttem, tiszta betét. Fájtam és nagyon gyenge voltam. Fájt a gátam….legalábbis azt hittem. Aztán másnap kiderült, hogy az aranyerem fájt, nem a gátam. Ez is újdonság volt számomra. Visszakísértek az ágyba, hoztak ennivalót. Szendvicset. Tudtam, hogy enni kell, de nem esett túlságosan jól. A doulám elbúcsúzott 8 körül. A bába még maradt. Átvizsgálta alaposan a méhlepényt, beáztatta a textíliákat, rendet rakott. Közben szóltunk a gyerekeknek, hogy jöhetnek megnézni az öccsüket. 8 után valamivel ellepte a házat a 4 gyerek és a pótmama. Mindenki gyönyörködött benne, mindenki felvette picit, aztán kijöttek a konyhába és a bábával koccintottak. Kb egy óra múlva visszamentek aludni a nagyok a pótanyukájukhoz. Úgy döntöttük, hogy csak másnap költöznek haza. Írtunk smst a legközelebbieknek. Balázs két sort, mert elsőben azt üzente, hogy megszületett fiúnk Vilmos, de én születéstől fogva szajkóztam, hogy ez a gyerek nem Vilmos, hanem Iván. Végül a nevét másnap reggel döntötte el a családi tanács, majd elmesélem hogyan. De Balázsnak kellett még egy sor sms-t küldeni, hogy a név az kérem Iván.

Én édesanyámnak írtam csak, amitől azonnal felhívott. Éreztem a hangján az ijedtséget és azt hiszem a felháborodást is. Mondtam neki, hogy vörös unokája született. Ettől azonnal megenyhült. Ő is vörösen született. Nehéz beszélgetés volt nekem, tudtam, hogy haragszik is és fáj is, hogy nem volt ott a születésnél. Közös megegyezés volt, hogy nem ő fog kísérni, mert őt a húgom két szülése nagyon megviselte. De akkor is, ez volt az első unokája, akinek a születésénél nem volt ott. A következő napokban nagyon hiányzott nekem. Azt hiszem szülés után nagyon kell az édesanya jelenléte. Nekem legalabbáis nagyon. Ő majdnem rá 3 hétre tudott úgy jönni, hogy maradjon is. Addig csak látogatott és kaját hozott. Na de erről, majd a gyerekágyas bejegyzésben mesélek.

A bába 10 körül búcsúzott el és ment, mert őt is várták otthon. Mi meg maradtunk hármasban, félhomályban. 11 körül éheztem meg, akkor Balázs sütött nekem egy nagy adag szalmakrumplit, beszélgettünk. Aztán mély álomba zuhantunk. Mindannyian. Aznap éjjel kétszer kelt fel Iván, szopni.

guz_1512

Gyerekágy másként

A gyerekágy sem olyan volt, mint eddig. Eddig az első napokat nagyrészt egyedül toltam le kórházban, majd hazamentem édesanyámhoz. Ő volt az alapember. Ő hozott a kórházba ennivalót, jött naponta többször is. Szülés után ő gondoskodott rólam is meg a már meglévő gyerekekről. Ő volt mindig a társam. De ez most nem így volt. Megígértem neki a húgom második szülése után, hogy többet nem csinálom ezt vele. Nagyon megviselte és egyre nehezebben bírta pszichésen. De a gyerekágyban nagyon hiányzott. Balázs ott volt végig, ami újdonság volt és jó is. Ha fürdőbe kellett menni, ő kísért, ő etetett, ő pelenkázta a fiát és böfiztette. Én feküdtem, szoptattam és próbáltam erőre kapni. A gyerekek másnaptól itthon voltak.

A szülés utáni reggelen el kellett intézni, hogy anyakönyvezzék a gyereket. A név nagyon ingott, én folyton azt ismételtem, hogy ez a gyerek nem Vilmos. A gyerekek is beleegyeztek, hogy legyen Iván. Balázs is, de nem volt meggyőzve. Mondtam dobjunk fel pénzt. Így Balázs hozott egy kétfontost és háromból kétszer biza Iván lett. Így megváltozott az eredeti terv, jöhetett az orvos. A kinézett doki épp Magyarországon volt egy díjat átvenni, így áthídaló megoldás kellett. Végül a körzeti orvost hívtuk. Nagyon meglepődött, de mondta, hogy egy óra és ott van. Jött is a nővérrel. A doki engem a földön egy matracon talált, mellettem az alvó gyerekkel. Mondtam jöjjenek be, foglaljanak helyet, én most nem állok fel. Röhögtem én is, az orvos is vette a lapot de a nővér, na ő nem. Látszott minden mozdulatán, hogy ő ezzel nem ért egyet. Kivonultak a konyhába, majd kitöltötték a szükséges iratokat, amivel Balázs elment a polgármesteri hivatalba. Ott a hivatalnok úgy meglepődött, hogy szólni is alig bírt, de két nap és megvolt a születési bizonyítvány. Egyes számú 😀

Ezzel párhuzamosan elindult a faluban is téma. Senki sem tudta biztosra a dolgot, csak azt, hogy gyerek született. Volt mindenféle: voltunk felelőtlenek, meg volt olyan is, hogy megkölyköztem, mint egy kutya. Az idősebb nők közül sokan gondolták, hogy felelőtlenség volt. Többen úgy gondolták, hogy bátor dolog volt, de nem normális. És volt néhány asszony, aki szült itthon véletlenül, vagy egyszerűen csak többet szült és értette, hogy miért tettük. Ők voltak az elfogadóak. Édesanyám mire másnap megérkezett már letisztázta magában. Nem akart tudni a részletekről, de elfogadta. Hozott ennivalót, a gyereknek szükséges dolgokat és a hálóingeimet. Utóbbiak ott voltak, mert a B terv úgy szólt, ha valami gubanc van, megyünk kórházba. Ott is meg volt beszélve minden. A testvéremen és néhány nagyon közeli emberen kívül senki nem tudta, hogy az A terv, hogy szól.

A gyerekek nagyon jól viselték a megváltozott helyzetet. Ilka viselte nehezebben. Ő folyton sírt. Mindentől, mindenért. Harmadik nap mondtam, hogy most már elég, ezt nem lehet elviselni így, mondja el mi bántja igazából. Ekkor mondta el, hogy attól tartott, hogy meghalunk Ivánnal. Nem tudom, hogy honnan volt neki ez a szorongása, lehet, hogy a saját születéséből maradt benne valami. Őt úgy szültem egy pánikroham kellős közepén, ahol féltem, hogy mindketten meghalunk. Megöleletem, mondtam, nyugodtan sírjon. Hahotázva sírt. Mondta is, hogy nem tud megállni, mert ha beszélni kezd, azonnal jönnek a könnyek. Sírtunk hát mindeketten. Én azért, mert akkor nagyon hiányzott az édesanyám. Bejött Cicó, kérdezte miért sírunk. Mondtam én azért mert hiányzik az anyukám. Erre elkezdett ő is. Mondta, hogy míg pár hétig táborban volt nyáron ő is ezt érezte, de nem mutatta. De nagyon hiányoztunk. Sírtunk így hárman az ágyon. Katarktikus volt.

Iván csodásan vette a kanyarokat. Az elején keveset szopott, aztán mikor besárgult elkezdett nagyon gyakran. Sok széklete volt, hihetelen gyorsan tudtuk le a sárgaságot is. Nekem két napig iszonyatosan fájt az aranyerem, a gátam csak alig. Balázs velem lakott a hálóban, napközben olvastunk mindketten. Én aggódtam a román okatás miatt, Ilka készült nulladikat kezdeni, Péter ötödiket. 5. nap elkezdett fájni a fejem, pont iskolakezdés előtti nap, ami három napig tartott. Igazi migrénes fejfájás volt. Egy hetes volt Iván, amikor visszatért az abroncsszerű, folytogató érzés. Nem kaptam levegőt, fájt a fejem, irtózatosan fájt a derekam és hátam. Írtam azonnal a bábának, hogy valami nem ok. Körbejártuk a szimptomákat. Én azt hittem, hogy eklampszia. Persze, hogy nem az volt. Mértem a vérnyomásom és először gondoltam arra, hogy most nem bánnám, ha kórházban lennék. A vérnyomásom rendben volt. Pár óra masszázs, forró vizes zuhany, szoptatás után távozott egy tenyérnyi alvadtvér darab a méhemből. Ezen dolgozott a szervezetem és ezért voltak az őrült összehúzodások is. A bábám tudta, hogy ez történik, végigvezetett az egész helyzeten. Közben látogatók érkeztek, akik ennivalót hoztak. Balázs kiment. Egy részét a helyzetnek egyedül éltem meg. Jobb is volt, ha ő akkor megijed, az rossz lett volna nagyon. De így mire visszajött én már megnyugodtam. Megoldottuk ezt is. Első hét után már ültem. Nagyon gyorsan erősödtem, de szándékosan fékeztem magam. Megvolt bennem a szándék, hogy elmenjek szántani, de bölcsebb voltam, mint eddig. Amennyit lehetett ágyban töltöttem, keveset ültem.

Második hét közepén, mikor már Balázs kezdett elfáradni, elmentem édesanyámhoz pár napra. Aztán ő jött velünk haza 2 hétig. Főzött és közös erővel megejtettük a takarítást, amire előtte nem került sor. Jó erőben voltam. Figyeltem a jelzésekre, nem toltam túl. Iván szopizott alaposan és szemmel láthatóan nőtt.

A köldökcsonk az ötödik nap esett le. A dokihoz pár hetesen érkeztünk. Kiderült, hogy a gyerek négy és fél kiló, 2 centit nőtt, nagyon jó reflexei vannak. Átment a teszten 😀 Mi meg elkezdhettük megszokni, hogy haton vagyunk.

Most négy hónap után, már nem hagyjuk el egyik gyerekünk sem. Alakulóban az új rend. Túlvagyunk az az első elóadáson, első karácsonyon, szilveszteren. Teljesen más elvek mentén szerveződünk. Minden organikusan fejlődik, mert másképp nem lehet. És sokkal több öröm van az életünkben, meg folytonos zaj és mozgás.

PS, aki ezt mind el bírta olvasni, annak szólok, hogy Balázs is megírta a szüléstörténetet és az is hamarosan felkerül.

guz_7441

Reklámok

7 thoughts on “Hogyan lett a negyedik?

    • Tudod, amikor olvastam a ti történetetek az járt az eszembe, hogy egy hős vagy. És, hogy ez nekem sosem menne 🙂 Amikor megláttam az egyest a születési bizonyítványon, te voltál az első, aki eszembe jutott.

      • Köszönöm, hogy így gondolod. Én részben magamért tettem, részben a gyerekemért, részben pedig tanulságnak az utánam jövőknek. Te is biztos tudod, hogy a példamutatással lehet igazán nevelni 🙂
        Ha egy kicsit is segített bármelyik történetünk valakinek a jó irányba haladni vagy erőt adott a továbblépéshez, már megérte.

        • Nekem rengeteget segített a ti történetetek. Opcióvá vált az otthonszülés, ami addig szóba se került. Az utat nekünk kellett bejárni, de az út létezéséről tőletek tudtam. Ezért örökké hálás leszek neked/nektek.

Mit szólsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s