Le kell osztani a feladatokat! Ez is a te dolgod!

Megértük azt, hogy aktív apák élnek az aktív anyák mellett. Akinek ilyen párja van, az végtelenül hálás és el is várják tőle a sorstársai, hogy legyen az, hisz mennyivel könnyebb neki. Na mennyivel?

Sokkal, hisz van kire alapoznia. Pont úgy, mint annak az anyukának, akinek az anyósa vagy az anyukája segít be. Nermég beszélgettünk anyákul és valaki azt mondta, hogy a férfiak sokkal többre képesek, mint amit tesznek a gyerekekért, de mi nem engedjük. Ezt az érvet sokszor hallottam, változatos formájában. Csak most szíven ütött. Biztos azért, mert nem vagyok jól. Nagyon rosszul esett ez a, mi nem engedjük ki a kezünkből a kontrollt vád. Engednénk mi, ha lenne kinek. De a teljes hóbelevancot (aminek eredete németHof-Eleganz (fölösleges hivalkodás < „udvari elegancia”)  ki veszi át, legalább egy héten, egyszer? Senki. Azt senki.

Na de az elsőre jött válasz sosem a teljes válasz, ott motoszkált az agyamban, hogy mégiscsak mi lehetünk az oka, hogy nem kapunk segítséget. Aztán bevillant. Hányszor dolgozzuk mi halálra magunkat a család nevében? Hányszor jutunk a kimerültség állapotáig? Sokszor. Ez normális. Ha családod van, akkor kimerülsz. Mikor találkozol egy anyával, azt kérded tőle, hogy hogy bírod? Ez beszédes.

Az is biztos, hogy szinte soha nem állít meg minket senki a kimerültségig való menetelésben, mert a családért áldozatot hozni, az anyai virtus. Ahogy az is, hogy a mi lelki állapotunk nem elsődleges, amíg másnak valami szükségelete van. A mi családtapasztalásunk az, hogy akkor kapjuk meg amire szükségünk van, ha jut rá idő, energia és figyelem. Ilyen tapasztalással igen nehéz kiadni a kontrollt a kezünkből. Nehéz azt mondani, itt van a 6 hónaposom, elmentem egy délutánra sétálni, bambulni. Mert lelkünk mélyén attól tartunk, hogy nem fogják felismerni és kielégíteni a 6 hónapos igényeit. Ahogy a miénket sem szokták. Mielőtt belekezdenél abba a gondolatmenetbe, hogy ez átmeneti állapot, mert a gyerek megnő és csak addig kell kibírni, ne tedd. Nem javul a helyzet azzal, hogy a gyerek nagyobb, mert sokkal bonyolultabb megállapítani egy 8 éves reális szükségletét, mint egy babáét. Oda sokkal nagyobb rálátás kell.

Ha most felháborodtál volna, hogy ez túlzás, akkor jusson eszedbe, hogy mit csinálsz, ha megfázol? Egyszerű ebédet, mert beteg vagy. Az apa nátháról nem beszélek itt, már közhelynek számít, hogy az majdnem halálos betegség. Te is lehetnél halálosn beteg, ha náthás vagy. Te is szeretnél gondoskodó környezetet, ágybanmaradást, pihenést. De nem lehet…. így sütsz egy rántottát, elnézést kérsz, hogy csak ennyire futja és elmész dolgozni. Ha nem mész el dolgozni, akkor összepárosítod a zoknikat, hogy haladj vele. Délután megszidnak, hogy miért nem pihentél, de tudod, hogy közben megkönnyebült mindenki, hogy van zokni a fiókban. Azért jár az elismerés, hogy erőfeszítést teszel és nem azért, hogy magadra vigyázol. Ilyen beidegződésekkel és tapasztalattal nehezen adod ki a kezedből a feladatot. Még akkor is, ha a környezeted nem kövez meg. És amíg ez így van, addig a társad csak segítséged lesz és nem partnered. A legjobb indulattal rendelkező, legnagyobb lelkű és legelkötelezettebb férj is. Tudod miért? Mert ez nem tudatos beidegződés, amibe belecsúsztok láthatatlanul.

Nem lesz az a bejegyzés következtetése, hogy figyelj erre is, mert akkor megint lesz egy feladat. Ha van valami, ami nem hiányzik, az még egy feladat. De legalább tudom, hogy nem olyan egyszerű ez a kérdés sem és semmiképp nem az feladatleosztási képességeimen múlik a siker.

 

Reklámok