Egy keresztelő utórezgései

Van egy tökéletes kisbabám. Mindjárt kilenc hónapos. Irigylésreméltóan tudja, hogy mi ő és hol a helye. Alapjáraton elégedett, lelkes és irtó kiváncsi. Három napig teljesen kifordult a világ a sarkából, mert a keresztelő előtti három nap hajnaltól éjfélig folyt a készülődés. És tudjátok, hogy mit hiányolt? A testi közelséget. A többit elfogadta annak, ami. De nem aludt rendesen és csak annyit evett, amennyi éppen muszáj volt. Túlélt. És minden létező módon jelezte, hogy hiányzik neki az, amitől rendbe kerül minden. Nem sírt és nem hisztizett, de hiánya volt az éltető közelségből. A végén azzal is beérte, hogy lát, de legalább lásson. És mindezt valahogy megértette velünk.

Iván számomra egy új éra kezdete. Úgy született, ahogy akart. Lenyűgözött, hogy mennyire tudta, hogy mikor mit kell tennie. A szimbiózist, amiben élünk tökéletesen formálja. Elfogadja és alkalmazkodik az időszakos változásokhoz. Ha felismeri, hogy a változás nem időszakos (pl a délelőtti ébredés utáni pép), akkor gyorsan kialakít egy másfajta világrendet. Napi szinten csodálom azt a képességét, ahogy változtat azon, amin lehet és alkalmazkodik ahhoz, amin nem.

Kezdem azt hinni, hogy életképtelenül érkezünk ugyan, de sokkal bölcsebben és sokkal inkább élettel tele, mint amilyenek felnőttként vagyunk. Mert Iván része egy nagy egésznek. Pici és tökéletesen működő része. Annyit vesz el a világból, amennyire szüksége van és mindenben teljes lényével benne van. Nem érti a világot úgy, ahogy mi, de érti valahogy teljesen másképp. És kiváncsi mindenre.

Volt a keresztelőn egy pont, ahol hozzá szólt a lelkész, ő meg a szemébe nézett végig. Nem értette a szavak értelmét, de értette az energiát. Ugyanezen a keresztelőn volt a egy román  és egy holland anyanyelvű vendég, akik nem értették, ami elhangzik, de azt mondták mindketten, hogy felemelő volt részt venni benne. Ők is csak érzékeltek valamit, ami szavaktól független volt, hasonlóan Ivánhoz. Az lett az igen erős gyanúm, hogy mi felnőttek elveszítünk egy képességet és vele együtt egy világot, amit gyerekként még látunk. Most az izgat az, hogy amíg a gyerekek ebben a világlátásban vannak, vajon nem bölcsebbek-e nálunk? Vajon nem ők tudják-e jobban? És mit tehetek én, hogy minél kevésbé zavarjak be a rendszerbe?