Rezeg a léc

Elkezdődött az iskola. Három gyerek megy minden nap a tanodába: egyik elsős, másik negyedikes, harmadik hatodikos. Nincs november egy, de teljesen ki vagyok készülve, ÉN, az anyjuk. És nem a mindennapos románozás (három szinten) és nem is a mindennapi házifeladatok készítenek ki, hanem az érzelmi hullámvasút. Az elsősöm és hatodikosom hetente legalább egyszer érzelmi válságba kerül. A hatodikosomon segíteni sem tudok, mert legtöbbször olyan ismeretek kellenének, amiket az én agyam már régen törölt. A tehetetlenség meg kikészít.

Ilka esetén a tehetetlenség forrása teljesen más. Ilka nem egészen volt hat, amikor nulladikba ment. A nulladikat imádta, mert volt feladata, minden nap tanult valami újat és társaságban volt. De az első osztály kemény diónak bizonyult. Úgy érzi, hogy nem tudja teljesíteni, amit kérnek tőle. Főleg a matematikától szorong, mert időnként ha meg is oldja a feladatot, nem érti, hogy mit csinál. Ettől teljesen bepánikol és napokig szorong miatta. Na ezen sem tudok igazából segíteni. Átbeszéljük, tiszta számára, hogy nem elvárás, hogy csak Fébéket hozzon. De olyan nagy a belső kényszere, hogy a legjobb minősítést kapja, hogy nem segít rajta.

Na és akkor én, a kialvatlan anya, minden délután valamelyik gyerekemmel lelkizek és motiváló beszédet mondok és házifeladatokat próbálok megoldani, amikhez nekem nincs meg az ismeretem. És egyre inkább haragszom. Mert olyan tananyagot kell megtanítsak, ami a tanár dolga lenne. (Nem tisztem eldönteni, hogy idő, tudás hiányában vagy érdektelenségből nem veszi fel azt az anyagot). Nem a begyakorlás marad itthonra, hanem nagyon sokszor maga a tananyag megértése is. Most például a fiamnak videót kell vágni, amit soha senki nem tanított meg neki. Ő meg fél, hogy mi lesz, ha nem lesz jó a videó. És ilyenkor elönt a keserűség. Napi több órában tanítom a gyerekem. És ne értsetek félre, nem a rájuk szánt időt sajnálom, hanem azt, hogy a legjobb tudásommal és igyekezetemmel sem tudok hatásos lenni és ő sem sikeres, mert egy olyan elvárásrendszernek kell megfelelnie, aminek én, mint tanitó nem tudok megfelelni. Így hatákonyan segíteni sem tudok neki.

Ott van a kézenfekvő megoldás, menjen a gyerek különórákra. De egy 3, sulis gyerekkel rendelkező család esetén, számoljatok nyugodtan utána. Péternek: angolra, románra és matekre van szüksége. Angolt megoldjuk családon belül… De a többi. És akkor nem beszéltünk arról, hogy mikor sportol vagy pihen az a gyerek, ha midnennap 2-3-ig van suliban. Na de, ne legyen magánróa, kínlódunk, újratanulom a tananyagot, de akkor minek az ördögnek járjon iskolába a gyerek? Ha én tanítom meg neki a tananyagot, itthon gyakorolja be, akkor minek járjon suliba?

Nem akarok itthon oktatni. Ahogy nem akartam itthon szülni sem. De már itthon oktatok most is, csak sikerélmény nélkül. És ha még sok negatív élmény ér minket, előbb vagy utóbb veszem a bátorságot és meglépem, azt amitől most csak rettegek. És lesz, ami lesz…