Nyilvános szoptatás?!?!

Felháborító dolgok történnek mifelénk. Kilépek az ajtón és az öreg matróna, Mili 5, azaz öt kisdedet szoptat. Mondom is neki, hogy ez így nem illik, kendő kell, meg diszkrét elvonulás. Néz rám nagy sárga szemeivel, csupa csont és bőr hisz 3 unokáját és 2 sajátját szoptatja. Nem érti mi a bajom. Gondolom, nem csesztetem tovább, hisz van elég baja neki. Elindulok nagy lendülettel a bolt felé, hisz tej kell a palacsintába. Kilépek a kapun szembe találom magam a csordával, hát nem lóg mindnek a melle? Mondom is magamban, ejhaj, már az erkölcs sem a régi. Kérdem is Riskát, hogy mi ez az exhibicionizmus. Azt mondja erre, ha a gazdája minden este fejheti, akkor neki engedtessék meg, hogy lógassa, míg legelészik. Vele sem vitatkozom tovább. Szedem a lábam a bolt felé. A kocsma előtt békés cigány asszony szoptat kerekded gyermeket. A baba érdeklődve nézi a kutyát, amint elszalad mellette, az anyja cigizik.  Nem merek semmit mondani, de nem is kell. A boltban az  a téma, hogy ennek is kint van a melle. Miért nem tudja ezt megoldani otthon. Minek kell az utcán ilyet csinálni? Néznek rám, hogy mi a véleményem? Nincs. Megkérdik, hát de nem? Mondom én inkább nem mondok semmit, mert mindenhol szoptattam már.

Első gyerekemmel sokszor a WC-re bújtam el, de egy idő után elegem lett. Ha a gyerek éhes volt, kerestem egy csendes helyet és megszoptattam. Volt, hogy a cigányné kijelentette, hogy én is a fajtája vagyok, ha a parkban szoptatok. Mondtam, hogy ez nem fajta kérdése, de nem hitt nekem. 2007-ben még botrányos volt nyilvánosan szoptatni, 2012-ben, amikor a legkisebbikem jött a világra már nem annyira. Most megrökönyödve olvasom, hogy megint téma. Hogy felháborító, undorító, magánügy és hasonlók. Én meg úgy gondolom, hogy ökologikus csomagolású street food az anyatej. De lehet ám home made speciality is. Mindez attól függ, hogy a drága csemete hol éhezik meg. Nyilvánosan szoptatni természetes (aki nem hiszi kérdezze Milit), ahogy hot dogot enni is az. Lehet virslit úgy enni az utcán, hogy közbotrány legyen belőle de kétlem, hogy lehet úgy szoptatni, hogy attól valaki rosszra gondoljon. Nem feltűnőbb egy gyereket megszoptatni, mint fülessel a telefonon pikáns tartalmakat nézni. De előbbiből milyen jó műbalhét lehet csinálni.

Az anya nem azért szoptat nyilvánosan, mert visszajelzést szeretne a melléről. Nem is azért, mert nem kap elég figyelmet otthon. Az anya azért szoptat ott ahol éri, mert egyébként a gyerek üvölt. Üvöltésének több oka is lehet: éhes, álmos, túlingerelt, zavarják a zajok. Erre mind jó egy anyamell, amit ha a gyerek szájába dugunk, akkor csend lesz. Akkor meg minek kötünk bele az anyjába? Ha zavar nézz el, ha a gyereked nem látott olyat, akkor vonuljatok el és nyugodtan meséld el, mit látott. Netalán szerezz egy pohár vizet és vigyétek oda az anyukának. Lássátok az embert ebben a helyzetben, a kicsikét akinek baja van és a felnőttet, aki mindent megtesz, hogy a picinye jól legyen. Legyél te is ember, mosolyogj rá vagy vigyél vizet neki. Ha meg letaglózott a látvány,  akkor vonulj el és gondold végig, hogy miért az zavar, aki szoptat és nem a sok meztelen női test amivel minden eladhatóvá válik az akkumulátortól a fagyiig.

brestfeeding

Reklámok

A gyerekverés ördögtől való?

Spockot fogok parafrazálni, aki teheti most meneküljön 😀  Ő azt mondja, ha a gyerek átment minden határon és te megütőd TEHETETLENSÉGEDBEN, akkor a gyereknek nem lesz baja. Arra fog következtetni, hogy anyámat is fel lehet annyira dühíteni, hogy törjön-zúzzon. Ezért a kijelentéséért Spockot falhoz állította az amerikai szakirodalom. Ez most csak azért érdekes, mert ez jelzi, hogy Amerikában valamikor az ’50-es években vált tabuvá a gyerekek testi fenyítése.

Bő 30 évre rá Popper is írt olyan esetekről, amikor egy-egy anyai pofon a szakadék széléről hozta vissza a gyereket. Őt nem kövezte meg senki ezért, meglátásom szerint azért, mert mindig pontos helyzetleírással szolgált. Így senki nem kérdőjelezte meg a pofon jogosságát egy felnőtt ember sem. (Ezeket a példákat akkor is elmondta, amikor már Vekerdy és Ranschburg szaktekintélynek számítottak, szóval nem gondolom, hogy ez kelet elmaradását jelezné). Hogy van az, hogy a norma, hogy ne verd a gyereket csak addig áll, amíg a szülők jogosnak nem érzik a fenyítést? Mitől lesz a fenyítés jogos és mikor van az az ördögtől?

Nem tartom a gyerekverést, pofozkodást sem jogosnak, sem módszernek. DE van az a helyzet ahol az ember cérnája elszakad. Van az a terhelés, ahol az ember elveszíti a kontrollt. Ne faragjunk belőle erényt, ne keressünk felmentést magunknak, hanem ismerjük be. A TEHETETLENSÉG az sokszor vezet ÖNKONTROLL VESZTÉSHEZ, ami meg AGRESSZIÓHOZ. Az agressziónak meg nagyon sok fajtája van: lehet ütni, kiabálni, megalázni, csúfolkodni, hibáztatni vagy átruházni a felelősséget. Nem gondolom, hogy egy fenékre verés jobban traumatizálja a gyereket, mint amikor valamelyik szülő magából kikelve ordít. Mindkettő agresszió és mindkettő rombol!  Ugyanakkor az agresszió egy nagyon drasztikus jelzése a szülőnek, hogy átlépték egy határát, amit nem kellett volna. Jelzés arról is, hogy a szülő ember és van az a helyzet, amikor ő is kontrollt veszt. Nem szerencsés, de nem is világvége, ha ez megtörténik.

Nagyon szép és jó lenne, ha tudnánk mindig a helyzet magaslatán arról kommunikálni, hogy miért rossz az nekünk, szülőknek, amit a gyerek tesz. Vagy arról, hogy miért veszélyes egy zsilettpengét szopogatni.  Még jobb lenne, ha a gyerek annyira receptív lenne mindig a mi érzéseinkre, hogy ez azonnal hasson rá. Ez lehet cél, de mennyire lehet ez elvárás?

Határt szabni önmagunknak is nehéz, nemhogy valakinek akinek a testi-lelki jóléte tőlünk függ. Türelmetlennek, agresszívnek lenni nem deviáns és elítélendő. De ha mi szülőként eljutunk idáig, akkor ez legyen norma a gyerek irányába is. Ha mi ordíthatunk, akkor néha ő is. Ha mi üthetünk, akkor neki is szabad. Ha nem velünk, hát a kisebbel, hisz mi is a gyengébbet ütjük. Az agresszió nem megoldás, hanem egy kétélű fegyver, amivel nagyon óvatosnak kell lenni.

Popper szerint semmi sem árt, ami elfogadáson belül történik. Ha egy gyereknek az az alapélménye, hogy ő úgy jó, ahogy van, akkor az alkalmi dühünk nem fogja tönkretenni, akármilyen formában is tör a felszínre. Nekünk ilyenkor nincs más mit tenni, mint belátni, hogy néha a mi önkontrollunk sincs a helyzet magaslatán. Meg nem árt szembesülni a tehetetlenségünkkel sem, mert amikor kamaszaink lesznek, ez lesz az alapélmény 🙂

kovecsek

Úgy vagyunk, hogy jól vagyunk

Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.

 

 

 

 

Szülinap*

Rövid összefoglaló a türelmetlen olvasónak: meghívtak minket egy szülinapra. Elkészültünk, beültünk az autóba, elautokáztunk a helyszínre, majd részt vettünk a bulin.

A történet teljes valóságában. Reality show on the road

A terv

Már egy hete tudjuk, hogy vasárnap Péter kereszttestvéréhez (Péter szerint ez a helyes megnevezése Eszternek) vagyunk hivatalosak. Én teljesen nyugodtan vártam a dolgot, hisz az ajándék megvolt. Szombat este kellett volna elutazni Vásárhelyre, hisz vasárnap tízkor már jelen kellett lenni. Csakhogy a szombati ebéd meg a szombati szülinapi buli miatt kicsúsztunk kicsit az időből. Az indulás elmaradt vasárnap reggelre.

Az előkészületek

Óvatos duhaj vagyok, tudom én, hogy három gyerekkel elindulni minimum egy óra, szóval hétkor csörgött az óra. Este előkészítettem a ruhákat, hogy ne legyen megint olyan az én gyerekseregem, mint akit kölcsönkértek. Volt koncepció, hogy ki mibe öltözik, hadd legyenek szépek és egységesek. Mindent bepakoltam, mert ez egy három napos kiruccanás lesz.

 

Öltözünk, reggelizünk, indulunk….. hogyne!

Reggel időben felkeltem, Péter már várt a konyhában, segédkezett a kávénál, megbeszéltük az outfitjét…. Nem engedtem a fehér ing, kötött pulcsi, vasalt nadrág triót. Mondtam ma lazák vagyunk. Egyetértett, felöltözött elment reggelizni. Én kávéztam, Balázs horror sztorit mesélt, Péter rálicitált egy sokkal borzalmasabb történettel. Én röhögtem, mert Péternek mindig van egy sokkal rosszabb története.  Hát mondom, egész jól indul a nap. Közben felkelt a középső, mondom, gyere öltözzünk. Jött, öltöztünk, frizurát terveztünk, hajat fontam. Nagyon el voltam ragadtatva a nagyszerűségemtől. Teljesen időben vagyok, kompetenciám teljében. Félálomban, de mégis nagyszerűen csinálom. Amikor a legbonyolultabb kanyart vettem a fonással, akkor megjelent szerelmünk legkisebb gyümölcse, Ilka. Fényes rosszkedve volt, másfél órával a normális ébredési idő előtt, bőgve érkezett, majd gyorsan átváltott ordításba, hogy „Nekeeeem iiiiiiis fooooooond beeeeee a hajaaaaaaaam”. Azonnal kapituláltam, mondom, természetesen, ne sírj, befonom. Mission impossible, mert tíz centis a haja. De megoldom, hisz én ma nagyszerű anya vagyok. Elment középső magzatom reggelizni, tudtam, hogy meg tudom csinálni. Leültem és elkezdtem frizurázni a kicsit, aki sírt egy sort mert: 1. fésültem, 2. fontam, 3 megfogtam a haját, 4. nem úgy fontam, mint  Cicóét, 5. mert bretonja maradt. De befontam, mondom menjünk reggelizni. Mikor elindultunk még láttam a szemem sarkából az este kikészítet ruhákat, de már meg sem parittyáztam. Kiérkeztünk a béke szigetére, ahol a reggelizés folyt. Ezzel meg is szűnt békésnek lenni. Balázs menteni akarta a menthetőt, gyorsan felsorolta mindazt, ami a hűtőben volt és egy zsebsárkányt lenyugtathatott volna. Péter, a szemfüles azonban észrevette, hogy késésben vagyunk és elkezdte a noszogatást, indulni kell, elkéstünk, nem késhetünk el…..armageddon következik, ha nem indulunk el  5 percen belül. Kiadtam a vezényszót, Péter cipő, kabát, Cicó csizma, kabát. Nekiálltak a végrehajtásnak, de Ilka, na ő nem volt hajlandó belapátolni a joghurtját. Csak azért sem. Péter nekem állt, hogy öltözzek, mondom, hogy én kész vagyok. Tudattam Ilkával, hogy marad. Nem hitte el. Dacolt. Elkészült mindenki, nagyokat kiirányítottam az udvarra, huh, máris könnyebb, Ilka nem eszik. Na akkor öltözöm, búcsúzom, erre feltámad a sárkány: Anyaaaaaaaa, na hagggggggggggggggggggggggggggggggggyyyyyyyyyyyy iiiiiiiiiittttt! Na mondom adom rád a csizmát, te egyél. Tátja a száját, az apja kanalaz én adom rá a csizmát. Ő játszik. Élvezi az osztatlan figyelmet. Guta majdnem megüt. Cicó visszajön, hogy Péter az utastérbe pakolta az angry birdjét, neki nem maradt hely. Mondom menj ki, mert én is angry vagyok, és megdoblak egy birddel és ez azt jelenti, hogy te egy malac vagy. (El is ragadtatom magam, hogy milyen nagyon ügyesen tanítom az angol szavakat, és még humoros is vagyok). Egyébklnt meg sólj Péternek, pakoljon a csomagtartóba. Végre megvan mindenki, elindulunk az autó fele. Győzelem, fél kilenc helyett fél tízkor, de kicsire nem adunk.

Az autóban

Hideg van, de meleg lesz. Tanakodás és stratégiai megbeszélés a magzataim apjával, hogy is csináljuk, hogy az ablak se legyen párás, megállni se keljen levetkőztetni a  gyerekeket. Megértjük egymást már mozdulatokból, bekötünk mindenkit nagykabátban. Fűtést ki….régi szép idők, fehér Dacia, na de vissza a jelenbe. Kötözött sonkák mozgásképtelenül hátul, én is bekötöm magam és elindultunk, emberek. Kifele mindenkinek szépen integetünk, hisz faluhelyen így szokás. Mindenki szorgosan halad a templom fele, kivéve minket, mi ellenkező irányba haladunk nagy meggyőződéssel. Hátul kitör a sonkalázadás, mert megint Cicó ül középen. Mondom, gyerekek megállok a vágóhídnál és otthagylak benneteket én meg megyek kávézni Eszterékhez. Az ajándék nálam, beengednek. Na ezen elindul a másik harc, ki adja oda a Zajándékot. Ilka nem mert kicsi. Fuj…. Ezt nem kellett volna.

„ÉÉÉÉÉÉÉÉÉn nem vagyok kicsi, éééééééén felnőtttttt vagyok.”

Persze kicsim, te felnőtt vagy.

„Igen, nagy felnőtt”.

Így van, ugye Péter? Felnőtt, persze én meg aggastyán.

Mondom, hamarosan halott aggastyán, ha ellenkezel. Nagy röhögés.

Megszólal Cicó, én nem adom át az ajándékot, mert Eszter anyukája Péter keresztanyja, ez a Péter dolga. De akkor hogy viszem fel a három Angry Birdsos figurám? Jön a jogos kérdés.

Gyorsan lepörög előttem minden lehetséges konfliktusforrás majd győzedelmesen kijelentem. Ilka viszi fel az ajándékot, mert ő felnőtt, ugye? Igeeeeen! Hangzik kórusban a válasz. Majd Péter átadja az ajándékot, míg én megfogom a plüssfigurákat. Mindenki elégedett? Igen! Na mondom, akkor hallgassunk rádiót. 5 perc kegyelem, már a szomszéd faluban vagyunk. Jaj de jó, már csak 55 kilométer.

 

Az élet nagy kérdései röviden (kivonat)

Anyaaaa? (Jajaj, ennyi volt, 5 perc. )Miért tépi ki a szirti sas a saját körmeit? (Hálával gondolok Balázsra a reggeli horrorért) Hogy megújuljanak a karmai, ismét tudjon vadászni. És az nagyon fáj neki? Biztosan nagyon fáj. De akkor miért teszi? Mert ha nem tenné, elpusztulna.  Szóval a fájdalom és a halál között választhat. Vajon ilyen lesz nekünk is amikor meghalunk? (Ekkor tudtam, hogy nem ittam elég kávét ma) Mondom, annyiban biztos, hogy a sas is kerülné a fájdalmat, ahogy mi is kerülnénk a halált. Mert a testünk nem szereti sem a fájdalmat, sem a halált. Fél mindkettőtől.  De ha meghalunk, akkor lesz másik testünk? Mint ahogy a sasnak új karma? Hát ez attól függ, Péter. Ezt mindenki másképp gondolja. Van, aki úgy, hogy csak a lélek él tovább. Igen, a mennyben, szól közbe Cicó.  Van aki úgy gondolja, hogy újra leszületünk.  Te mit gondolsz? kérdi Péter. Én azt, hogy a lélek olyan, mint a víz, a test olyan, mint a pohár. A pohár tartja a lelket, de ha kiöntik a pohárból a vizet, akkor vagy felszívja a föld, vagy más formájú lesz. A vízre nem hat a pohár, csak míg benne van, korlátozza és formát ad neki. De a lényeg a víz. A mi lényegünk a lélek, és ha már nem lesz testünk a lényegünk akkor is marad. De mi lesz vele, kap másik testet? kérdi Cicó. Nem tudom, ezt az egyet nem tudom. Az indiaiak azt mondják, hogy igen.  A reformátusok azt mondják, hogy nem. Én csak azt tudom, hogy minden körforgásban van, így azt hiszem, hogy a lélek valamilyen formában tovább él. Pedig én szeretem a testem, mondja Cicó. Én is szeretem Cicó, amíg itt élünk a Földön, addig a testünk az, amivel a legtöbb ismeretet és élményt szerezzük. Azon keresztül kerül belénk minden és a testünkkel tudjuk megfigyelni azt is, hogy mi hogy működik. Ezért fontos vigyázni a testünkre, mert az köti össze a lelkünket a földi élettel. Amíg a testünk jól van, addig a lelkünknek is jó itt.  Én vigyázok is a testemre. Azért eszek csirke bőrt, mert jót tesz az ízületeimnek. Én meg spenótot, szól közbe Péter, mert abban sok a vas. Én békésen sóhajtok, ezt a témát mára kimerítettük. Megszólal Ilka is, ugye Tamáséknál alszunk ma. Igen Ilka, a szülinap után megyünk Tamásékhoz. És már be is érkeztünk Vásárhely külvárosába, Cicó elkezd számolni, Péter versenyzik vele. Ilka gondolkodik én meg vezetek. Tíz perc és megérkezünk. Célba értünk mindössze félórás késéssel…. Mégiscsak jól nyomom ma.

 

*Ma kedves barátunknak is az van, Isten éltessen W!

 

Más gyereke

Sokat beszéltem a saját gyerekeimről, most máséról fogok. Mondjuk ez nem egészen így van, hisz minden gyerek, akivel dolgozom, tanítványom lesz, az valahogy az én gyerekem is lesz. Nem tudom mikortól vagy hogy, de kialakul egy ilyen szülőszerű viszony.

Akiről ma mesélni szeretnék, az egy 18 éves lány, tanúja voltam amint felnőtté vált. Láttam, hogy megkínlódott az érettségivel és azt is, hogy esett ki az egyetemi felvételin. Úgy döntött, hogy egy évet itthon marad, készül a felvételire és pihen. Így pontosabban fogja tudni mire vágyik, mit szeretne.

Eltelt másfél hónap a felvételi óta, kapott munkaajánlatot és most bizonytalan. Az erény azt mondatná vele, hogy elmegy dolgozni. De nem érdemes, mert a fizetés szinte semmi, le lenne kötve és készülni sem tudna rendesen. Elbizonytalanodott és eljött megbeszélni a kételyeit.  Kiderült, hogy abban is kételkedik, hogy egyetemre kellene menni. Hallgattam, kérdem mire vágysz? Sérült gyerekekkel dolgozni. Akkor miért készülsz orvosira? Mert az egy olyan hivatás amiből meg lehet élni, a szüleim is helyeslik és a végén dönthetek úgy, hogy sérült gyerekekkel foglalkozom.

Ültem és hallgattam, hogy miért ésszerű neki egyetemet végezni, miért pont ezt az egyetemet és hogy milyen kevéssé számít, hogy mire vágyik a sok észérvvel szemben.  Hallgattam és eszembe jutott a sok értelmiségi, akivel külföldön találkoztam, és akik nem használják az oklevelüket. És akkor kibújt belőlem az ördög ügyvédje. Megkérdeztem, hogy a nála idősebbek mit csináltak egyetem után. Kiderült, hogy mindenki külföldön van, vagy alkalmazásban minimál bérért/feketén. Kérdem elégedett-e bármelyikük? Az ő megítélése szerint nem. Ha elment, akkor honvágya van, ha itt maradt kilátástalan a helyzete. Kérdem, szerinte mi a megoldás. Szerinte a vállalkozás, a lottón való nyerés vagy a gazdag amerikai nagybácsi.

És akkor összegeztünk. Az ő generációja két dolog közül választhat: külföldön dolgozik vagy vállalkozik. A többi lehetőség annyira kis százalékuknak opció, hogy nem érdemes róla beszélni. Így a logikus választás nem az egyetem, mert három év múlva is ezek lesznek az opciók. A megoldás, hogy elkezd valamit csinálni, amiben örömét leli és az majd hozza, hogy mit kell tanulni.

Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom gondolni, hogy az egyetem nem elengedhetetlen. Nagyon nehezen engedem el a hitem, hogy tanulással az ember jobb jövőt biztosíthat magának. Nem tudom mi változott meg. Talán az, hogy az egyetem nem készített fel a feladatokra, amik a munkahelyemen vártak rám. Vagy a sok okleveles pincér? Talán a sok nagyon jó tanár, aki nem tudta befizetni a gyerekét nyári táborra? Az is lehet, hogy a rendszerben való csalódás mondatja mindezt velem, nem tudom. De azt gondolom, hogy észszerűbb most valamit tenni, majd aszerint tanulni, hogy valóban szükséges-e vagy sem.

Nagyon nehéz megkérdőjelezni azokat a modelleket, amelyek évszázadokon keresztül sikereseknek bizonyultak. A tudás hatalom. A kérdés, hogy honnan lehet a legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban hiteles tudáshoz jutni.  19 évesen úgy gondoltam, hogy az egyetemen. Most 33 évesen nem merném ezt kijelenteni. Nem tudom nyugodt szívvel azt mondani más gyerekének (sem) hogy az egyetem a biztos út a siker és önmegvalósítás felé.  Vannak hivatások, ahol elengedhetetlen. Orvos nem lehet senki egyetem nélkül. De vállalkozni, beletanulni a családi vállalkozás vezetésébe lehet anélkül is. A kritikus gondolkodás kialakulásában nagyon fontos szerep jut(na) az egyetemnek, de vajon csak ezért érdemes 3 évet és hatalmas anyagi áldozatokat hozni? Nem tudom. Gondolkodom, ti mit gondoltok?