Vállalkozói attitűdök társasozás közben

Nu te supăra frate, ahogy a fiúk játszák. 1 bábuval halad hatalmas sebességgel a cél felé, mindenkit lesöpör a tábláról. A hatos dobásnál halad, csak az egyessel lép ki. Kár a hatost kilépésre pazarolni. Ha kiüt egy bábut, kacag rajta. Az is, akinek a bábuját kiütötték, mert hát ilyen a játék.

Nu te supăra frate, ahogy a lányok játszák. Igyekszik minden bábuját kihozni. Ha ki kell ütnie valakit, inkább a másik bábuval lép. Majdnem sírva fakad, ha kiütik a bábuját és hosszas okfejtésbe kezd, hogy miként lehetett volna másképp csinálni, hogy az ő bábuja megússza.

Konkrétan megtörtént eset. Családi játszódélutánon. Kezdetben, mikor jeleztem, hogy lehetne ezt másképp is csinálni, akkor úgy néztek rám, mintha viccelnék. Ahogy haladtunk előre a játékbam, kifejtettem azon nézetem, hogy úgy érdemes játszani, dolgozni, élni, hogy a legkisebb mértékben ártsunk. A férjem elmondta, hogy ez csak játék. Amivel egyet is értek, de mire tanít? Hogy haladj előre, szüntesd meg a konkurenciát, ne légy semmire tekintettel. Kikacagtak, azt mondták, hogy ennek a játéknak ez a lényege.

Én sem vagyok rest, a következő alkalommal kiütöttem a fiam bábuját. Nem esett jól neki, de kacagott zavarában. Én meg rákérdeztem milyen érzés. Öszinte volt a gyerek: rossz. Megkérdeztem, hogy nem lenne jobb úgy játszani, hogy ezt ne kelljen megélni? De hát úgy nem nyerek, volt a válasz. Így sem biztos. (Utolsónak ért célba!)

Lement még egy kör, amikor kiütötte a lányom bábuját. Ekkor már bennem sem volt kegyelem, megígértem, hogy ezután minden lehetőséget megragadok és kiütöm. Aztán a lehetőségnél megkegyelmeztem. Megértette. Akkor ott. Átgondoltuk, hogy miként lehet játszani úgy, hogy ne kelljen ártani. Az egyik fő elv, ami megváltozott, hogy nem egy bábú van fent a táblán. Ha nem kell azon stresszelni, hogy kiütik, lehet több is. Így minden esetben volt választási lehetőségünk. A játék a körülményeken múlott, azaz, ki mennyit dob. Lehetett arra koncentrálni, hogy hogyan dobjuk a kockát, cselezni, ügyeskedni. Rengeteget kacagtunk. Én másodiknak értem be. A fiam negyediknek, a lányom harmadiknak. A nyertes a férjem és lányom közös csapata volt.

Mondhatjátok, hogy idealista vagyok, hogy nem nevelem a gyereket életrevalóságra. De! Életre nevelem, egy olyanra, ahol jól érzi magát. Mert játszani lehet úgy is, hogy néha kacagunk a hatalom mámorától, máskor meg kacagunk zavarunkban, mert veszteség ért. De lehet úgy is, hogy a kockadobáson kacagunk, összekaccsitunk s közben jól érezzük magunkat. Remélem, hogy a gyerekem majd talál olyan játszótársakat a való életben is, akikkel lehet így játszani és nem kell egész életében versenyt futnia. Addig nekem csak annyi a feladatom, hogy érzés szintjén megtapasztalja, hogy mi a különbség a két cselekvési forma között.

PS én viszont szembesültem azzal, hogy valóban másképp látom a gazdaság működését, mint sokan. Nem akarok első lenni. Jól szeretném érezni magam, jó érzéssel akarok tükörbe nézni és közben megélni akarok. A lehetőségeimhez és képességeimhez a legjobban. Dolgozni ezen szeretnék: a lehetőségeimen és a képességeimen.

Le kell osztani a feladatokat! Ez is a te dolgod!

Megértük azt, hogy aktív apák élnek az aktív anyák mellett. Akinek ilyen párja van, az végtelenül hálás és el is várják tőle a sorstársai, hogy legyen az, hisz mennyivel könnyebb neki. Na mennyivel?

Sokkal, hisz van kire alapoznia. Pont úgy, mint annak az anyukának, akinek az anyósa vagy az anyukája segít be. Nermég beszélgettünk anyákul és valaki azt mondta, hogy a férfiak sokkal többre képesek, mint amit tesznek a gyerekekért, de mi nem engedjük. Ezt az érvet sokszor hallottam, változatos formájában. Csak most szíven ütött. Biztos azért, mert nem vagyok jól. Nagyon rosszul esett ez a, mi nem engedjük ki a kezünkből a kontrollt vád. Engednénk mi, ha lenne kinek. De a teljes hóbelevancot (aminek eredete németHof-Eleganz (fölösleges hivalkodás < „udvari elegancia”)  ki veszi át, legalább egy héten, egyszer? Senki. Azt senki.

Na de az elsőre jött válasz sosem a teljes válasz, ott motoszkált az agyamban, hogy mégiscsak mi lehetünk az oka, hogy nem kapunk segítséget. Aztán bevillant. Hányszor dolgozzuk mi halálra magunkat a család nevében? Hányszor jutunk a kimerültség állapotáig? Sokszor. Ez normális. Ha családod van, akkor kimerülsz. Mikor találkozol egy anyával, azt kérded tőle, hogy hogy bírod? Ez beszédes.

Az is biztos, hogy szinte soha nem állít meg minket senki a kimerültségig való menetelésben, mert a családért áldozatot hozni, az anyai virtus. Ahogy az is, hogy a mi lelki állapotunk nem elsődleges, amíg másnak valami szükségelete van. A mi családtapasztalásunk az, hogy akkor kapjuk meg amire szükségünk van, ha jut rá idő, energia és figyelem. Ilyen tapasztalással igen nehéz kiadni a kontrollt a kezünkből. Nehéz azt mondani, itt van a 6 hónaposom, elmentem egy délutánra sétálni, bambulni. Mert lelkünk mélyén attól tartunk, hogy nem fogják felismerni és kielégíteni a 6 hónapos igényeit. Ahogy a miénket sem szokták. Mielőtt belekezdenél abba a gondolatmenetbe, hogy ez átmeneti állapot, mert a gyerek megnő és csak addig kell kibírni, ne tedd. Nem javul a helyzet azzal, hogy a gyerek nagyobb, mert sokkal bonyolultabb megállapítani egy 8 éves reális szükségletét, mint egy babáét. Oda sokkal nagyobb rálátás kell.

Ha most felháborodtál volna, hogy ez túlzás, akkor jusson eszedbe, hogy mit csinálsz, ha megfázol? Egyszerű ebédet, mert beteg vagy. Az apa nátháról nem beszélek itt, már közhelynek számít, hogy az majdnem halálos betegség. Te is lehetnél halálosn beteg, ha náthás vagy. Te is szeretnél gondoskodó környezetet, ágybanmaradást, pihenést. De nem lehet…. így sütsz egy rántottát, elnézést kérsz, hogy csak ennyire futja és elmész dolgozni. Ha nem mész el dolgozni, akkor összepárosítod a zoknikat, hogy haladj vele. Délután megszidnak, hogy miért nem pihentél, de tudod, hogy közben megkönnyebült mindenki, hogy van zokni a fiókban. Azért jár az elismerés, hogy erőfeszítést teszel és nem azért, hogy magadra vigyázol. Ilyen beidegződésekkel és tapasztalattal nehezen adod ki a kezedből a feladatot. Még akkor is, ha a környezeted nem kövez meg. És amíg ez így van, addig a társad csak segítséged lesz és nem partnered. A legjobb indulattal rendelkező, legnagyobb lelkű és legelkötelezettebb férj is. Tudod miért? Mert ez nem tudatos beidegződés, amibe belecsúsztok láthatatlanul.

Nem lesz az a bejegyzés következtetése, hogy figyelj erre is, mert akkor megint lesz egy feladat. Ha van valami, ami nem hiányzik, az még egy feladat. De legalább tudom, hogy nem olyan egyszerű ez a kérdés sem és semmiképp nem az feladatleosztási képességeimen múlik a siker.

 

Éjszakai gondolatfoszlányok a női vezetőkről

 

Mikor női vállalkozókról beszélünk, az egyik dolog amit mindenki megállapít, hogy nem erre voltunk szocializálva és ebből adódóan vannak különleges kihívásaink. Az éjjel megébredtem és az villant be, hogy a hetvenes évek második felében és nyolcvanas években szocializálódott lányok legtöbbje kényszervállalkozó vagy kényszervezető. Hogy miért az? Az én közvetlen környezetemben azt tapasztaltam, hogy mi a húszas éveinkben meg voltunk győződve, hogy a legnagyobb probléma, amire megoldás kell az, hogy nincs elég magyar Erdélyben, de mi majd teleszüljük azt (mostanra nincs elég magyar a Kárpát-medencében, hogy ne gondoljuk úgy, hogy eltúnt ez a szólam). Neki is veselkedtünk egyetem, esetleg pár év munka után és szültünk 3-4-5 gyereket és akkor szembesültünk a reális szociális és gazdasági kihívásokkal. Hogy amikor a gyerek 1 éves és 10 hónapos vissza kell állni a munkába, de nincs hova vinni a gyereket. Hogy az addigi munkahelyünkön keresett pénz nem elég egy 5 vagy 6 tagú család fenntartására. Hogy beszorultunk a sokgyerekes lét és a pénzkeresési kényszer közé és az államot nem érdekli, hogy ezt hogyan oldjuk meg. Emellett kialakult egy rakás új képességünk, hisz 4-5 gyerekkel ellavírózni a hétköznapokban minimális bejövetleből sok szempontból felér egy tréninggel KKV vezetés témakörében. Ha közben képeztük is magunkat a meg nem bolondulás céljából akkor már is adott egy olyan alap, ami garantálja egy performancián alapuló munkahelyen az előrelépést. És bizony hamar kúszik fel az ilyen munakerő kőzépvezetői szintig. Ha meg nincs akire a logisztikát rábízni, a gyerekeket nincs ki vigye, hozza egy nagyvárosban, akkor gyorsan lesz vállalkozó az édesanya. Gyakorlatilag a megélhetési kényszer nagyobb lett, mint a szocializáció által beépített korlátok. Jobban kellett a pénz, mint amennyire féltünk attól, hogy mikétn boldogulok el ebben a szerepben. És szerintem ebből (is) adódik az, hogy bizonyos szint felé már nem megyünk.

Az utánunk jövő generáció nő (kézpésen voltam huszonévesekkel, nem reprezentatív a számuk 😛 ) érdekesen lát minket. Látja, hogy van egy rakás gyerek, amit nem igazán tart jogosnak, hisz túlnépesedtünk, minek annyit szülni? És azt, hogy a középszintnél magasabbra nem jutunk, amit megalkuvásnak vél. Mondtam is nekik, hogy örvendjenek, hogy van valami minta előttük, mert mi menet közben patkoljuk a lovat és sötétben lövöldözünk. Ők majd tudják, hogy milyenek nem akarnak lenni, hol nem akarnak megalkudni. Könnyebb így 🙂

A másik érdekessége a fiatalabbaknak, hogy sokan nem terveznek gyereket. Most minden ideológiától mentesen mondom, hogy felszabadító látni, hogy ők ezt kimondhatják. A mi generációnknál olyan abszolút érték volt a gyerek, hogy ilyet nem lehetett mondani. Azt lehetett, hogy várom a megfelelő párt, nem lehet gyerekem, de azt, hogy nem fogok szülni… Hát ez elég elképzelhetetlen volt. Aki mégis ezt az életmódot választotta, attól sokkal magasabbak voltak az elvárások, hisz nincs családja. Ez a helzyet is szült jó pár vezetőt, akik most modellként szolgálnak a fiatalabbaknak. Sokkal inkább, mint a másik vonalból származó vezetők.

Érdekes a helyzetkép és nagyon érdekes kérdés, hogy hányan lesznek azok a vállalkozók, civil szférában vagy állami szektorban dolgozó vezetők, középvezetők akik az elkövetkező időszakban magasabb pozícióra hajtana, mint amit kényszerből el kellett érniük. És kérdés, hogy hányan fogják bírni az ebből adódó kihívásokat úgy kezelni, hogy abba ne roppanjanak bele. Továbbá az is kérdés, hogy mi, a többiek mennyire tudunk mögötte felsorakozni, amikor a bátrabbaknak komoly kihívásai lesznek, vagy beverik a fejüket az üvegplafonba. Érdekes idők ezek és a lányaink néznek a kispadról.

Munka-család egyensúly

Régen, ha arról olvastam, hogy munka-magánélet egyensúlya, úgy gondoltam ez a feladatom, erre születtem.  Aztán telt az idő, lett három gyerek, mindig volt munka is és költöztem kétszer-háromszor és annyira elfáradtam, hogy már a gondolat is felháborított. Ez nem feladat kérem, hanem tortúra!

images
Évekig egyensúlyoztam és még büszke is voltam rá, hogy milyen ügyes vagyok. Addig amíg elértem az üres veder szindrómáig. A szakirodalom burn-outnak nevezi. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy én ott álltam, mint egy üres veder és mindenki jött a maga kicsi csuprával meríteni és nem volt mit. Irtózatos érzés és létállapot volt. Nem kívánom az ellenségemnek sem, amikor a szeretteid szükségleteit személyes támadásnak érzed, annyira ki vagy merülve. Én abban az állapotban tanultam meg, hogy NINCS MAGÁNÉLET-MUNKA EGYENSÚLYA. Kiegyensúlyozott életforma van, ahol dolgozol, anya vagy, feleség vagy, barát vagy de legfőképpen ember. És NEM LEHETSZ MINDENHOL KÖZPONTI FIGURA.
Mikor megszületik a gyereked kb 2 éves koráig teljesen tőled függ.  De ez maximum két év. És mi hajlamosak vagyunk ezt az időszakot kitolni. Ha közben még beérkezik pár gyerek, akkor garantált az út a kiégéshez. Ha bírod még hárommal is, akkor szuperanyu vagy. Nagyon ügyes. Én a harmadik másfél éves szülinapjánál kerültem padlóra és sok kellett míg felálltam. Ha hallgatsz rám, akkor most megállsz. Könnyebb irányt váltani, mint a padlóról felmosnai magad.
Na de ha nem egyensúlyozás van, akkor mi van?
1.  Jól szervezett élet, ahol nem te vagy a logisztikus, hanem minimum ketten vagytok projekt menedzserek. Ezt akkor értettem meg, amikor elmentem hat hétre itthonról. A fagyasztóban ott hagytam hat hétre való főtt kaját, menűvel a fagyasztó ajtaján. Mikor hazaértem az összes fegyelmi kérdés, a ruhák cseréje, a ház alapos kitakarítása, a táborok befizetése, az érzelmi igények mind, mind vártak. Bármi helyzettel találkozoztt a család abban a 6 hétben, a reakció az volt, hogy majd amikor hazajön anya, akkor megoldjuk. Akkor döbbentem rá, hogy mit csináltam ÉN. Egy magatehetlen családot, akik nélkülem csak vegetálnak. Nagyon jól legyezi az egod, hogy helyettesíthetetlen vagy, de ez senkinek sem jó, ha öszintén szembe nézel a dologgal. Téged megfojtanak a feladatok, nekik meg nem lesz biztonságérzetük. Ez volt az első amit megváltoztattam.
2. Szuperanyu temetése. Összetakarítottam az életem romjait, kidobtam a kaját, amit nem ettek meg. Kicseréltem a ruhákat a szekrényben, hogy júliusban ne járjon a gyerek hosszúszárú nadrágban, aztán meg elkezdődtek a tárgyalások. Felmondtam, hivatalosan is. Egy családi ebéd keretén belül közöltem, hogy  ezután napi 4 órát vagyok hajlandó házimunkát végezni. És ehhez tartottam magam. Sokáig. Míg elkezdte őket zavarni, hogy nincs minden nap három fogásos ebéd és nem patyolat a ház és ha nem viszik el a szennyesig a ruhát, akkor az sincs amibe felöltözzenek. Persze ehhez kellet az önkontroll. Sokszor szégyeltem, hogy néz ki a ház. De az új rend megszületéséhez szükség volt a régi eltemetésére. Ennek meg az volt a feltétele, hogy én elfogadom, hogy nem tudok mindent megoldani és nem tudok minden szinten 100%-an teljesíteni. Vagy tudok, de akkor nagyon rövid időn belül megint padlón fogok feküdni.
3. Munka, de olyan, ami élni hagy. Alapból munkamániás vagyok és hajlamos kidolgozni a belem. Felmenőim mezőségiek, ott az öngyilkosság egyetlen elfogadott, sőt magasztalt formája az, ha halálra dolgozod magad. Méltó utód vagyok. Szóval kerestem egy olyan munkát, ami változatos, tele van kihívásokkal, megfizetik de rugalmas az időbeosztásom. Ha egyik héten a családom igényel jobban, akkor megtehetem, hogy átszervezzem a feladatokat, bepótolom másik héten. Van ilyen munka, meg kell találni vagy ki kell alakítani.
4. Barátok, akik áldás és nem teher. Hány olyan kapcsolatot cipelünk magunkkal, ahol sokkal gyakrabban kapunk rosszat mint jót? Nagyon sokat. Na ezeket kell gyorsan és véglegesen eltávoltínai az életedből. Ezek nagyrésze eleve kiesik, amikor padlón vagy, mert nem kapnak tőled semmit. Ne nyúlj utánuk, hagyd menni őket.
5. Önbizalom és kitartás. ”Csak én birok versemnek hőse lenni ” mondja Babits.  Te tudod legjobban, hogy mi az ami neked jó. És ha a családod úgy épül fel, hogy te vagy az alapkő, akkor utánad kell igazítani a többi követ és nem a másik fél után. Ha a párod valóban társad mindenben, akkor már két sarokkő megvan, minden mást a kettő közé kell igazítani. Szóval, ha te tudod, hogy neked mi a jó, akkor az lesz a jó midnenkinek hosszútávon. De ehhez kell az önbizalom és kitartás. Kitartás akkor is, amikor azt érzed, hogy a saját elveiddel mész szembe. A kudarc nem az, ha az eleveidet feladod, hanem az, ha az elveid mögé bújva megfosztod magad és családod egy jobb létformától.
6. Csak a te életednek lehetsz a főhőse, mindenhol máshol csak mellékszereplő vagy. Senki sem tud egyszerre 4-5 főszerepet vinni és senki nem tud egyensúlyozni 4 szerep között. Te EMBER vagy, EGY ÉLETTEL. Ha ebből kihozozd a maximumot, akkor rendben vagy. A te életednek vannak áldásai és társai…. azok akiket szeretsz. Nekik is van EGY ÉLETÜK, amiben neked helyed van. De nem a főszerep. Szerencsés vagy, ha a családtagjaiddal nemcsak a feladatokat és az élettered osztod meg, hanem egyenlő felekként összér az életetek. De ehhez mindenkinek rendbe kell lennie önmagával. Ha te vagy az alapkó, akkor te kezded.