Vállalkozói attitűdök társasozás közben

Nu te supăra frate, ahogy a fiúk játszák. 1 bábuval halad hatalmas sebességgel a cél felé, mindenkit lesöpör a tábláról. A hatos dobásnál halad, csak az egyessel lép ki. Kár a hatost kilépésre pazarolni. Ha kiüt egy bábut, kacag rajta. Az is, akinek a bábuját kiütötték, mert hát ilyen a játék.

Nu te supăra frate, ahogy a lányok játszák. Igyekszik minden bábuját kihozni. Ha ki kell ütnie valakit, inkább a másik bábuval lép. Majdnem sírva fakad, ha kiütik a bábuját és hosszas okfejtésbe kezd, hogy miként lehetett volna másképp csinálni, hogy az ő bábuja megússza.

Konkrétan megtörtént eset. Családi játszódélutánon. Kezdetben, mikor jeleztem, hogy lehetne ezt másképp is csinálni, akkor úgy néztek rám, mintha viccelnék. Ahogy haladtunk előre a játékbam, kifejtettem azon nézetem, hogy úgy érdemes játszani, dolgozni, élni, hogy a legkisebb mértékben ártsunk. A férjem elmondta, hogy ez csak játék. Amivel egyet is értek, de mire tanít? Hogy haladj előre, szüntesd meg a konkurenciát, ne légy semmire tekintettel. Kikacagtak, azt mondták, hogy ennek a játéknak ez a lényege.

Én sem vagyok rest, a következő alkalommal kiütöttem a fiam bábuját. Nem esett jól neki, de kacagott zavarában. Én meg rákérdeztem milyen érzés. Öszinte volt a gyerek: rossz. Megkérdeztem, hogy nem lenne jobb úgy játszani, hogy ezt ne kelljen megélni? De hát úgy nem nyerek, volt a válasz. Így sem biztos. (Utolsónak ért célba!)

Lement még egy kör, amikor kiütötte a lányom bábuját. Ekkor már bennem sem volt kegyelem, megígértem, hogy ezután minden lehetőséget megragadok és kiütöm. Aztán a lehetőségnél megkegyelmeztem. Megértette. Akkor ott. Átgondoltuk, hogy miként lehet játszani úgy, hogy ne kelljen ártani. Az egyik fő elv, ami megváltozott, hogy nem egy bábú van fent a táblán. Ha nem kell azon stresszelni, hogy kiütik, lehet több is. Így minden esetben volt választási lehetőségünk. A játék a körülményeken múlott, azaz, ki mennyit dob. Lehetett arra koncentrálni, hogy hogyan dobjuk a kockát, cselezni, ügyeskedni. Rengeteget kacagtunk. Én másodiknak értem be. A fiam negyediknek, a lányom harmadiknak. A nyertes a férjem és lányom közös csapata volt.

Mondhatjátok, hogy idealista vagyok, hogy nem nevelem a gyereket életrevalóságra. De! Életre nevelem, egy olyanra, ahol jól érzi magát. Mert játszani lehet úgy is, hogy néha kacagunk a hatalom mámorától, máskor meg kacagunk zavarunkban, mert veszteség ért. De lehet úgy is, hogy a kockadobáson kacagunk, összekaccsitunk s közben jól érezzük magunkat. Remélem, hogy a gyerekem majd talál olyan játszótársakat a való életben is, akikkel lehet így játszani és nem kell egész életében versenyt futnia. Addig nekem csak annyi a feladatom, hogy érzés szintjén megtapasztalja, hogy mi a különbség a két cselekvési forma között.

PS én viszont szembesültem azzal, hogy valóban másképp látom a gazdaság működését, mint sokan. Nem akarok első lenni. Jól szeretném érezni magam, jó érzéssel akarok tükörbe nézni és közben megélni akarok. A lehetőségeimhez és képességeimhez a legjobban. Dolgozni ezen szeretnék: a lehetőségeimen és a képességeimen.

Rezeg a léc

Elkezdődött az iskola. Három gyerek megy minden nap a tanodába: egyik elsős, másik negyedikes, harmadik hatodikos. Nincs november egy, de teljesen ki vagyok készülve, ÉN, az anyjuk. És nem a mindennapos románozás (három szinten) és nem is a mindennapi házifeladatok készítenek ki, hanem az érzelmi hullámvasút. Az elsősöm és hatodikosom hetente legalább egyszer érzelmi válságba kerül. A hatodikosomon segíteni sem tudok, mert legtöbbször olyan ismeretek kellenének, amiket az én agyam már régen törölt. A tehetetlenség meg kikészít.

Ilka esetén a tehetetlenség forrása teljesen más. Ilka nem egészen volt hat, amikor nulladikba ment. A nulladikat imádta, mert volt feladata, minden nap tanult valami újat és társaságban volt. De az első osztály kemény diónak bizonyult. Úgy érzi, hogy nem tudja teljesíteni, amit kérnek tőle. Főleg a matematikától szorong, mert időnként ha meg is oldja a feladatot, nem érti, hogy mit csinál. Ettől teljesen bepánikol és napokig szorong miatta. Na ezen sem tudok igazából segíteni. Átbeszéljük, tiszta számára, hogy nem elvárás, hogy csak Fébéket hozzon. De olyan nagy a belső kényszere, hogy a legjobb minősítést kapja, hogy nem segít rajta.

Na és akkor én, a kialvatlan anya, minden délután valamelyik gyerekemmel lelkizek és motiváló beszédet mondok és házifeladatokat próbálok megoldani, amikhez nekem nincs meg az ismeretem. És egyre inkább haragszom. Mert olyan tananyagot kell megtanítsak, ami a tanár dolga lenne. (Nem tisztem eldönteni, hogy idő, tudás hiányában vagy érdektelenségből nem veszi fel azt az anyagot). Nem a begyakorlás marad itthonra, hanem nagyon sokszor maga a tananyag megértése is. Most például a fiamnak videót kell vágni, amit soha senki nem tanított meg neki. Ő meg fél, hogy mi lesz, ha nem lesz jó a videó. És ilyenkor elönt a keserűség. Napi több órában tanítom a gyerekem. És ne értsetek félre, nem a rájuk szánt időt sajnálom, hanem azt, hogy a legjobb tudásommal és igyekezetemmel sem tudok hatásos lenni és ő sem sikeres, mert egy olyan elvárásrendszernek kell megfelelnie, aminek én, mint tanitó nem tudok megfelelni. Így hatákonyan segíteni sem tudok neki.

Ott van a kézenfekvő megoldás, menjen a gyerek különórákra. De egy 3, sulis gyerekkel rendelkező család esetén, számoljatok nyugodtan utána. Péternek: angolra, románra és matekre van szüksége. Angolt megoldjuk családon belül… De a többi. És akkor nem beszéltünk arról, hogy mikor sportol vagy pihen az a gyerek, ha midnennap 2-3-ig van suliban. Na de, ne legyen magánróa, kínlódunk, újratanulom a tananyagot, de akkor minek az ördögnek járjon iskolába a gyerek? Ha én tanítom meg neki a tananyagot, itthon gyakorolja be, akkor minek járjon suliba?

Nem akarok itthon oktatni. Ahogy nem akartam itthon szülni sem. De már itthon oktatok most is, csak sikerélmény nélkül. És ha még sok negatív élmény ér minket, előbb vagy utóbb veszem a bátorságot és meglépem, azt amitől most csak rettegek. És lesz, ami lesz…

Egy keresztelő utórezgései

Van egy tökéletes kisbabám. Mindjárt kilenc hónapos. Irigylésreméltóan tudja, hogy mi ő és hol a helye. Alapjáraton elégedett, lelkes és irtó kiváncsi. Három napig teljesen kifordult a világ a sarkából, mert a keresztelő előtti három nap hajnaltól éjfélig folyt a készülődés. És tudjátok, hogy mit hiányolt? A testi közelséget. A többit elfogadta annak, ami. De nem aludt rendesen és csak annyit evett, amennyi éppen muszáj volt. Túlélt. És minden létező módon jelezte, hogy hiányzik neki az, amitől rendbe kerül minden. Nem sírt és nem hisztizett, de hiánya volt az éltető közelségből. A végén azzal is beérte, hogy lát, de legalább lásson. És mindezt valahogy megértette velünk.

Iván számomra egy új éra kezdete. Úgy született, ahogy akart. Lenyűgözött, hogy mennyire tudta, hogy mikor mit kell tennie. A szimbiózist, amiben élünk tökéletesen formálja. Elfogadja és alkalmazkodik az időszakos változásokhoz. Ha felismeri, hogy a változás nem időszakos (pl a délelőtti ébredés utáni pép), akkor gyorsan kialakít egy másfajta világrendet. Napi szinten csodálom azt a képességét, ahogy változtat azon, amin lehet és alkalmazkodik ahhoz, amin nem.

Kezdem azt hinni, hogy életképtelenül érkezünk ugyan, de sokkal bölcsebben és sokkal inkább élettel tele, mint amilyenek felnőttként vagyunk. Mert Iván része egy nagy egésznek. Pici és tökéletesen működő része. Annyit vesz el a világból, amennyire szüksége van és mindenben teljes lényével benne van. Nem érti a világot úgy, ahogy mi, de érti valahogy teljesen másképp. És kiváncsi mindenre.

Volt a keresztelőn egy pont, ahol hozzá szólt a lelkész, ő meg a szemébe nézett végig. Nem értette a szavak értelmét, de értette az energiát. Ugyanezen a keresztelőn volt a egy román  és egy holland anyanyelvű vendég, akik nem értették, ami elhangzik, de azt mondták mindketten, hogy felemelő volt részt venni benne. Ők is csak érzékeltek valamit, ami szavaktól független volt, hasonlóan Ivánhoz. Az lett az igen erős gyanúm, hogy mi felnőttek elveszítünk egy képességet és vele együtt egy világot, amit gyerekként még látunk. Most az izgat az, hogy amíg a gyerekek ebben a világlátásban vannak, vajon nem bölcsebbek-e nálunk? Vajon nem ők tudják-e jobban? És mit tehetek én, hogy minél kevésbé zavarjak be a rendszerbe?

Le kell osztani a feladatokat! Ez is a te dolgod!

Megértük azt, hogy aktív apák élnek az aktív anyák mellett. Akinek ilyen párja van, az végtelenül hálás és el is várják tőle a sorstársai, hogy legyen az, hisz mennyivel könnyebb neki. Na mennyivel?

Sokkal, hisz van kire alapoznia. Pont úgy, mint annak az anyukának, akinek az anyósa vagy az anyukája segít be. Nermég beszélgettünk anyákul és valaki azt mondta, hogy a férfiak sokkal többre képesek, mint amit tesznek a gyerekekért, de mi nem engedjük. Ezt az érvet sokszor hallottam, változatos formájában. Csak most szíven ütött. Biztos azért, mert nem vagyok jól. Nagyon rosszul esett ez a, mi nem engedjük ki a kezünkből a kontrollt vád. Engednénk mi, ha lenne kinek. De a teljes hóbelevancot (aminek eredete németHof-Eleganz (fölösleges hivalkodás < „udvari elegancia”)  ki veszi át, legalább egy héten, egyszer? Senki. Azt senki.

Na de az elsőre jött válasz sosem a teljes válasz, ott motoszkált az agyamban, hogy mégiscsak mi lehetünk az oka, hogy nem kapunk segítséget. Aztán bevillant. Hányszor dolgozzuk mi halálra magunkat a család nevében? Hányszor jutunk a kimerültség állapotáig? Sokszor. Ez normális. Ha családod van, akkor kimerülsz. Mikor találkozol egy anyával, azt kérded tőle, hogy hogy bírod? Ez beszédes.

Az is biztos, hogy szinte soha nem állít meg minket senki a kimerültségig való menetelésben, mert a családért áldozatot hozni, az anyai virtus. Ahogy az is, hogy a mi lelki állapotunk nem elsődleges, amíg másnak valami szükségelete van. A mi családtapasztalásunk az, hogy akkor kapjuk meg amire szükségünk van, ha jut rá idő, energia és figyelem. Ilyen tapasztalással igen nehéz kiadni a kontrollt a kezünkből. Nehéz azt mondani, itt van a 6 hónaposom, elmentem egy délutánra sétálni, bambulni. Mert lelkünk mélyén attól tartunk, hogy nem fogják felismerni és kielégíteni a 6 hónapos igényeit. Ahogy a miénket sem szokták. Mielőtt belekezdenél abba a gondolatmenetbe, hogy ez átmeneti állapot, mert a gyerek megnő és csak addig kell kibírni, ne tedd. Nem javul a helyzet azzal, hogy a gyerek nagyobb, mert sokkal bonyolultabb megállapítani egy 8 éves reális szükségletét, mint egy babáét. Oda sokkal nagyobb rálátás kell.

Ha most felháborodtál volna, hogy ez túlzás, akkor jusson eszedbe, hogy mit csinálsz, ha megfázol? Egyszerű ebédet, mert beteg vagy. Az apa nátháról nem beszélek itt, már közhelynek számít, hogy az majdnem halálos betegség. Te is lehetnél halálosn beteg, ha náthás vagy. Te is szeretnél gondoskodó környezetet, ágybanmaradást, pihenést. De nem lehet…. így sütsz egy rántottát, elnézést kérsz, hogy csak ennyire futja és elmész dolgozni. Ha nem mész el dolgozni, akkor összepárosítod a zoknikat, hogy haladj vele. Délután megszidnak, hogy miért nem pihentél, de tudod, hogy közben megkönnyebült mindenki, hogy van zokni a fiókban. Azért jár az elismerés, hogy erőfeszítést teszel és nem azért, hogy magadra vigyázol. Ilyen beidegződésekkel és tapasztalattal nehezen adod ki a kezedből a feladatot. Még akkor is, ha a környezeted nem kövez meg. És amíg ez így van, addig a társad csak segítséged lesz és nem partnered. A legjobb indulattal rendelkező, legnagyobb lelkű és legelkötelezettebb férj is. Tudod miért? Mert ez nem tudatos beidegződés, amibe belecsúsztok láthatatlanul.

Nem lesz az a bejegyzés következtetése, hogy figyelj erre is, mert akkor megint lesz egy feladat. Ha van valami, ami nem hiányzik, az még egy feladat. De legalább tudom, hogy nem olyan egyszerű ez a kérdés sem és semmiképp nem az feladatleosztási képességeimen múlik a siker.

 

Nem nehéz néggyel?

Nem nehezebb, mint eggyel. Mindig ezt válaszolom. DE most már tudom, hogy nehezebb. Ha elutazol, akkor határozottan nehezebb. Tudjátok miért? Mert itthon a gyerekek önellátóak nagyjából. Ha valakinek baja van, vagy szüksége, az ritkán esik egybe más ember bajával. Van idő mindenre. De ha elmegyünk, akkor folyamatosan új helyzetek jönnek szembee, ahol kérdés, hogy mibe öltözzek, mit vigyek, hogyan vislekedjek és hasonlók. És ha ezt megszorzod néggyel, akkor igen sok munkád akad egyből.

mindenki

Az új élethelyzet új kérdéseket szül, mint például, hogy miként kommunikálnak az itthonmaradt szeretteikkel a gyerekek. Feltűnik, hogy a gyerekeidnek élő viszonya és igénye van kommunikálni mással is, nemcsak a családtagjaikkal. Hirtelen elkerülhetetlenné válik, hogy a gyereknek messengere legyen. Neked meg idegenföldön, új ingerek közt kell meghozni a döntést, hogy belemész-e vagy sem. Mi úgy döntöttünk legyen messengere a gyereknek és meg kell mondanom, hogy most is kicsit aggódva gondolok a döntésre. Jól kezeli, kiderült, hogy a tanárok rendszeresen hassználják kommunikációs módként, most már nehezen lehetne visszavonni. De tudom, hogy megnyítottatm egy utat, amit én nem voltam kész megnyitni.

Megdöbbenve veszed észre, hogy a testvérek, akik itthon tiszta szereteből egész nap egymást irritálják, feszültség alatt milyen hihetelen mértékben támogatják egymást. A két nagyom szorosan fogta egymás kezét a felszállásnál és nyugtatták a kicsit 🙂

Ha kamera van a kezükbe és figyelsz, akkor kiderül számodra, hogy a gyerekeknek mi a fontos. Mi a megörökítenivaló tartalom. Én büszke vagyok. Péter mindent fotózott, ami újdonság: fa, termés, hegy, épület. Cicó embereket. Minket először, aztán meg olyan embereket, akik tetszettek neki vagy szokatlanul öltöztek. Péternek Olaszország egy felfedeznivaló tér volt, Cicónak egy menő díszlet új emberekkel. Ilka, akire külön büszke vagyok úgy viselkedett, mint aki átugrott a barátaihoz játszani. Ha kirándultunk keveset kérdezett, és valami hetedik érzékkel kiszúrta, hogy olasz fagyit kell enni, mert az jó. És addig kérte, emlegette, mesélt róla, míg utolsó nap megkapta. Sőt ráadásként egy játékot is Cristiantól. Boldogan és elégedetten jött haza.

lanyok

Nem szokásom a család hétköznapjairól írni, de most azért tettem, mert fontos felismerésekkel gazdagodtam. Láttam a gyerekeket új helyzetben, ahol nem volt tudás arról, miként kell viselkedni. Büszkén mondhatom, hogy igazán alkalmazkodó, nyitott, jófej gyerekeim vannak. Rádöbbentem arra is, hogy 4 gyerekkel sokkal nehezebb lehet, min 1-2-vel csak nem veszem észre, mert nekem ez a normális. (Mondjuk a reptéren volt két kisgzerekes család, akikkel mindkét írányba repültünk. Náluk 1-1 gyerek volt. Meg kell mondanom, hogy mi sokkal nyugisabbak és operatívabbak voltunk.) Megbizonyosodtam arról is, hogy a gyerekkel utazni sokkal nagyobb élmény és fejlődési lehetőség, mint bármilyen kütyü vagy játék, amit megveszek nekik. Szóval tudjuk, hogy mire gyüjtünk most :))))

mi