Úgy vagyunk, hogy jól vagyunk

Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.

 

 

 

 

Amiről nem beszélek…

Látszólag laza vagyok, de titkon folyamatosan megy a mi van ha és mi lesz akkor ha szoftver. Ha sok a dolgom, akkor nincs idő rá, de ha megállok, akkor zakatol….  

Mi lesz Péterrel elsőben? Hogyan fog megbirkózni a kudarcokkal? Mikor fogja megtanulni, hogy a sértődés nem jó stratégia? Mi lesz Katicával az iskolában? Mivel lehet őt motiválni, hogy tanuljon? Hogyan birkozik majd meg a kötöttséggel? És ki fog velük tanulni, ha én dolgozom? Mit fogok dolgozni? Ha nem dolgozom, hogyan élünk meg? Ha dolgozom, ki neveli a gyerekeket? Mit csinálok Ilkával 3 éves koráig? Menjek vissza dolgozni? Mondjak fel? HA felmondok, hogyan lesz más gyes? Ha nem mondok fel, hogy oldom meg a napi 120 kilométer ingázást? Mi lesz Ilkával? Mi lesz a családi életünkkel? Lesz-e olyan?  Menjek-e vissza egy keveset fizető, de biztos állásba, vagy ugorjak fejest a bizonytalanba? 

Eleget eszik Ilka? Miért nem rágcsálja a zöldséget? Miért nem iszik szénsavmentes vizet? Hogyan választom el teljesen? Nem vagyok én önző, hogy elválasztom, amikor ő annyira szeret szopni? Ha nem választom el, akkor hogy oldom meg a munkámat?  Miért fogyasztunk mi még mindig cukrot, ha az nem egészésges? Hogyan tudnám megetetni Péterrel a jó minőségű húst? Mit találjak még ki, hogy azt meg is egyék a gyerekek? 

Mikor és miből megyek el fogorvoshoz? Miért nem vittem Pétert vissza az ortopédushoz? Miért nem mentem el az idén sem nőgyógyászati kontrollra? Mikor viszem már el Katicát fülbevalót tetetni a fülébe? Mikor tartjuk már meg a Balázs szülinapját? És hogy sütök tortát, ha a sütőm nem jó? Mikor tartjuk meg az évvégi nagy összeröffenést a munkatársakkal? Mit főzök 35 személynek? Mikor? Mikor hívom fel édesanyámat? 

Mi lesz Tücsökkel, ha folyton az utcán lófrál? Mi lesz Milivel, ha valóban vemhes? Mit mondok a gyerekeknek, ha valamelyikük feldobja a tappancsait?  Hogy viselem én azt ép ésszel el, ha megint megdöglik egy állatunk?

És ez az, amit kapásból le tudtam írni. De ezen kívül még foglakoztat ezer más dolog. Sokszor csak azt érzem, hogy túl sok. Nem az, hogy minden napra meleg étel legyen, tiszta ruha, élhető lakás és benzin az autóba. Hanem annak a gondja, hogy mindenki rendben legyen. Az nyomaszt, hogyha nem figyelek, ha nem vagyok jelen, akkor valakivel, aki nekem nagyon fontos valami rossz történik. Talán az én mulasztásom miatt. Néha annyira igyekszem, hogy a valóban fontos dolgok csúsznak le a prioritás listáról. De nem tudom ennél jobban csinálni. Ahogy a dédnagyanyám mondta, Isten látja lelkemet és két paniti ember, én ennél többre nem vagyok képes. Az, hogy minden halad a maga útján, hogy mindenki jól van az kegyelem (nekem csoda). Nem az én ügyességem és nagyszerűségem. Azt hiszem, hogy a felelősségnek a kívül helyezése kell ahhoz, hogy elviselhető legyen számomra az anyaság. Amikor azt mondom, hogy én nem tudom megvédeni a gyerekem semmitől, akkor azt mondom, hogy én nem bírom elviselni annak a terhét, hogy megvédhettem volna, de nem voltam elég figyelmes. A kételyek és kérdések ott vannak, de nem engedem őket ki. Mert figyelek arra, hogy mit tanítok a világról. Nem szeretném, ha a gyerekeim azért félnének, szoronganának, mert minden lépésüket az én figyelmeztetésem vagy aggódásom kísérné. De attól a szorongás és kétely ott van. Néha mélyen, vagy alapzajként, de ott van. Ehhez mit szóltok? 

 

Nálam az anyaság kötéltáncolással jár

És ezt nem azért jelentem ki ilyen határozottan, mert nálam van a bölcsek köve, és nem is azért mert már van 3 gyerekem, tehát szövegelhetek. Nem. Nézem a húgom, aki az első gyerekével tanulja a szakmát… és látom magam pár évvel ezelőtt. És nem jó érzés. Most már értem az édesanyám, aki azt mondogatta, hogy fiam én értem, hogy a fiad mindennél fontosabb neked, de nekem te is fontos vagy… Édesanyám megtalálta hogyan kell elmondani azt, amit egy elsőgyerekes (vagy néha sokgyerekes) anya sem akar hallani. Hogy az anyaság nem kellene az anya szabadságvesztésével járjon, mert akkor előbb vagy utóbb büntetésként (áldozatként) fog hatni. És mindenki tudja, hogy az anyaság áldozattal jár, de ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez az áldozat könnyű és természetes.

Két típust láttam én eddig a tág környezetemben. Az első típus a MINDENT BELE. Tudja és érzi, hogy az anyaság az hatalmas felelősség és örömforrás. Mindent a legjobb tudása szerint tesz és erőn felül teljesít. Meg van győződve, hogy ha sír a gyerek, akkor ő tudja a leghatékonyabban megvigasztalni, ha éjszaka felkel, akkor őt akarja, ha nappal rinyál, akkor ő tesz valamit rosszul. Ők azok, akik teljes szimbiózisban élnek a gyerekkel a saját végkimerülésükig. Nem lehet segíteni neki, mert megideologizálja, hogy miért csak ő jó. Vagy azért, mert a gyerek nincs máshoz szokva, vagy azért mert ő nem kér szívességet. Az apának sem adja oda, mert nem akarja terhelni a rosszkedvű gyerekkel. Odaadja, ha jó a kedve. Ez az a típus, aki, ha át is adja a gyereket, csak a szomszéd szobáig megy, hogy hallja, ha valami van.

Ennek a modellnek van néhány hátulütője:

  1. Az anya elengedhetetlenül kimerül, feszültté válik és ettől a gyerek is azzá lesz. És ezen az anya önmagában nem tud segíteni, mert fáradt. Ördögi kör.
  2. Ha nem adja át a gyereket, akkor nincs, ahogy az apa vagy más segítő kikísérletezze, hogy miként tudná megvigasztalni a gyereket. Egy idő után el is hiszi, hogy ő erre képtelen, így sokkal inkább bebetonozódik az anya ebbe a lehetetlen helyzetbe.
  3. A gyerek nemcsak azt tanulja meg, hogy anyára mindig lehet számítani, hanem azt is, hogy csak anyára lehet számítani. Mert mindig csak ő van ott, mindig ő ugrik. Ha anya nincs, akkor nagy veszélyben vagyok…
  4. Ha csak akkor és annyi időre adja át a gyereket, ameddig ő megoldja a kötelező köröket, (evés, mosakodás, esetleg háztartási munka) akkor lassan de biztosan eljut oda, hogy ő végzi a kötelező és nem élvezetes munkát és utána megkapja a nyűgős gyereket is. Igen leszűkül az örömforrások száma.
  5. Az anyaság, mint elsődleges identitástudat nagyon jellemző ennél a típusnál. Főleg, hogy folyamatos megerősítést kap a társadalom részéről.  De ez nem az az  identitástudat, amire mi vágyunk, szerintem. Ez körülbelül arról szól, hogy kell a gyerek (mert fogy a magyar) és ez a nő elsődleges feladata. Ő arra született, hogy szaporodjon, majd gondoskodjon a porontyokról. Vidáman, örömmel. Mi az, hogy nehéz? Dehogy nehéz. Van mosógép, gyes… mi kell még? Ja, hogy nem alszol, a te hibád. Miért nem szoktattad le a gyereket az éjszakázásról? Hagyod éjjel bőgni? Milyen ember vagy, más dolgod nincs, mint őt nevelni. Azért kapod a gyest. Szóval én nagyon nem szeretem ezt az előírt identitást.

Van egy másik típusú anya, aki nagyon jól tudja még a gyerek születése előtt, hogy ez csak egy SZEREP a sok közül. Nem hajlandó lemondani sem a feleség, sem a szakember státusáról csak azért, mert gyereket szült. Ennek a típusnak a legnagyobb csapdája, hogy érzi vagy tudja, hogy kötődően jó nevelni, de képtelen saját magát feladni, megsemmisülni az anyaság „langyos örömtengerében”. Mert érzi, hogy ő több ennél. A legnagyobb veszélye, hogy sem itt, sem ott nincs. És igencsak kevés örömforrása van, mert a kimerítő anyasági teendők mellett ő még máshol is teljesíteni akar, vagy legalább is fenntartani azt, amit addig létrehozott. Ha pontokban akarnánk szedni ennek a típusnak a hátulütőit, akkor az így nézne ki.

  1. Energiáinak nagy része arra megy el, hogy megszerezze az anyaságán kívüli tevékenységre szánt időt. Leépít, egyszerűsít, segítséget kér. Néha úgy érzi, hogy egoista és erre igen ráerősít a környezete.
  2. Beismeri és hangoztatja, hogy az anyaság nem egy fennkölt állapot, hanem sok szaros pelenka és álmatlan éjszaka egy kis örömmel.
  3. Mindenhova elmegy gyerekkel, ami igen nagy erőfeszítést igényel. Néha sokkal nagyobbat, mint a nyereség, ezért ő is a kimerülés felé halad…
  4. A szerepek merev szétválasztása sokszor csak a gyerek lepattintásával megy. Ami szorongóvá és önbizalom-hiányossá teszi a gyereket. Ez sokszor feltűnési viszketegséggel párosul, ami egy hatékony mód az anya figyelmének és idejének a megszerzésére.
  5. Ez a típus kapja a legtöbb kritikát. Elsősorban az anyatársadalom, másodsorban mindenki más is elítéli, kritizálja és keresi a támadási felületet, amiért nemcsak a „nemes célnak” él.
  6. A több fronton teljesítés terhe alatt nagyon sokszor megszűnik az ember. Annyira nehéz tartani és váltogatni a szerepeket, hogy nem marad idő az önreflexióra. Itt nem a gyerek rabja az anya, hanem a teljesítésé.

Kialakulóban van egy másik típus is. És önteltségemben merem hinni, hogy én is egyik úttörője vagyok ennek a típusnak. Az, aki a kettő között táncol. Teszi ezt azért, mert mindkettő volt és mindkettő fájt. Most kötéltáncos, mert mindkettőből szeretné menteni, ami jó és szabadulni a fölösleges feladatoktól és az állandó bűntudattól, úgy hogy közben nem semmisül meg. Szeretném élvezni és szeretni a gyerekeim akkor is, ha tízedszer öntik ki a kakaót a frissen mosott szőnyegre, és szeretnék olvasni úgy, hogy senki nem tör rám 5 percig. Ennek alapfeltétele, hogy azon túl is legyen életcélom, hogy a szőnyeg és a lakás tiszta, s a gyerekeim megtanulják, hogy ember vagyok véges energiával, akinek nem az az elsődleges feladata, hogy mindent megoldjon. ANYA ≠ PROBLÉMAMEGOLDÓ SZOFTVER, hanem ANYA ±EMBER. Sok mindent elbír, de nem feladata megoldani az eltűnő zoknik rejtélyét, kibékíteni a rosszkedvű tesót vagy elsimítani a feszültséget a gyerek és az apja között.

Ennek a típusnak a képviselői általában többgyerekesek. Jellemző vonásaik, hogy bosszantóan magabiztosnak tűnnek. Más ismérveik:

  1. nem vasalnak (átpasszolják az anyjuknak, anyósuknak) és minden adódó segítséget szívesen, örömmel fogadnak. Öledbe adják a gyereket, ha kéred és otthagynak vele. Kívülről hanyagnak tűnnek, közben csak azt tudják, hogy ők nem mindenhatóak. Ez a hit a második gyerek magasságában kihalt belőlük.
  2.  Minden apróságnak örvendenek, mert tudják, hogy másképp nem lehet kibírni a dobozhajtogatást (l. Örkény).
  3. Gyakran és határozottan utasítják vissza a gyerekeiket. Ez nem nemtörődömség, hanem racionális meggondolás. Ugyanakkor kétszer annyit dolgoznak azért, hogy a gyerekeik valamit megoldhassanak önállóan. Nem töltenek vizet a gyereknek, csak leveszik a poharukat és előkészítik a palackot.
  4. Nagyon nehezen ijednek meg. Nagyon kevés olyan dolgot lehet mondani nekik, ami meglepi őket.
  5. Nem adnak tanácsot, de minden gyerekkel kapcsolatos kijelentésedre az a válasz, hogy: Ezt Zsiga is csinálta. Nálam a harmadik gyerek csinálta… Vagy übereli a kijelentésed. Ez akkor jó, ha meg akarsz nyugodni, hogy a gyereked nem ufó, de nagyon rossz, ha az önsajnálatban akarsz elmerülni, mert arra nincs partner. És azért nem, mert nehéz jókedvűen kiugrani az önsajnálat mocsarából 5 percenként (kb ez az az intervallum, ami alatt újabb katasztrófa következik be a gyerekek mikrotársadalmában).
  6. Olvasnak. Lehetetlen helyeken, lehetetlen időpontban, sajátos módon, de olvasnak. Tévézni nem tévéznek, csak alapzajként használják.
  7. A pillanatnak élnek. Van elképzelésük, hogy a közeljövőben mit szeretnének, de mindig számolnak azzal, hogy nem úgy lesz. Már nem esnek kétségbe, ha nem érkeznek el oda ahova elindultak. Megelégszenek azzal is, hogy jót sétáltak és senki nem cirkuszolt közben.  A pillanatban élnek, mert ott folyton van valami, ami lefoglalja őket.

Minden anya úgy jó, ahogy van. Az első gyerekemmel zombi voltam, de boldog zombi. Most a harmadikkal is a kimerülés határán táncolok sokszor. De teljesen más ez a fáradtság, mint az. Mert nem hiszem, hogy csak én vagyok a legjobb a gyerekeimnek. Nem hiszem, hogy csak én tudom megvédeni őket. Így a jelentőségem eltúlzása nélkül a felelősségérzetem, következésképpen a bűntudatom is kisebb. És van egy nagyon erős gyanúm, hogy akkor leszek a legjobban, amikor bűntudat nélkül tudom megoldani az anyaságom. Sikerült valakinek?

Hülye kérdés, nulla pont

Jön a harmadik? Tervezett baba? Ugye nehéz?  Hány gyereket akarsz? A férjed is akarja? Miből fog egyetemre járni? A gyerek veletek alszik? És nem nyomjátok agyon? És hogy éltek házas életet? A férjedet nem zavarja? Arra gondoltál, hogy zavarja, de nem mondja? És hogy fogod kiszoktatni? És akkor minek a kicsi ágy? És hogy fog egyedül elaludni a gyerek, ha te elaltatod esténként? Még szopik a gyerek? Meddig fogod szoptatni? Nem eszik? Hogyhogy nem eszik? Nyolc hónaposan nem kellene még ennie? Nem lesz xyz hiánya? Nem kellene legalább vasat adni? Ha nem eszik miért nem választod el? Hogy bírod még, hogy a melleden lógjon? Hogy mész el bárhova is a gyerek nélkül?  Hogyhogy viszed magaddal mindenhova? És mi van ha éhes? És mi van ha álmos? Hogyhogy a kendőben alszik? Az nem árt a gerincének? És a te hátad nem fáj?  És mi lesz, amikor nagyobb lesz, akkor is viszed magaddal? Hogy tartod csendben?Miért nem használsz babakocsit? Az nem jobb a gyerek gerincének? Hogyhogy nem lehet vele kényelmesen közlekedni? És akkor mire kell nektek babakocsi? Más miért használja? Miért nincs a lányodnak fülbevalója? Ha van, akkor miért nincs betéve? Hogyhogy kiviszed a gyereket hat hét előtt? Nem félsz, hogy megigézik? Nem félsz, hogy elkap valamit? Nem félsz, hogy megfázik? Miért csak egy sapka van a fején? Miért nincs sapka a fején (nyáron)? Jó ötlet szélben kivinni a gyereket? Miért jösztök ki esőben? Nem jártok babafejlesztésre? Nem tanítod angolra/románra? Miért nem tanítod számolni? Hogyhogy ismeri az ötéves a betűket? És mit fog akkor első osztályban csinálni? Miért engeded, hogy az elefántot kékre fesse? Miért van a napnak szeme, szája?

Hosszú éveken keresztül próbáltam türelmesen elmagyarázni, hogy mit miért teszek. Körülbelül így.

Igen, Igen. Nem nehezebb, mint eddig. Igen. Majd akkor meglátjuk. Igen, mert éjszaka szoptatok és kényelmetlen folyton sétálni. Soha nem. Van más szoba, más ágy  (és sok más alkalmas hely) a házban. Nem zavarja. Az ő ötlete volt. Ha zavarja és nem mondja, akkor meg az ő problémája. (De ő nem gyáva nyúl, ha valami nem tetszik, akkor azt közli. A gombapaprikást sem eszi meg, mert nem szereti a gombát). Mesével és türelemmel maximum egy hét alatt ki lehet szoktatni. A kicsi ágy dísznek van, meg nappalra. Majd elalszik egyedül is, amikor itt lesz az ideje. Igen. Ameddig szükséges. Nem eszik, mert elég neki az anyatej. Hiába próbálom, nem hajlandó megenni az ételt. Ha hiánya lesz, akkor majd elkezd enni. Nem adok sem vasat, sem kalciumot  mert amire szüksége van azt megkapja. Nem választom el, mert az elsővel megpróbáltam, nem evett jobban és még a félsz is bennem volt, hogy nem eszik eleget. Nem lóg a mellemen, csak szopik. Néha többet, néha kevesebbet. Nem megyek a gyerek nélkül szinte sehová. De ha igen, akkor az apja vigyáz rá, amíg hazaérek. Ahol én elférek, ott ő is. Ha éhes megszoptatom (mert a mellem nálam van), ha fáradt elalszik ölben. A kendőben kifejezetten szeret aludni. Nem árt a gerincének. Bizonyítottan nem. Nem fáj a hátam jobban, mintha a babakocsit emelgetném folyton. A nagyobbakat is viszem magammal, ha kedvük van jönni. Megtanítom, hogy mikor hogyan kell viselkedni. Ha nem akar csendben ülni, akkor én is távozom. Nagyobbacskán már nem is jön, ha úgy érzi nem tud csendben maradni. Használok babakocsit, csak ritkán. Nem vagyok meggyőződve, hogy jobb a gerincének. A parkoló autók, a lépcsők, a nagy tömeg mind akadályozza a babakocsit. De jól alszik benne a gyerek a diófa alatt. A macska is szeretné, de nem közös tulajdon. Mást meg meg lehet kérdezni, hogy miért használja. Van fülbevalója. Majd betéteti, ha ő úgy akarja. Én nem döntök ebben a kérdésben helyette, főleg, hogy a betétetés fizikai fájdalommal jár és visszafordíthatatlan. (És mindez azért, hogy szebbnek lássék, vagy, hogy száz méterről látszódjon, hogy lány?) Én is kimegyek, így őt is viszem. Nem. Ha úgy van, akkor a nagyobb testvéreitől vagy a látogatóktól is elkaphatja. Nem fázik, mert fel van öltöztetve, a kendőben meg én is melegítem. Nekem egy sincs, neki elég egy. Ha majd az enyémen lesz egy, akkor neki felhúzom a kapucniját is. 20 fok felett nem kell fejfedő. A friss levegő kell, ha én kimegyek, ő is jöhet. Nem fejlesztem a gyereket. Előbb az anyanyelvét tanulja meg, a többi jöhet utána. Számol majd, amikor szüksége lesz rá. Ismeri a betűket, mert érdekli. Első osztályban majd a tanítónővel biztosan kapnak valami más tanulnivalót. Honnan tudod, hogy az nem egy játék elefánt? Miért ne?

Aztán most már gondolok magamban mindenfélét és nyomom én is a hülye kérdéseket. Valahogy így:

Mosolygok (szerinted mitől nagy a hasam, dinnyemagot nyeltem?). Mosolygok és bólintok (Tervezett, de ha még egyszer megkérdik tőlem, akkor azt is elmesélem, hogy mikor és hogyan fogant) Van olyan, hogy könnyű, amikor kisgyerekekről van szó? Négyet legalább, te? Az enyém igen, a tiéd hányat szeretne? Ha így megy fel az üzemanyag ára miből fogsz tankolni egy év múlva? (Jó, hogy ez a jövő zenéje, de az én gyerekeim egyetemi költségei égető kérdés) Miért, a tiétek nem? Hallottál-e már olyat, hogy valaki agyonnyomta a gyerekét álmában? Nagyon jól köszönöm, és ti? Nem (de nem azért mert meggondolatlan vagyok, hanem mert elég jól tudja képviselni az érdekeit). Te hogy fogod kiszoktatni a kiságyból? Napközben használjuk. Esti mese után maguktól elalszanak. És a tiéd? Te meddig szoptattad? Mit eszik? Ő nem tud róla, hogy kellene, a tiéd mióta eszik? Aki eszik, annak nem lehet xyz hiánya? Ha eszik, akkor miért szoptatsz? Hogy van türelmed naponta többször kiskanállal etetni? Hogy mész el bárhova is gyerek nélkül? Jól (választásom nem nagyon van. Ha lenne is akire hagyni, a mellemet nem hagyhatom otthon. Így az evés kipipálva, alvási rituálé is). Kendőben jól és hosszasan alszik, de, hogy győzhető meg a gyerek, hogy kiságyban aludjon? Az ölben hordozás nem árt? (Akkor a kendő sem) Az én hátam fáj, de nem a kendőzéstől. A tiéd? (Persze, hogy a tiéd is, mert emelgetni meg rakosgatni a babát eleve megterhelő.) Miért, te mit teszel a gyerekeiddel/kutyáddal? Sok türelemmel (néha az altatón is gondolkodom, de csak a nagyon kétségbeesett pillanataimban). Miből gondolod, hogy nem? Attól, hogy fekszik, miért lenne jobb? Próbáltál egy szűk, zsúfolt utcán végighaladni, miközben tolsz magad előtt egy méteres járgányt? (néha benne egy üvöltő gyerekkel, aki ölbe akar menni? Vagy netalán egy üres babakocsival közlekedni, miközben a gyereked viszed az öledben, hogy ne bőgjön?)(Mire is kell a babakocsi? Jó kérdés. Nem kell, de ha már van, akkor használjuk.Valahogy úgy, mint a kiságyat.) Miért kell egy csecsemőnek ékszer? Miért szúrjam én ki a fülét? (Ilyen logika alapján tetováltathatnám a karjára, hogy I love Anya) Hogy bírod ki, hogy 6 hétig nem mozdulsz ki a házból? Miért, kellene? Otthon nincsenek kórokozók? Csóválom a fejem (nem jobban, mint attól, hogy én megfázok) Miért kellene kettő? (Ez a nyuszikás vicc gyerekváltozatban). Miért kellene? (Rajtad sincs, rajtam sincs). Jobb ötlet még a “széltől is védeni?” (És figyelem, hogy érti-e az apropót). Mit kellene fejleszteni? (Ez nem egy számítógép, fejlődik szakember nélkül is). Te tanítod???? Miért lenne szüksége a számolásra 2 évesen? Miért ne ismerné? (Ragasszam le a szemét, dugjam be a fülét, hogy nehogy megtanulja?) Gondolod, hogy az egyetlen lesz, aki ismeri a nyomtatott betűket? Miért szóljak én bele az ő alkotásába? (Ilyen logika alapján Picassonak is ki kellett volna valaki ossza az eszet, hogy az embereknek a szeme egymás mellett van)

Ha még olvasol, akkor azt is elmondom, hogy miért irritál engem ez a jelenség. Mert ez egy álca, a kérdések álkérdések. A kérdező nem arról akar információt szerezni, hogy ti hogyan éltek, vagy miért éltek így. Ezek értékítéletek. Csakhogy nem csattanhatsz fel, hogy ez a mi dolgunk, hisz ő csak egy érdeklődik. Micsoda hisztis némber vagy… Itt van a csapda. Ő a biztonságos érdeklődő pozíciójából kérdőjelezi meg a te döntéseid helyességét vagy jogosságát.  Ilyenkor a legjobb módszer a direkt visszakérdezés lenne: Azt akarod mondani, hogy a gyerekemnek árt, hogy velem alszik? Azt akarod mondani, hogy elhanyagolom a férjem és azért nincs (a te feltételezéseid szerint) szexuális kapcsolatunk, mert a gyerek velünk alszik? De ezt igen kevesen vállaljuk be, mert a konfrontálódást nem szeretjük. Pedig ez biztosan kimozdítaná a kérdezőt a felsőbbrendű, tudás birtokában levő, kényelmes pozícióból. A másik csapda, hogy magyarázod a bizonyítványod, esetleg igazat adsz neki (még akkor is, ha nem úgy gondolod). Amikor magyarázkodsz, akkor információt adsz ki magadról, ami újabb kérdésekre ad lehetőséget. Mindezt úgy, hogy a másik álláspontjáról semmit nem tudsz. Akkor már dobjuk vissza a labdát a másik térfelére, kérdezzünk mi is. Ha velünk egy hajóban evező személyről van szó, akkor szemtanúja lehetünk annak, amikor ő bizonytalanodik el. Ha idősebb valakiről van szó, akkor meddő a vita, mert nem tudod bebizonyítani, hogy az nem úgy volt. Akkor a legrövidebb menekülőút az, ha viccesre fogjuk a dolgot. (A gyerek még nem bilizik? Sajnos nem, de előbb vagy utóbb fog. Biztos nem fog pelenkában oviba menni. És széles mosoly.)

Nagyon szívesen beszélek arról, hogy mit miért teszek, ha érzem, hogy a beszélgetőpartnerem valóban érdekli a dolog. Ennek az egyik jele, hogy ő is megoszt valamit. Amikor kitesszük mindketten önmagunkat, megosztjuk a kételyeinket és kérdéseinket, akkor van értelme a kérdésnek. Mert akkor ketten keresünk választ valamire úgy, hogy egyikünk sem hiszi, hogy ő birtokolja a tuti megoldást. Így van értelme kérdezni és válaszolni is.

Az anyatársadalomról…

túl sokat beszélünk. Úgy tűnik, hogy ez egy színes, jól taglalt társadalom. Azt mellőzzük, hogy nem alanyi jogon hanem szabálykövetés árán helyezkedünk. Első szülésem után bekerültem ebbe a közösségbe, elnyertem méltó helyem. Ilyen értelemben, anyának lenni előrelépés volt… Háromgyerekesnek lenni azonban már kérdéses. Mert egy bizonyos gyereklétszám után, már nem tartozik az ember leánya a “normális” nők társaságába. Harmadik várandósságom alatt tudatosult bennem a kasztrendszer, amikor folyamatosan átirányítottak egy másik létformába.Sajnálkozva búcsúztak el tőlem a kétgyerekesek, a karrieristák, az egykézők és a szinglik…

A jelzések szerint a háromgyerekes anyának nem lehet élete a családon túl, mert ha van, akkor  minek szült hármat. Megszültem a harmadik gyerekem, kerek a világ, feszülök a tenni akarástól, de folyton beleütközöm abba az elvárásba, hogy NE LEGYEN SAJÁT ÉLETEM. Miért is vágyom valamire, ami nem pelenka kiárusítás vagy olcsó virsli?

De hát én rontottam el, mert megvolt mindenem: két szép gyerek, egy fiú és egy lány,állás, ház, autó. Mondta is a nőgyógyász, hogy elköti a petevezetékem. De én nem akartam, sőt szültem egy harmadikat. És az autót is ki kell cserélni, mert nem fér el benne rendesen a három gyerekülés.

Ezzel az utóbbi mondattal nyugodtan elfoglalhatnám a kényelmes helyem a sokgyerekes anyák bugyrában, de nem akarom. Mert komoly elképzelés és elváráslista van ott is. A sokgyerekes anya élelmes, van ideje mindenre. Ha mégsem, akkor vicces posztokat ír arról, hogy fut a ház, de így van jól, mert a gyerekek legalább boldogok. A sokgyerekes anya nem jut el a fodrászhoz sem, mert ez nem prioritás. Néha a fogászatra sem, de arról nem ír, mert elveszítené a fogorvos olvasóit. Na én járok mindkét helyre(fogászok, fodrászok nyugodtan iratkozhatnak a követők közé). Szóval engem a karrierista anya bugyra után a sokgyerekes anya bugyra is kivet magából. Nem is baj, hogy két bugyor között tengődöm, mert nem arról vagyok híres, hogy nagy tömegekkel mozgok. Az egyetlen baj, hogy itt kirekesztés van. Ezt viszont nem szeretem. Jelzem, ez is csak akkor fontos, ha még van olyan személy, aki így érez.

Szeretnék egy zárt kört, ahol beszélgethetünk arról, hogy kik vagyunk. Persze azt is csak úgy, hogy tudjuk, hogy nincs nálunk a bölcsek köve.