Úgy vagyunk, hogy jól vagyunk

Sokáig nem voltam. Mindig mondtam, hogy terápiás céllal írok és egy ideje nem volt erre szükségem. Most más céllal térek vissza, dokumentálni szeretném az életünket. Ez amolyan Hello from the other side lesz, ahol betekintést nyerhettek a már babamentes életbe. Reményt hozok: van élet a több éves kialvatlanság után.  Elsőre beszélek arról, hogy miként változott meg az életünk a területek felosztásával.

Megnőttek a gyerekeim és ez átrendezi az életterünk és életritmusunk.  Sok éves összezárás következtében nekem igen erős igényem alakult ki a gyerekmentes övezetre. Mivel itthonról dolgozom és soha nem vagyok gyerekek nélkül, ezért rendszer kellet ide. Térelosztás van: felnőtt- és gyerekövezet. Mindenki tippelhet, hogy melyik nagyobb (igen a gyerekeké). Miénk a konyha, mert itt jön be mindenki a házba. Itt mindenkit lekapcsolok a rendszerről, ha gyerek látogató érkezik, őt beküldöm.  Így a gyerekeknek jut egy kis intimitás, védve vannak. Emellett nekem csak a konyhát kell folyamatosan puccban tartani. A határvédő szabály egyszerű, a konyhába akkor jövök, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy fürdőbe kell mennem (ez a konyhából nyílik). Minden más a konyhától távol zajlik: a három szobában vagy a kertben. Mindig van elérhető szülő, ha szükség van, akkor lehet jönni. Fölösleges szülő zaklatás esetén (anya, kint fúj a szél? jellegűekre gondolok) a kiskorú alanyokat megkérjük, hogy hagyják el a konyha területét. Sokáig volt bűntudatom, hogy a gyerekeimet elküldöm, de kiderült, hogy a felnőtt-mentes létre nekik is igényük van.

Erre egyik legjobb érvem, hogy egy (majdnem)  négyévesem sem tudott olyan önfeledten játszani, mint Ilka. Mivel ő nem jár oviba (saját döntéséből) ezért délelőttönként felnőttekkel van itthon. Sokáig rugózott rajtunk, míg elkezdtem kérni, hogy csak akkor jöjjön, ha igazán szüksége van rám (ebbe beletartozik az ölben ülés is, mint szükséglet) egyébként keressen magának elfoglaltságot. Erre ő kiment az apjához az irodába, de hamar megunta. Balázs is kérte, hogy csak akkor zavarja a munkában, ha elengedhetetlen. Így elkezdett egyre több időt kint tölteni: gyomlál, macskázik, kutyázik, beszélget a látogatókkal. Néha elviteti magát a pótnagyapjával sétálni, fagyizni. Ha rossz az idő kezdetben csak rajzfilmezni volt hajlandó, de hagytam feltelni vele. Egy hétig zombi üzemmódban nyomta, aztán többet nem kérte. Most szerepjátékokat játszik. Önfeledten, egyedül, néha órákon keresztül. Számomra ez hihetetlen Péter után, aki hat évesen sem volt képes szórakoztatni magát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek képes saját magát elfoglalni, ha elvárják tőle. Elküldeni a gyereket nem azonos a kirekesztéssel, hanem egy következő szint, ahol tud önállóan működni, de ha elakad, van háttere. Ha ezt szülőként meglépjük, akkor hátrahagyjuk a mindenhatóságot és kísérőkké, segítőkké válunk.

Nehéz elengedni a mindenhatóságot, de ha nem tesszük meg, akkor majd elveszik tőlünk. A gyerek nő és akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk. Lesz külső mérce és az relativizálja a mi pozíciónkat. Miért ne tanítsuk meg mi nekik, hogy külön is lehet létezni, de ha baj van, akkor ott vagyunk? Könnyebben fog hozzánk jönni a gondjaival, ha elengedtük és nem kellet harcolnia a leválásért.

A külön tér arra tanított meg, hogy a gyerek nagyon önálló lény, ha van erre lehetősége. Ennek a folyamatnak nagyon sok anyai kényszerem esett áldozatául: az első és legfélelmetesebb, hogy nem tudom, hogy a gyerek mit csinál minden percben. Sejtéseim vannak és élénk beszámolóim. Ha valami érdekes történik, akkor azt azonnal elmesélik. A disznóságokról csak akkor értesülök, ha nem tudják jóvá tenni. Akkor informálnak.  Repült az igazságtevő kényszerem is: sokszor nem tudom, hogy miért veszekednek, de akárhányszor bemegyek igazságot tenni, mindig rosszat teszek. Mert ők folyamatokban élnek. Én akkor rontok be, amikor már elviselhetetlen a zaj és lekapom a legzajosabbat, de nem kapom le azt a gyereket, aki addig cukkolta a másikat, míg az üvölteni kezdett. Ha azt is lekapom, akkor meg kiderül, hogy azért cukkolta, mert elvette a kedvenc játékát és elrejtette. Szóval ez egy soha véget nem érő történet, amibe kár is belemászni, ha az ember nem él benne. Én nem szeretnék ebben élni, szóval kihagyom. Vannak általános viselkedési normák, azt be kell tartani:1. verekedésért megy egy napi tévé és édesség, veszekedés esetén elkobzom a tárgyat, amin veszekednek egy hétig, elviselhetetlen zaj esetén mindenkit kilakoltatok a házból egy fél órára. Ilyen körülmények között ritkán kell veszekedést moderálni és kialakult a saját kis szabályrendszerük. Nem mondom, hogy demokratikus és azt sem, hogy igazságos. Olyan rendszer, amilyet ők képesek voltak kitalálni és fenntartani. De alkalmazkodnak egymáshoz, maguk rendezik a dolgaikat és ez már nagy teljesítmény. Amikor Péter vagy Cicó védi a kicsi érdekeit az én érvrendszeremhez hasonló érvekkel, akkor úgy érzem, hogy jól alakulnak a dolgok. A minta tőlünk származik, az alkalmazás néha nyikorog, de sokat segít, hogy hárman vannak és a többség mindig érvényt szerez a közérdeknek.

Ami nem megy és nagyon vergődök vele, az a gyerekzóna rendben tartása. Próbáltam mindent, de ha nem hajtom őket, akkor tohuvabohuban élnek. Őket ez nem zavarja. Megpróbáltam hagyni, de amikor már a rendetlenség akadályozta a szabad mozgást kimentek az udvarra vagy elmentek a barátaikhoz játszani. Keresem a megoldást. Ma például azt találtam ki, hogy aki nem tartja rendben a ruháit, az két rend ruhával marad. Ha elfelejti betenni a szennyesbe az egyiket, akkor másnap nem lesz miben suliba menni. Cipőket is kobozok, szóval lehet, hogy enyémek lesznek az első mezítlábas gyerekek az iskolában. Majd posztolok képet.

Sokszor mondtam, hogy nekem a harmadik gyerekem hozta az áttörést az anyaságban. Vele éltem meg a szorongásmentes, örömteli anyaságot. Kiforrtam anyaként és képessé váltam olyan lépések megtételére, amilyenre odáig soha. Ennek oka nagyon prózai: nem volt erőm mindazt tartani, ami addig meggyőződésem volt. Soha nem kezdeményeztem a gyerekeim leválását. Az első gyerekemnél minden változás padlóra küldött: elválasztás, külön éjszakázás, ovi. Azt hittem, hogy elveszítek valamit és hosszú évek kellettek, míg rájöttem, hogy nem veszítek, hanem nyerek. Semmi sem stabil, minden alakul, és akkor jó mindenkinek, ha ezt szorongás nélkül tudjuk fogadni. Ez a perspektívaváltás hozta az okok felszámolását.  Jobb lett az életünk, több a levegő és tér, elégedettebb és szabadabb mindenki.

 

 

 

 

Elválasztás update…

Elválasztás folyamatban. Miután a nappali szopik kimaradtak, az éjjeliek nagyon gyakoriak lettek. Hogy veszel rá egy 19 hónapost, hogy ne szopjon egész éjjel? Úgy, hogy ugyanabból a mellből kínálod egész éjjel. Első éjjel volt minden, veszekedés, verekedés, csípés és hajnali mondókázás Péterrel közösen. Éjjeli háromkor, félálomban is rájött, hogy neki a másik felén is kellene szopni, így átmászott a másik felemre, megcsípett, hogy ébredjek és közölte, hogy sziiiisziiii. Én meg nagy lezserséggel megfordultam és odaadtam a felső mellem. Így komoly meggyőződése lett, hogy nincs több tej. Ezért összeveszett velem, elmondott mindennek, majd kérte a kedvenc mondókáit. Aznap éjjel négy órát sikerült mozaikszerűen aludni, de túléltem. Ez ment egy hétig, míg egy este elmondtam neki, hogy most szopik, és reggel kapja meg még egyszer a cicit. Na erre lett nagy csetepaté. Megint ordítás és kiabálás, verekedés. Mindent bedobott. Én meg leginkább elbujdostam volna. Na de öt perc perlekedés után visszajött, elkérte a neki járó mellett és elaludt. Éjjel, amikor ébredt Balázs vette fel. Összesen háromszor. Nem sírt, nem kérte a jelenlétemet. Reggel, amikor kint is világos volt megébredt és közölte az apjával, hogy sziiiisziii. Szopott, aludt még egy órát majd jókedvűen kelt. Ezt ma éjjel megismételtük. Igaz korábban kérte a szopit, de kettő volt csak. Itt tartunk most. Két-három nap és utána korábban kelünk, így kimarad a hajnali. Ez a terv.

Ami meglepett ennél az elválasztásnál az, hogy:

1. Ilka tökéletesen érti, hogy mit mondok a szoptatásról. (Ezek szerint másról is, csak ügyesen palástolja 😀 )

2. Nagyon hatékonyan és érthetően közli azt, hogy ő ezt nem akarja. (Amit helyén kezelni elég nehéz. Nagyon könnyen lehetne bűntudatom, de teszek ellene. Itt nálam határ van. Tudom, hogy jó lenne…meg olvasom, hogy mi is lenne jó a gyereknek. De nem megy. Önmagam megerőszakolása meg nem megoldás.)

3. Három nap, míg a szervezetem tudomást szerez az új rendről. Nem fejtem, csak káposztalapit tettem a mellemre, hogy ne keményedjen be. Nem is borogattam. Első nap nagyon tele volt, másik nap már csak kissé feszült, most már beállt arra, hogy minden második nap kerül csak sorra. Az éjjeli szopik kimaradását nem is észlelte. Közben meg nem megy nekem az ivás. Erőltetnem kell, hogy normális mennyiségű vizet fogyasszak. Az evés sem. Mintha a szervezetem minimálisra fogna mindent, hogy a tejtermelés csökkenjen. Tökéletesen működik. Ja, és kívánom a menta teát, amiről azt állítják, hogy csökkenti a tej mennyiségét.

4. Ilka keresi és kialakítja az új kötődési formákat. Ölbe jön, bújik. Ébredéskor igénye van legalább 15 percig ölben töltődni. Új rituálékat alakít ki.

Ami nehéz továbbra is:

1. Kezdeni valamit a bűntudattal.

2. Elterelni az Ilka figyelmét, amikor éppen kimarad egy szoptatás.

3. A sírás… harmadik gyermek, de még mindig nem megy könnyen a sírás elviselése.

4. Hatékonyan és indulatmentesen reagálni az ütések és csípések ellen. (Megfogom a kezét, mondom, hogy nem. Ez nekem fáj. Második próbálkozásra mondom, hogyha még egyszer megcsípsz, leteszlek. Ha másodszorra is megcsíp, leteszem. Ebből egyből sírás lesz. Felveszem, abbahagyja. És többet nem csíp.)

+Egy pozitívum: finom házi csoki készül, mert a tejport Ilka sem hajlandó meginni.

Bűntudat oldására átnéztem az elválasztásról szóló, magyar nyelven elérhető anyagot. Nem sokat segített, de megvolt az is. Ha valakinek kérdése lenne, szívesen válaszolok. Na nem azért, mert nálam van a bölcsek köve…hanem mert néha csak annyi kell, hogy az ember leírja mi foglakoztatja és már látja is a megoldást. Szóval beszéljünk róla, akár személyesen…

 

 

Dögrováson

Mindenki beteg, kivéve Balázst. Péter kezdte hasmenéssel, Katica folytatta, vasárnap Ilka kezdett hányni. Hétfőre Péter helyrepattant, Katica még szenved, Ilkának már csak hasmenése van. De hétfő este óta én estem áldozatul ennek az igen kedves vírusnak. Nem emlékszem, hogy valaha is voltam ilyen rosszul. Olyan vagyok akár egy részeg légy. 

Még tiszta szerencse, hogy Ilka csak éjjel szopik. Azt hiszem belepusztulnék, ha nappal is kellene szoptatni. Vasárnap óta nem eszik rendesen. Megvárja az esti szopit. Folyadékot iszik eleget. Épp azon filóztam, hogy milyen jók az ösztönei. Kikoplalja a betegséget. Katica azért húzta egy nappal tovább, mert nem tudott ellenállni az üdítőnek. Én Ilka stratégiáját alkalmazom, de gyenge vagyok és fáj a fejem. 

Balázs átvedlett teljes állású apává. Etet, öltöztet, szórakoztat és hagy engem szenvedni. Én meg itt az önsajnálat mocsarában azon filozofálok, hogy volt-e már olyan, hogy én egész nap csak feküdtem és nem csináltam semmit. És arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Kár, hogy nincs benne semmi élvezet.

Hogy legyen ennek a bejegyzésnek valami értelme is, elmondom, hogy gyomorgörcsök ellen az ánizskömény tea használt. Hányás ellen nem használtam semmit. Ilka követelte az almalevet, így azt kapott a víz mellett. Evett néhány kanál köménymaglevest. Ezen él két napja. Csodálom, hogy van energiája jönni-menni, szervezkedni.

Az a tervem, hogy írok a szerepekről, mert szezon van 🙂 Remélem lesz rá putyeró. 

 

Nehéz ez…

Lehet ugyan szépíteni, de a legnagyobb elhatározás mellett is nehéz az elválasztás. Nehéz, mert a szopi varázszer volt, a szeretetnek a kifejezője. És most azt kell megtanítani, hogy az éhségérzetkor egyen és a szomjúságra igyon, ami önmagában is nehéz feladat. Némi jóstehetség sem árt, hogy mikor szopni kér, akkor kitaláljam, hogy most éppen éhes, vagy szomjas. És ha nem eszi meg a pürét, attól még lehet éhes, csak mondjuk valami másra.

Elalvás. Hát az nehéz dolog. Este és és éjjel megy a szopi, az még nem gond. De a nappali elelvás az vagy sétával vagy ringatással megy. Ha én ringatom, akkor azonnal eszébe jut, hogy ezt szopival szoktuk csinálni. Tegnapelőtt úton voltunk és kapott délben is szopit. Nagyon megzavarta. Megfogadtam, hogy többet nem lesz kivétel. Napközben nincs szopi. Erre ma fejbecsapta egy hinta  a játszótéren. Az a fajta baleset, amit látsz, hogy be fog következni és teljes erőbedobással próbálod megállítani, de pár másodperc késéssel érsz oda. Már csak a vigasztalás jut neked, úgy, hogy a szived közben még ugrik ki a helyéről. Na ilyen volt ez, Katica letarolta Ilkát egy hintával, amin ült. Sírás és kétségbeesés. Ilkánál előbbi, nálam utóbbi. És akkor a nagy ijedtség után két perccel indult a jopi, jopi kérés. Ott, akkor legszívesebben adtam volna. Csak álltam és azt éreztem, hogy az érzelem és az értelem húz kétfelé. Fogtam, ringattam és énekeltem. (Amikor énekelsz, akkor nem félsz, mondják a szakemberek). És láttam, hogy kezd megnyugodni Ilka. Akkor tudtam, hogy jobb ha mégsem szoptatom meg. Mert ezt elódázhatom, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk a vigasztalás-vigasztalódást anyatej nélkül is. És akkor miért halogatni. Elringattam. És aludt az ölemben egy órát. Nagyon jó volt. Boldogan és mosolyogva ébredt. Lehetett érezni, hogy itt valami új születik. Egy más kapcsolódási mód.

A szoptatásnak van egy nagyon intim hangulata, már ha nem gyereknevel, ebédet főz vagy éppen csempét válogat az anyuka közben. Ez nagyon hiányzik. Eddig azt éreztem, hogy nekem jobban hiányzik, mint a gyerekeimnek. Ilkánál érzem először azt, hogy neki legalább annyira hiányzik az összebújás. Rengeteget van ölben. Jön és mondja, hogy ömembe. És ül, mesél, énekel, vagy hozza a könyvét. Nagyon megnőtt az igénye a puszira és ölelésre. Ugyanakkor látom rajta, ahogy nyílik ki. Egyre nagyobb teret hódít meg, sokkal többet ül a nagyokkal. Aktívan kapcsolódik a nagyokhoz, nemcsak megfigyelőként. Ha ételosztás van, akkor ő is beáll a kérők sorába. Sokkal több mindent kipróbál, többet beszél és megy. Jól van, csak át kell szoknia az univerzális problémammegoldó eszközről egy rakás új dologra. Én is jól vagyok. Már nem vagyok zombie. Fáradt vagyok, de be tudom fejezni a mondataim. Visszatért az életkedvem. A nagyok is kapnak belőlem egyebet is, mint meleg ebédet, tiszta ruhát és élhető lakást. Ma játszottunk és piknikeztünk, este mesét olvastam (mert Balázs nincs velünk). Jó így. Megint érzem, hogy három gyereknek vagyok az anyja és nem egynek. Nagyon kellett ez már. Még visszatérek a témával…