Vállalkozói attitűdök társasozás közben

Nu te supăra frate, ahogy a fiúk játszák. 1 bábuval halad hatalmas sebességgel a cél felé, mindenkit lesöpör a tábláról. A hatos dobásnál halad, csak az egyessel lép ki. Kár a hatost kilépésre pazarolni. Ha kiüt egy bábut, kacag rajta. Az is, akinek a bábuját kiütötték, mert hát ilyen a játék.

Nu te supăra frate, ahogy a lányok játszák. Igyekszik minden bábuját kihozni. Ha ki kell ütnie valakit, inkább a másik bábuval lép. Majdnem sírva fakad, ha kiütik a bábuját és hosszas okfejtésbe kezd, hogy miként lehetett volna másképp csinálni, hogy az ő bábuja megússza.

Konkrétan megtörtént eset. Családi játszódélutánon. Kezdetben, mikor jeleztem, hogy lehetne ezt másképp is csinálni, akkor úgy néztek rám, mintha viccelnék. Ahogy haladtunk előre a játékbam, kifejtettem azon nézetem, hogy úgy érdemes játszani, dolgozni, élni, hogy a legkisebb mértékben ártsunk. A férjem elmondta, hogy ez csak játék. Amivel egyet is értek, de mire tanít? Hogy haladj előre, szüntesd meg a konkurenciát, ne légy semmire tekintettel. Kikacagtak, azt mondták, hogy ennek a játéknak ez a lényege.

Én sem vagyok rest, a következő alkalommal kiütöttem a fiam bábuját. Nem esett jól neki, de kacagott zavarában. Én meg rákérdeztem milyen érzés. Öszinte volt a gyerek: rossz. Megkérdeztem, hogy nem lenne jobb úgy játszani, hogy ezt ne kelljen megélni? De hát úgy nem nyerek, volt a válasz. Így sem biztos. (Utolsónak ért célba!)

Lement még egy kör, amikor kiütötte a lányom bábuját. Ekkor már bennem sem volt kegyelem, megígértem, hogy ezután minden lehetőséget megragadok és kiütöm. Aztán a lehetőségnél megkegyelmeztem. Megértette. Akkor ott. Átgondoltuk, hogy miként lehet játszani úgy, hogy ne kelljen ártani. Az egyik fő elv, ami megváltozott, hogy nem egy bábú van fent a táblán. Ha nem kell azon stresszelni, hogy kiütik, lehet több is. Így minden esetben volt választási lehetőségünk. A játék a körülményeken múlott, azaz, ki mennyit dob. Lehetett arra koncentrálni, hogy hogyan dobjuk a kockát, cselezni, ügyeskedni. Rengeteget kacagtunk. Én másodiknak értem be. A fiam negyediknek, a lányom harmadiknak. A nyertes a férjem és lányom közös csapata volt.

Mondhatjátok, hogy idealista vagyok, hogy nem nevelem a gyereket életrevalóságra. De! Életre nevelem, egy olyanra, ahol jól érzi magát. Mert játszani lehet úgy is, hogy néha kacagunk a hatalom mámorától, máskor meg kacagunk zavarunkban, mert veszteség ért. De lehet úgy is, hogy a kockadobáson kacagunk, összekaccsitunk s közben jól érezzük magunkat. Remélem, hogy a gyerekem majd talál olyan játszótársakat a való életben is, akikkel lehet így játszani és nem kell egész életében versenyt futnia. Addig nekem csak annyi a feladatom, hogy érzés szintjén megtapasztalja, hogy mi a különbség a két cselekvési forma között.

PS én viszont szembesültem azzal, hogy valóban másképp látom a gazdaság működését, mint sokan. Nem akarok első lenni. Jól szeretném érezni magam, jó érzéssel akarok tükörbe nézni és közben megélni akarok. A lehetőségeimhez és képességeimhez a legjobban. Dolgozni ezen szeretnék: a lehetőségeimen és a képességeimen.

Önrendelkezés

Ez az amit leginkább hiányolok amikor kisgyerekem van. Az, hogy akkor iszom egy sört bűntudat nélkül, amikor akarok. Hogy bekapom a fájdalomcsillapítót, mert fáj a fejem. Hogy elmegyek kávézni, de nem kell az órát nézni, hogy visszaérjek a következő szoptatásig. Szeretek rendelkezni a saját testemmel, időmmel és gondolataimmal.

Ha az anyaság áldozattal jár, akkor nekem ez az ami áldozatnak számít. Hogy minden gyerekkel két-három évig megosztom a testem. Kihordom, megszülöm, szoptatom. Közben romlanak a fogaim, nyúlik a bőröm, nő a gátsebeim száma, csökken a libidóm. Ezzel jár. Ha még lesz gyerekem, akkor tudom, hogy erre számíthatok. A gyerekre áldozott idő nem kérdés. Akkor a legegyértelműbb, amikor elválasztok egy gyereket. Hirtelen lesz időm és erőm olyan dolgokra, amiket utoljára a terhesség előtt tettem. Olyan, mintha intravénásan kapnám a koffeint.

A gondolataimat nehezebben szerzem vissza. Hosszas míg váltok a kisbabás tudatállapotból a kisgyerekesbe. Foglakoztat, hogy mit és mikor eszik, nehezen hagyom másra, ha nincs velem, akkor gyakran eszembe jut. Elválasztás után még legalább egy fél év, míg elfogadom, hogy ő már nélkülem is bolodogul. Fél év míg nem hozzá rendezem az életem. És amikor már megvan a hőn áhított szabadságom, mehetek sörözni,  mehetek táborba,  én állítom fel a rendet, akkor hiányérzetem támad. Jó, hogy nem kell folyamatosan alkalmazkodni, második lenni de…  De mi? Ez az ami most foglakoztat. Mi az, ami engem arra sarkall, hogy újabb gyereket szüljek. Sokszor érzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem fölött, hogy nem vagyok ura az életemnek, hogy nem vagyok elég. És akkor miért vágyom újabb feladatra? Miért kell nekem? Mi is kell pontosan? A kiszolgáltatottság, vagy a második hely? Mit hárítok azzal, hogy szülök? Nem tudom a választ, de most időt adok magamnak. Nem szülök újabb gyereket, míg nem értem meg a mozgatórugót. (Ezt leírni is rémisztő)

Ti mit áldoztok fel az anyaság oltárán?