Az a fontos hogy szüljek, vagy….?

Szerző: Bodnár Erika
Én azt hiszem, nekem hiányoznak a női közösségek.

Olyan erős nőket tapasztaltam meg az elmúlt egy évben, amilyenekkel sosem találkoztam. És akárhányszor csak érintkeztem valamelyikükkel, néhány óra múlva átbillentem az egyik legmegosztóbb kérdésemben a másik végletbe. Szülni akartam.
Amikor beszélgetek ezekkel a nőkkel, érzem, hogy először csak inog a gondosan válogatott ellenérvekre épített egyszemélyes, talán egy jó férfit befogadó világom. Valójában inog az akkor is, amikor csak valahonnan, a semmiből felbukkan a vágy, és ránézek a társamra, aki jobb szülő lesz mint én. De ezek a pillanatok épp olyan erősek, amilyen gyengék. Erősek az érzésekben, gyengék az érvekben. Viszont amikor azokat látom, akik jól vannak ebben a szerepben, akkor a bizonytalanság után áramlást érzek, egységet és bizonyosságot.
Amikor ezekkel a nőkkel találkozom, úgy tűnik el a félelem szülte ellenérvek halma, mint ahogy az esőcsepp feloldódik a tóban. Kisimul, belesimul, és megáll, megmarad. Megtartják. Van helye a kételynek, de ott van mögöttem a hátország, amiben legitimek a vágyaim és a kételyeim is. Amiben lehet kérdésem, és van válasz is rájuk, és ha nincs, ki van mondva a kockázat.  Rám bízzák, mondhatom hogy nem! Vannak kételyeik nekik is, voltak kérdéseik és félelmeik, és volt, ami beigazolódott. Az sem titok, hogy mit bánnak. Az sem, hogy szerintük miért nem jó, nem kell, nem érdemes szülni. Fontos, hogy nem megmondják. Elmondják.
Azt, hogy miért jó, azt meg se meg, se el nem mondják. Látszik rajtuk, amikor buliznak, amikor döntéseket hoznak a munkahelyükön, amikor kikapcsolják a telefont és amikor megkérik a tinédzsert, hogy adjon melegebb pulóvert a kicsire, ha vacsora után mégis kimennének a patakhoz, amibe rendszeresen beleesik, és agyoncsípik a szúnyogok, de menni kell, ki nem maradhat.

És a lényeg, hogy leesett a tantusz. Hogy nincs erős nők alkotta társaság körülöttem. Már anyám körül se volt, egyedül maradt mindenre. De kezdjük az elején.

Én nem értem, és sosem értettem, hogy miből fakad ez az egész, elvetemült szaporodási vágy az emberben. Mi ösztönzi erre?

Van életem, gazdag, munkás, tanulós, szórakozós, sportolós és utazós. Jól levős. Minek ebbe akármi is? Ezen sokat gondolkodtam, mire rájöttem, hogy nem azért, mert valami hiányzik. Fixa ideám, hogy gyerekkel semmit sem lehet pótolni, csakis önmagát a gyereket. Akinek más hiányzik, szüljön mást. Hobbit, diplomát, sportot, utazást, ruhát, kiskertet, szexet, akármit. Önmagát először is, hogy mindezt felismerje. Nem tartom óriási tragédiának, hogy az emberek később vállalnak gyereket. Mert az önismeret magasabb fokára jut el az, aki vár, mint az, aki azonnal belevág, és kisebb eséllyel jut idő és energia, valamint igény is az önfejlesztésre. Nem biztos, hogy ennek ezután mindig így kell lennie. De jelenleg, amikor nincs arra mód, hogy az anya éljen, önmagának is és haladjon a saját útján az anyaságon túl is, a személyiség eltorzult vonásainak kisimítására nagyobb az esély az első gyerek előtt. Van erre sok ellenpélda, de óriási a rizikó, mert többnyire a szerencsés lelkialkatú, állapotú és helyzetű nők nem pusztulnak bele emberként az anyaságba.

Közülük az egyik az, akinek van női közössége, anyja, húga, önfejlesztő női köre, lelki gondozókkal és szupervíziókkal. A másik az, akinek olyan erős támasz volt a férje és az édesapja a gyereknevelésben, hogy megmaradt a civil énje is, amelyik nem pelenkáz és etet és mondókázik és házit ellenőriz és vacsorát csinál, de olvas, dolgozik, önképzésre jár és fejlődik emberileg is, az ajtón kívül. A harmadik, aki ugyan egyke, de ebbe az egykeségbe oltott az édesanyja olyan erős és szabad szellemet, ami arra ösztönzi őt, hogy ezt az örökséget ne megtartsa, hanem átadja azoknak, akik értik miről beszél, és elsősorban a lányainak. Az ő édesanyja mai napig támasz és erőforrás, bébiszitter, barát és mentor, amikor ő nyakába veszi Grúziát vagy a Bakonyt.

Atomizált világunkban… jön a szokásos fordulat, ami arról árulkodik, hogy a hiba kívül van, felgyorsult és értékválságos társadalmunkban. Leginkább hülyeségnek tartom ezt a kívülre mutató választ. Valóban, nem él együtt a három generáció, nem ismerjük olyan jól a szomszédot, és a falu sem aggódik már Mari szüzességéért, anélkül mit ér ugyanis a lyány?! Csakhogy nem ez a cél, nem ez volna az üdvös. Mert nem csak a nagymama tud vigyázni a gyerekre, az ajtószomszédainkat sem szerettük jobban anno csak nekik volt tévéjük, és a falu helyett munkatárs és osztálytárs is lehet lelki támasz és megtartó erejű közösség alapja, háttérország. A kulcsszavak szerintem a közösség és a kapcsolódás, mindezek szabadon választva, és szabadság az adottságok használatának mértékében is. Konkrétan hadd döntsem már el, ki lesz számomra a mérvadó anya – a sajátom vagy jobb híján referencia anyát választok? Kivel osztom meg az otthonom – ha nem azzal aki közelebb lakik, akkor azzal akit szívesebben látok? És kitől kérek tanácsot – a portás Rozikától az irodából hazafelé menet vagy az óvónőtől, akinek a keze alatt felnőttem, és lát mióta a világon vagyok, netán a barátnőmtől csütörtökön egy romkocsmában merengve? És miért ne költözhetnénk mi egy barát miatt, akivel tudunk közösséget alkotni? Miért ne skype-on kérjem ki a tanácsát annak, aki egynél több gyereket nevelt már, ha felverte a kölyök seggét a tejkiütés?

Nincs ebben semmi ördögi, az atomizáltság épp arról szól, hogy nincs közösség, nem arról, hogy kik kell alkossák a közösséget, különben..! Az pedig, hogy alakítunk-e ilyet, építünk-e háttérországot, felvállaljuk-e hogy új szelek fújnak, és nem vérségi, tekintély meg földrajzi alapon szerveződött  csoportoknak vagyunk önszántunkból a tagjai, az javarészt rajtunk múlik. Jó hír, hogy mindezt szabadon lehet csinálni, még (itt utalok a hazai görcsös népesedéspolitikára ami az utóbbiakat erőlteti, nemzetközi szinten pedig a terjedő iszlámra, amely patriarchális és mint olyan szintén vérségi alapon szerveződő társadalmat erőltet). Rossz hír, hogy mint a telepesek, nekünk fel kell törni a a család és tekintély talaját, és behozni a szellemi és érzelmi alapon szerveződő közösségek első mintáit a társadalmunkba.

Ez nem azt jelenti, hogy a két irány között nincs átjárás, vagy szerencsés esetben átfedés, hisz az ösztönzően ható nőismerőseim között is akad, akinek az édesanyja a hátországának legstabilabb darabja. De tapasztalataim szerint tömeges mértékű a családi hagyományokkal szakító, vagy szakítani akaró, érzelmi támaszt és női közösséget máshol keresők aránya. Az ő kerékkötőik abszurd és egyben érthető módon a hátramaradt és elhagyott família, lépcsőház és falu. Ily módon mennyiségbéli veszteség éri a generációnkat, hiszen a semmibe ugrunk, az alapvető kötődéseket elveszíthetjük, minta híján pedig nagyobb az esély a csalódásra és az emiatt bekövetkező magányra. De nincs más választásunk, ha minőséget akarunk.

És nem is olyan rossz ez a választás, ha azt nézem, hogy elgyötört és tönkretett anyáim, nagyanyáim mintája csak arra sarkall, hogy soha az életben ne tegyem be a lábam a szülőszobára, értem ez alatt az otthon világra hozott gyerekeket is.
Kérdem én: Az a fontos hogy szüljek, vagy az, hogy ki adja meg nekem ehhez a biztonságos, női hátteret?