Olyan erős nőket tapasztaltam meg az elmúlt egy évben, amilyenekkel sosem találkoztam. És akárhányszor csak érintkeztem valamelyikükkel, néhány óra múlva átbillentem az egyik legmegosztóbb kérdésemben a másik végletbe. Szülni akartam.
Amikor beszélgetek ezekkel a nőkkel, érzem, hogy először csak inog a gondosan válogatott ellenérvekre épített egyszemélyes, talán egy jó férfit befogadó világom. Valójában inog az akkor is, amikor csak valahonnan, a semmiből felbukkan a vágy, és ránézek a társamra, aki jobb szülő lesz mint én. De ezek a pillanatok épp olyan erősek, amilyen gyengék. Erősek az érzésekben, gyengék az érvekben. Viszont amikor azokat látom, akik jól vannak ebben a szerepben, akkor a bizonytalanság után áramlást érzek, egységet és bizonyosságot.
Amikor ezekkel a nőkkel találkozom, úgy tűnik el a félelem szülte ellenérvek halma, mint ahogy az esőcsepp feloldódik a tóban. Kisimul, belesimul, és megáll, megmarad. Megtartják. Van helye a kételynek, de ott van mögöttem a hátország, amiben legitimek a vágyaim és a kételyeim is. Amiben lehet kérdésem, és van válasz is rájuk, és ha nincs, ki van mondva a kockázat. Rám bízzák, mondhatom hogy nem! Vannak kételyeik nekik is, voltak kérdéseik és félelmeik, és volt, ami beigazolódott. Az sem titok, hogy mit bánnak. Az sem, hogy szerintük miért nem jó, nem kell, nem érdemes szülni. Fontos, hogy nem megmondják. Elmondják.
Azt, hogy miért jó, azt meg se meg, se el nem mondják. Látszik rajtuk, amikor buliznak, amikor döntéseket hoznak a munkahelyükön, amikor kikapcsolják a telefont és amikor megkérik a tinédzsert, hogy adjon melegebb pulóvert a kicsire, ha vacsora után mégis kimennének a patakhoz, amibe rendszeresen beleesik, és agyoncsípik a szúnyogok, de menni kell, ki nem maradhat.
És a lényeg, hogy leesett a tantusz. Hogy nincs erős nők alkotta társaság körülöttem. Már anyám körül se volt, egyedül maradt mindenre. De kezdjük az elején.
Én nem értem, és sosem értettem, hogy miből fakad ez az egész, elvetemült szaporodási vágy az emberben. Mi ösztönzi erre?
Van életem, gazdag, munkás, tanulós, szórakozós, sportolós és utazós. Jól levős. Minek ebbe akármi is? Ezen sokat gondolkodtam, mire rájöttem, hogy nem azért, mert valami hiányzik. Fixa ideám, hogy gyerekkel semmit sem lehet pótolni, csakis önmagát a gyereket. Akinek más hiányzik, szüljön mást. Hobbit, diplomát, sportot, utazást, ruhát, kiskertet, szexet, akármit. Önmagát először is, hogy mindezt felismerje. Nem tartom óriási tragédiának, hogy az emberek később vállalnak gyereket. Mert az önismeret magasabb fokára jut el az, aki vár, mint az, aki azonnal belevág, és kisebb eséllyel jut idő és energia, valamint igény is az önfejlesztésre. Nem biztos, hogy ennek ezután mindig így kell lennie. De jelenleg, amikor nincs arra mód, hogy az anya éljen, önmagának is és haladjon a saját útján az anyaságon túl is, a személyiség eltorzult vonásainak kisimítására nagyobb az esély az első gyerek előtt. Van erre sok ellenpélda, de óriási a rizikó, mert többnyire a szerencsés lelkialkatú, állapotú és helyzetű nők nem pusztulnak bele emberként az anyaságba.
Közülük az egyik az, akinek van női közössége, anyja, húga, önfejlesztő női köre, lelki gondozókkal és szupervíziókkal. A másik az, akinek olyan erős támasz volt a férje és az édesapja a gyereknevelésben, hogy megmaradt a civil énje is, amelyik nem pelenkáz és etet és mondókázik és házit ellenőriz és vacsorát csinál, de olvas, dolgozik, önképzésre jár és fejlődik emberileg is, az ajtón kívül. A harmadik, aki ugyan egyke, de ebbe az egykeségbe oltott az édesanyja olyan erős és szabad szellemet, ami arra ösztönzi őt, hogy ezt az örökséget ne megtartsa, hanem átadja azoknak, akik értik miről beszél, és elsősorban a lányainak. Az ő édesanyja mai napig támasz és erőforrás, bébiszitter, barát és mentor, amikor ő nyakába veszi Grúziát vagy a Bakonyt.
Atomizált világunkban… jön a szokásos fordulat, ami arról árulkodik, hogy a hiba kívül van, felgyorsult és értékválságos társadalmunkban. Leginkább hülyeségnek tartom ezt a kívülre mutató választ. Valóban, nem él együtt a három generáció, nem ismerjük olyan jól a szomszédot, és a falu sem aggódik már Mari szüzességéért, anélkül mit ér ugyanis a lyány?! Csakhogy nem ez a cél, nem ez volna az üdvös. Mert nem csak a nagymama tud vigyázni a gyerekre, az ajtószomszédainkat sem szerettük jobban anno csak nekik volt tévéjük, és a falu helyett munkatárs és osztálytárs is lehet lelki támasz és megtartó erejű közösség alapja, háttérország. A kulcsszavak szerintem a közösség és a kapcsolódás, mindezek szabadon választva, és szabadság az adottságok használatának mértékében is. Konkrétan hadd döntsem már el, ki lesz számomra a mérvadó anya – a sajátom vagy jobb híján referencia anyát választok? Kivel osztom meg az otthonom – ha nem azzal aki közelebb lakik, akkor azzal akit szívesebben látok? És kitől kérek tanácsot – a portás Rozikától az irodából hazafelé menet vagy az óvónőtől, akinek a keze alatt felnőttem, és lát mióta a világon vagyok, netán a barátnőmtől csütörtökön egy romkocsmában merengve? És miért ne költözhetnénk mi egy barát miatt, akivel tudunk közösséget alkotni? Miért ne skype-on kérjem ki a tanácsát annak, aki egynél több gyereket nevelt már, ha felverte a kölyök seggét a tejkiütés?
Nincs ebben semmi ördögi, az atomizáltság épp arról szól, hogy nincs közösség, nem arról, hogy kik kell alkossák a közösséget, különben..! Az pedig, hogy alakítunk-e ilyet, építünk-e háttérországot, felvállaljuk-e hogy új szelek fújnak, és nem vérségi, tekintély meg földrajzi alapon szerveződött csoportoknak vagyunk önszántunkból a tagjai, az javarészt rajtunk múlik. Jó hír, hogy mindezt szabadon lehet csinálni, még (itt utalok a hazai görcsös népesedéspolitikára ami az utóbbiakat erőlteti, nemzetközi szinten pedig a terjedő iszlámra, amely patriarchális és mint olyan szintén vérségi alapon szerveződő társadalmat erőltet). Rossz hír, hogy mint a telepesek, nekünk fel kell törni a a család és tekintély talaját, és behozni a szellemi és érzelmi alapon szerveződő közösségek első mintáit a társadalmunkba.
Ez nem azt jelenti, hogy a két irány között nincs átjárás, vagy szerencsés esetben átfedés, hisz az ösztönzően ható nőismerőseim között is akad, akinek az édesanyja a hátországának legstabilabb darabja. De tapasztalataim szerint tömeges mértékű a családi hagyományokkal szakító, vagy szakítani akaró, érzelmi támaszt és női közösséget máshol keresők aránya. Az ő kerékkötőik abszurd és egyben érthető módon a hátramaradt és elhagyott família, lépcsőház és falu. Ily módon mennyiségbéli veszteség éri a generációnkat, hiszen a semmibe ugrunk, az alapvető kötődéseket elveszíthetjük, minta híján pedig nagyobb az esély a csalódásra és az emiatt bekövetkező magányra. De nincs más választásunk, ha minőséget akarunk.
És nem is olyan rossz ez a választás, ha azt nézem, hogy elgyötört és tönkretett anyáim, nagyanyáim mintája csak arra sarkall, hogy soha az életben ne tegyem be a lábam a szülőszobára, értem ez alatt az otthon világra hozott gyerekeket is.
Kérdem én: Az a fontos hogy szüljek, vagy az, hogy ki adja meg nekem ehhez a biztonságos, női hátteret?
nincsnalamabolcsekkove.wordpress.com 
Egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. A gyereknek is, de az anyának is. Egyre inkább azt érzem, hogy csak akkor lehet ezt ép ésszel végigcsinálni, ha van közösség a család körül. Légüres térben akkora lesz a nyomás mindkét szülőn, hogy az elviselhetetlen.
S hogy kell, hogy lehet behozni a falut az életbe? Azt hiszem, ilyenkor a gyereknek is akarnia kell azt a falut. De mi van akkor, ha ő csak az anyját akarja? Én mindkét, mindhárom gyerek csak az anyját, pont abban a pillanatban, mint a másik egy-kettő? Akar-e a falu gyereknevelésben segíteni? Tud-e?
Ez kérdés, hogy mit akar a gyerek és mihez szokik hozzá. Az én elsőszülöttem sem maradt el senkivel az ég egy adta világon. A második gyerekem már úgy született, hogy elég aktív szociális életünk volt, falun éltünk. Itt nem az volt, hogy a falusi nénik jöttek és elvitték a gyerekeket, hanem amikor elmentünk valahova, akkor elhívták őket, mutogattak valamit. Ha inni próbáltam gyerekkel a kezemben, akkor elcsalták a gyerekt. Két percig odaadtam. A gyerekem meg hozzászokott ahhoz, hogy nemcsak én vagyok. De ehhez kellett a közösség, aki testközelben van, kellett az, hogy én odaadjam jó szívvel.
Én azt látom, hogy falun a gyerek ahhoz szokik hozzá, hogy minimum négy nő van körülötte. Ez a természetes a gyereknek. A felnőtt nők meg természetesnek veszik azt, hogy időnként beállnak az anya helyébe. Persze ennek az a hátránya, hogy véleményük lesz bizonyos dolgokról, amit el is mondanak 🙂 A kérdés, hogy tudja az ember ezt kezelni. Mi például mindig megkaptuk, hogy a gyerekek túlságosan apásak. Balázs meg magyarázta, hogy azért, mert ő hiánycikk. A másik ok meg az, hogy a mi gyerekeinknek csak mi vagyunk, a nagyszülők messze, keresztszülők is. De nekünk még így is megérte. Szerintem a falu tud (de itt én közösségre utaltam ezzel a szólással) nevelni, ha hagyják. A kérdés az, hogy akarjuk-e, el tudjuk-e fogadni akkor is, ha nem úgy, ahogy mi gondoljuk.
Gyermektelenként azt tudom mondani, hogy bárki be tud állni a közösségből, a gyerekek nem hülyék, ha tud valaki spontán módon kapcsolódni hozzájuk, az is része lesz a világuknak. A közösség a család mögött egy ilyen mozaikos háttér, sok emberből és sok kicsi részt vállalásból áll össze.
Én nem értem a női közösségre való igényt. Milyen formában lehetne azt ma visszahozni? Kell-e az nekünk? Anyáink még dolgoznak, ha már nyugdíjasok, akkor jó esetben örülnek, ha még pár évre visszatapsolják őket, ha meg nem, akkor jó távol laknak az unokától, s ha ez sem, akkor is ritka, hogy Ő lenne a legfőbb támaszunk.
De ha kicsit körbenézünk, azt látjuk, hogy szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban valahogy nem roppannak annyira bele a szülők a gyermekvállalásba, holott a szomszéd nem haver, a nagyi a boldog nyugdíjas éveit kirándulással tölti. De vannak intézmények, családbarát társadalom és törvényi keretek. Mindezekhez a családok sem valami ősmodellt próbálnak működtetni, hanem alkalmazkodtak a jelenhez, a szerepmodellek rugalmasak lettek és így már látszólag egész jól bírható. Apuka nem csak hordozóban villog, hanem valóban jelen van, a család aktív tagja. Az alapértelmezett munkaidő megengedi, hogy heti egy napot otthon töltsön a szülő, és ezzel a lehetőséggel az apák is élnek, mert az a ciki, ha nem. És különben is. A szülők is kapnak szabad időt, van nagyszülői nap (hetente, havonta) és vannak elérhető rövidebb időre felkérhető, bebysitterek. Vannak mai megoldások is. Tény, hogy nem nálunk. Itt még csak a kétéves gyesnek örülhetünk, vagy őrülhetünk. Utána futhatunk a munkánk után, de az nem biztos, hogy megvár. Apuka orvérzésig dolgozik, ha mégsem éppen addig, akkor nem győzzük hallgatni, hogy mennyire megfogtuk az isten lábát a jó emberrel, aki segít is.
Mentalitásváltás kellene szerintem: a szűk családi modellt illetően és a társadalmi berendezkedésben egyaránt. Ehhez pedig az kell, hogy a fejekben átálljon valami, hogy mindezekre igényünk legyen.